Jack Reacher bárhová megy, valahogy mindig belekeveredik egy emberrablásba. Egy átlagember talán észre se venné, hogy embert rabolnak a közvetlen közelében, hiszen a profik három másodperc alatt, négy méterre tőled lerendezik az ilyesmit, míg te a seggedet vakargatva bámulod a kirakatot. Azonban Jack Reachernek sasszeme van. Ő már azt is kiszúrja, hogy a rosszemberek mire KÉSZÜLNEK. És ha már kiszúrta, mi mást tehetne, mint hogy meghiúsítja. Immár rutinszerűen. (Lásd Ne add fel könnyen)

És ez a rutinszerűség a Jack Reacher-sorozat 25. részének a legnagyobb baja.

Miről árulkodik az, ha egy rendkívül sikeres bestseller szerző szerzőtársat emel maga mellé? Két dolgot mindenképpen jelenthet:

1, Unja már az egészet, mint a szar.
2, Csak azért szerepel a borítón, hogy többen vegyék a könyvet.

Ez utóbbira jó példa Stephen King és a fiacskája, Owen, akivel jól beleokvetetlenkedtek egymás Csipkerózsikák című könyvébe. Az őrszem társszerzője Andrew Child, szóval a családi vonal itt is jelen van, annyi különbséggel, hogy Andrew nem a nagynevű Lee Child csemetéje, hanem az öcsikéje. Lee pedig már unhatja az egészet, mint a szar. És simán elképzelhető, hogy az aprómunkát kiszervezte a tesójának.

Miért gondolhatod ezt? Nos, Az őrszem MAJDNEM teljesen olyan, mint egy Lee Child-könyv. De ha közelebbről veszed szemügyre, akkor már úgy látszik, hogy inkább csak egy Lee Child-könyv váza, amire felkerült rengeteg Lee Child-os elem, de nem a megfelelő arányban. Van amiből több van a kelleténél és van amiből jóval kevesebb.

A nyomozásból például nem került elegendő a kalapba. Ezért is emelkedik ki a könyvből az a rész, amikor Reacher őrnagy és újdonsült ismerősei a számítógépek után kajtatnak. Az a rész hasonlít leginkább egy igazi krimi regényre, kihallgatással és nyomkövetéssel satöbbi. De igazából csak hasonlít, mert ezekre az oldalakra is rányomja a bélyegét az, hogy Jack Reacher immár végérvényesen az Úristen munkáját végzi itt a földön. Jár-kel a világban közöttünk, gyarló emberek közt, megítél bennünket és aki könnyűnek találtatik, azt laposra veri. Minimum.

Az őrszem semmi másról nem szól, mint hogy Reacher a kegyelmébe fogadja az arra érdemeseket, a bűnösöket pedig megbünteti. Jelen esetben az orosz titkosszolgálat ügynökeit. Kétségeink ne legyenek, hogy rászolgáltak. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmünket az újságokban, hogy ők az a társaság, akik novicsokkal meg polóniummal mérgezik meg a hivatalos orosz állásponttól ELHAJLÓKAT, Lee & Andrew Child már az első oldalakon teljesen egyértelművé teszi azt, hogy milyen ELVETEMÜLT gazfickók. Hiszen ki más farigcsálná le tisztes amerikai honpolgárok különféle testrészeit különféle kéziszerszámokkal, amíg azok még életben vannak?

Talán csak az, akinél kimaradt a Kémek kézikönyvének Hogyan ne hívjunk fel magunkra feleslegesen a figyelmet beépített ügynökként című fejezete.

A krimifaktor tehát hiányzik Az őrszemből. Thriller frontján is igen gyengén muzsikál. Nincsen benne izgalom, különösebb meglepetések se, a fordulatok előre kitalálhatók. Mindezek ugyanarra a fentebb már említett okra vezethetők vissza: Jack Reacher földöntúli hőssé változott, akinek halandó immár nem árthat. 

És ez nem vicc! Régóta tudjuk, hogy Reachernek már csak egy (vagy esetleg kettő együtt) nindzsa jelenthetne kihívást. Nos, Az őrszemben az őrnagy egyik ellenfele de facto nindzsa. Reacher pofon legyinti és kész. A főellenfél, – az oroszok legdurvább arca, egy igazi, nindzsánál is háromszor veszélyesebb vérengző vadállat, akit Moszkvából küldenek rendet csinálni – sem tart sokkal tovább. Nem többek zavaró tényezőnél, akik ideig-óráig hátráltatják Jack Reachert, Dredd bíró (IMDb) páncél nélküli verzióját a mobil bíráskodásban.

Hiányoznak tehát – a Sherlock Holmes-t megszégyenítő elemzések mellett – a taktikus, egy-egy összecsapást akár oldalakon keresztül elhúzódó leírások is. (Mint mondjuk, A pók hálójában végén). Mintha Reacher már nem venné teljesen komolyan a saját dolgát sem. Ennek legjobb példái, amikor az őrnagy nem kiiktatja ellenlábasait, hanem csupán jól kibabrál velük: begyömöszöli őket egy kukába vagy hipót önt eléjük az autó műszerfalára és nem engedi őket kiszállni (hihi).

De ezek attól még marginális esetek. Jack Reacher alapjáraton összetört végtagokat, szétzúzott gégéket, felgyújtott ingatlanokat és hullahegyeket hagy maga után. Az egyetlen, ami azt jelzi, hogy némi halovány kétségek azért még maradtak benne saját tevékenységét illetően az az, hogy elővigyázatosan lelécel, mire a megérkezne a helyszínre az FBI, akik helyett a munkát elvégezte. És akik sajnálkozva széttárják kezeiket, amikor majd ki kellene cserélni a lebukott orosz kémeket a saját embereikre.

Az őrszem feltehetően új kezdet a vadonatúj társszerzővel készülő sorozatban. Valószínűleg minden egy kicsit gyorsabb, akciódúsabb és felszínesebb lesz ezentúl. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy még így is jobban jársz, mint például a kettővel ezelőtti Lee Child által egymagában elkövetett Reacher-könyvvel (Lásd Múlt idő).

7.2/10

Lee Child – Andrew Child: Az őrszem (Jack Reacher 25.)
General Press. 2021. 308 oldal

Már egy ideje az a helyzet, hogy jobban örülsz, ha nem a Nesbo-nek világsikert hozó Harry Hole-sorozatból kapsz újabb részt a norvég szerzőtől, hanem különálló történethez van szerencséd. Ennek az az oka, hogy a nevezetes sorozat legfrissebb részei idegesítően tekervényes és fárasztó elmejátékra emlékeztetnek, amit esélyed sincs kibogozni. (Lásd a sorozatba Kést állító legutóbbi részt.) Új szereplők esetén azonban Nesbo mindig esélyt kap arra, hogy előhozza magából a belsejében állandóan ott rejtőző zsenit. Mint például most is.

A Birodalom lassan csordogáló thriller, aminek az elején el nem tudod képzelni, hogyan lehet abból valami érdekeset kihozni, ha egy könyv főhőse egy hallgatag, kisvárosi benzinkutas.

Az már több érdekességgel kecsegtet, ha tudod, hogy hazajön a nagymenő öccse Amerikából, aki wellnesshotelt akar építeni a hegytetőre, pont a tanyájuk mellé. És hozza magával a dögös asszonykáját is. Az Opgard-fivérek múltjában ráadásul akad némi takargatnivaló is. No meg a tanyájuk felé vezető út mellett ott lapul a Katlan, ami egy böhöm nagy szakadék. Jól jön az ilyesmi, ha valaki bele akar esni valahová.

Így már mindjárt érdekesebb. De még érdekesebb, ahogy Roy Opgardról (a benzinkutas) apránként kiderül, hogy igazi univerzális fixer, azaz megoldóember. A két testvér közötti kötelék eltéphetetlen. És ahol Carl Opgard (az öccs) megjelenik, ott előbb-utóbb megoldóemberre lesz szükség.

Jo Nesbo regénye érdekes stíluskavalkád. Először azt hiszed, hogy thrillert olvasol, sőt annak is a noir változatát (végzet asszonya, pénzügyi svindlik, magányos hős & északi sötétség), de a Birodalom című könyv olyan lassú folyású, számos kényelmesen felfejtett múltbéli titokkal terhelt, hogy át-átcsap bűnügyi (és szerelmi) drámába, sőt még családregénybe is.

Különösen igaz ez, miután fény derül a szülők tragédiájának okára. Ezután a könyv vesz egy nagy kanyart és Roy Opgardot állítja a fókuszba. A testvére Amerikában. A tanyasi származék Roy benzinkutasként dolgozik és minden vágya egy saját kút. Ráadásul Nesbo kezdettől fogva lebegteti főszereplője szexuális irányultságát is. Most akkor fiúk? Vagy a tesója? Vagy, izé, senki?

Ebből a nem túl biztató és talán nem is annyira érdekes alapból nő ki egy már-már Jack Reacher-szintű hős (a blog szerzőjének példaképe! – lásd Lee Child: Ne add fel könnyen). És egy letehetetlen olvasmány. Persze Reacher őrnagy szintjét megütni közel lehetetlen, Roy Opgardnak sem sikerül 100 százalékosan. De ha valaki majdnem annyira erős, harcra termett, fifikás, és ösztönös elemzőtehetség, az nagyjából elég. Még ha a sárm hibádzik is valamennyire.

A 2018-as Machbeth az első Jo Nesbo-könyv, amelyet a felénél abbahagytam. Az 1970-be átültetett Shakespeare-dráma csúfosan megbukik annak köszönhetően, hogy a középkori hatalmi harc egyszerűen képtelen működni a modern keretek (és köztisztségviselők) között. Ami ennél is kevésbé működik Nesbo átiratában, az a gyilkosságok mögötti pszichológia. Ezért is sajnálatos, hogy Nesbo körülbelül ugyanazt a lapot húzza meg a Birodalomban, ami ott azonnal eltántorított a továbbolvasástól.

A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez csak a könyv legvégén történik meg, valamint, hogy ez a nem sok átgondoltságot tükröző fejlemény kap egy további csavart is. No és a szerző nem spórolta ki a szereplőkre nehezedő lelki teher megjelenítését sem.

De attól még sajna a Birodalom egyértelműen erőltetett lezárása nem egyenértékű a könyv addigi magas színvonalával. És ha nem is teljes értékű tökön lövés, azért egy szép nagy, csontrepesztő orrba vágás. Vasalóval*.

8.2/10

Jo Nesbo: Birodalom
Animus Könyvkiadó. 2020. 480 oldal

* Vasalóval. Elegáns utalás a könyv egyik csontrepesztő fordulatára.

Ha nem elsőnek olvasod Chris Carter A keresztes gyilkos című sorozatindító kötetét, komolyan meglepődhetsz, hogy mennyivel jobb, mint a későbbi könyvei. És ehhez nem is kell különösebben sok minden.

A keresztes gyilkos sablon krimi. A kiemelt gyilkossági ügyekben nyomozó Hunter és új társa, García a rettegett sorozatgyilkos újabb áldozatával szembesül. De akad egy kis probléma – mármint a széttrancsírozott áldozaton túl: a rettegett sorozatgyilkost már régen kivégezték.

Ha több köteten túl vagy Carter sorozatából, talán már eleged is van belőle kicsit: minden egyes könyve nagyjából ugyanolyan. Kivéve persze az Egy gonosz elmét, a szerző végtelenül genya, összegző főművét, mondhatni, a szegény ember A bárányok hallgatnakját.

Nos, A keresztes gyilkosban Robert Hunter nyomozó még nem az a megszokott, hidegfejű robot. Piál rendesen, csajozik, kicsit bénázik is néha, és még a prosztó oda-vissza zsaruhumorból is kiveszi a részét.

A nyomozás életszerű, Garcíával lótnak-futnak, kihallgatnak, nyomokat követnek és változatosságot kölcsönöz a könyvnek, hogy több mellékszál vagy éppen magánnyomozás is fut párhuzamosan egymás mellett. Gondolj csak a későbbi kötetekre, ott majdnem minden ilyesmi hiányzik. Hunter és García lényegében egyik helyszínről a másikra szaladgál, ott hosszasan csodálják a válogatott borzalmakat, de soha semmire nem mennek. A nyomozás teljesen takaréklángon pislákol. És egy helyben toporog.

És habár az összes eddig írt Hunter-krimi közül ez a legjobb, és főhősünk analitikus képességei már-már a nagy Sherlock Holmes-éval vetekszenek (lásd James Lovegrove: A háború istenei), a sorozat későbbi részeinek megunt fordulatai már itt is jelen vannak. Például az ember ésszel fel nem éri, hogy az aktuális gyilkos mért mindig Hunter nyomozót baszkurálja telefonon. Nincs az illetőnek jobb dolga? Nem ad elég elfoglaltságot egy sorozatgyilkosság?

De legalább ugyanilyen égető a kérdés, hogy a tökömér’ nem titkosíttatja már Hunter a nyomorult telefonszámát.

Emellett, és ez még a folytonos telefonálgatásnál is kellemetlenebb, az aktuális bűnelkövető előszeretettel rabolja el Hunter rokonait és üzletfeleit. Ha nem szerencsétlen García nyomozót, mint jelen esetben – nyugi, nem spoiler, ezzel indul a könyv – akkor Hunter gyógymasszőrét, befektetési tanácsadóját vagy tejesemberét. Vagy a szomszédjának a nagymamáját. A derék los angeles-i polgárok helyében kerülném szegény Hunter nyomozót, mint a pestisest.

Ha a sorozatból elsőnek veszed kézbe A keresztes gyilkos-t, akkor persze mindezek nem jelentenek különösebb problémát. Ha harmadiknak, akkor már igen.

A keresztes gyilkos vége viszont, akárhányadiknak is olvasod, súlyos csalódás. A bűnügy pszichológiai háttere annyira túl- és meg van magyarázva, egyszersmind annyira hiteltelen az elkövető indítéka, hogy csak nézel ki a fejedből. Ennyire csak akkor szokták az írók megbonyolítani a dolgokat, ha már írtak vagy egy tucat krimit és tutira nem maradt semmi normális ötletük.

A tettes lekapcsolása ugyanez a nem túl magas szint. Amúgy Chris Carter ÖSSZES regénye ugyanúgy végződik. Ül Hunter egy székhez kötözve, letolt gatyával és fegyvert szegeznek rá. A megmenekülésének esélye 0. Miért pont az első rész lenne kivétel?

7,7/10

Chris Carter: A keresztes gyilkos (Robert Hunter 1.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 351 oldal
—
Kritika a Rober Hunter-sorozat részeiről:
1. A keresztes gyilkos
2. Kivégzés
6. Egy gonosz elme
7. A nevem: Halál
8. A hívás
9. A holtak csarnoka
10. A gonosz nyomában
11. Vérrel írva
12. Félelem

Szántó Dániel nevével először egy könyvborítón találkoztam. Baljós előjel volt. (Ez volt az, ni.) Így aztán el is könyveltem magamban, hogy ha egyszer a kezembe kerül valami irománya, nyilván nem érdemesül többre, mint egy jó kis lehúzós kritikára. De csak félig lett igazam. (Na jó, kétharmadig.)

A könyv ugyanis olvastatja magát. Kb. a kétharmadáig. Ez nagy szó, mert a mostani magyar krimitermésből szinte egyetlen könyvön sem bírtam átrágni magam, leszámítva Cserháti Éva lehengerlőnek nem igazán nevezhető debütálását.

A sok, egyre bágyadtabb (pl. Fekete nap) skandináv krimi után felüdülés végre igazi tökös zsaruról olvasni. A hűvös, skandináv profizmus mélaságnak tűnik a túlhevült, folyton kanos és dugni akaró magyar zsernyákokhoz képest.

Horváth Viktor sztárnyomozó módszere kb. a Bábuk tánca rendőréjét követi: semmi különösebb pepecselgetés a nyomokkal, meg holmi (rövidre vágott) kihallgatásokkal, helyette támadnak az állandó hasznos felismerések. De a dolog így is működik.

A rendőrségi viszonyrendszer – bár hemzsegnek a yardon a túlpörgő primadonnák – nagyjából hihető. Persze csak nagyjából, mert a főszereplő és vetélytársa, a két összedolgozni képtelen egobajnok kicsinyes csatározása helyből megkérdőjelezi bármilyen rendőrségi munka hatékonyságát.

Azonban a könyv előrehaladtával az aggasztó jelek egyre inkább sokasodnak. Mintha a szerző képtelen lenne kordában tartani a sok különféle szálat. (Ezek közül több teljesen el is hal a végére.) A legelső aggasztó jelzés, mikor Szántó kb. 50 oldallal előbb véletlenszerűen bedobja egyik áldozat nevét, – azelőtt, hogy a nyomozás egyáltalán eljutott volna hozzá.

Továbbá minden kicsit felszínes. Túlbonyolított. A gonosz például MINDENT tud. A bűnügy viszont totálisan hiteltelen. A szerző roppant átgondoltan saját magát is megcáfolja az indítékkal, miután szereplői a leghatározottabban konstatálják, hogy a bizonyíthatatlan nem bizonyítható. Majd mégis nekirugaszkodnak, hogy ennek ellenére mégis csak jól bebizonyítsák. Azonban a várható eredmény olyan kicsi mintán alapul, nyomorult két főn, baszod, hogy te is tudod előre, az egész nem fog érni egy kalap szart sem.

A főhősök ellentmondásos, dr. house-osan bunkó, ámde hatékony karaktere ideig-óráig azért fenntartja az érdeklődést. Azonban a vaskos és túlírt könyv már fentebb jelzett kétharmadánál a szerző észrevehetően kezdi elveszteni a kontrollt az írás felett. Jönnek az egyre slendriánabb és értelmetlenebb fordulatok. A saját korábbi viselkedésüknek ellentmondó, sorozatban ellágyuló és meggárgyuló karakterek.

És megérkeznek a felesleges, sehova sem tartó jelenetek is. Jó példa erre a süket szövegeléssel kitöltött tévés interjú, vagy a még ennél is értelmezhetetlenebb főpolgármesternél tett látogatás – Tarlós István egy jóvalta kifinomultabb alteregójával.

De a non plus ultra, midőn Budai Viktor, a rendőrség ásza, legféltettebb titkának kilocsogásával porig alázza főnökét, az országos rendőrfőkapitányt… majd megy tovább a jelenet, mintha mi sem történt volna…

Közben azt veszed észre, hogy az addigi izgalmas és sodró lendület mély értelműnek meg magasztosnak szánt, de amúgy közhelyes és lapos szövegelésbe fullad. Meg, így a 21. század elején, már érthetetlenül komolyan vett vallásos maszlagba.

A főgonosz momentán egy vicc. A segítője szintén. Két nyomorult balfasz. Közben kíváncsian tűnődsz azon, hogy az Úristen természetét firtató nagy kísérletükhöz mi a lószar szükségük van a zsernyákok bevonására??? Azért, hogy sittre kerüljenek a végén? Nem igazán derül ki. Mintha, mondjuk, te otthon titokban robbanószert szeretnél kotyvasztani, de közben jó előre felnyomnád magad a 112-n…

Az erőfeszítés, mellyel Szántó Dániel meg akarja haladni a bűnügyi regény átlagát, sajnos csupán átlag alatti eredményt képes szülni.

6,7/10

Szántó Dániel: Egy pap vallomása
Alexandra Kiadó. 2020. 517 oldal

Fáklyaként gyulladnak ki a brit honpolgárok. A Tüzes Hóhér lobbantja őket lángra, miután bevonszolja őket egy-egy kőkörbe. Egy kis spéci égésgyorsítót is loccsant rájuk. Nagyon rejtélyes az egész. Csak egyvalaki nyomozhatja ki az ügyet, mégpedig Washington Poe őrmester, az angol rendőrség legnagyobb ásza. De ő sajnos pont fel van függesztve. Sebaj, a Tüzes Hóhér elintézi, hogy mindenképpen visszavegyék, és így legyen valaki, aki majd jól megnehezíti az ő dolgát.

Miért az ironikus felhang?

Mert W. S. Craven debütáló regényének az alapjai ugyan nagyjából rendben vannak, viszont jócskán lenne még róla mit legyalulgatni.

Washington Poe önmagáért való önfejűsége az egyik ilyen. Egy bűnűgyi nyomozás olyan, mintha tandem-kerékpároznál. Azonban az egyik biciklista – ez lenne Poe – folyton másik irányba akar menni, mint mindenki más. Craven alapelve, mely szerint a szakszerű rendőri munka képtelen eredményeket elérni, kizárólag az öntörvényű zsenik tudják a komolyabb bűnügyeket megoldani, baromság. (Egyben tiszta Mentalista.) Regényével folyamatosan saját magát cáfolja, hiszen Poe semmi olyasmire nem jön rá, amit a többi zsernyák ne tudna kiókumlálni.

Poe rohangál, mint a töketlen kutya, tekintet nélkül a következményekre. Ha te lennél a főnöke, két nap után áthelyeztetnéd a közlekedésiekhez.

Emiatt A Bábuk tánca nem az a sima nyomozgatós krimi, ahol a szereplők szépen módszeresen követik a nyomokat, hanem az a fordulatos fajta, ahol mindig történik valami izgi. Ebben nagy segítség maga a Tüzes Hóhér, akinek a rengeteg gyilkolászás mellett még arra is jut ideje, hogy különféle rejtvényekkel szórakoztassa a rendőrséget, egyúttal sok hasznos információval megkönnyítve a bűnüldöző szervek dolgát és segítve őket a saját maga kézre kerítésében. De hát, ő tudja.

A rendőrségi nyomozás imitációja egyre ügyetlenebb fordulatokat eredményez. A nyomozást eltéríteni kívánó, megfoghatatlan „befolyásos emberek klikkje csak az egyik ezek közül.” A lényeg, hogy Poe a saját feje után mehessen.

Hősünk segítőtársa, a vagy Asperger-szindrómás, vagy csak sima nebáncsvirág Tilly Bradshow ugyan arra nem képes, hogy főnökét visszafogja, de cserében legalább gondoskodik az érzelmekről. Poe felé irányuló törődése a könyv kevés jól eltalált részei közé tartozik. Míg azonban a helyenkénti túlzott érzelmesség belefér, Poe védelmező fellépése többször túlzott erőszakot, ezáltal hiteltelen jeleneteket eredményez.

De Craven ezt a szálat sem képes végigvinni, nemhogy a könyvsorozat többi részére, de már a jelenlegi kötet második felére sem jut elég muníciója. Tillyből sima, átlagos geek lesz, oszt csá.

A történet egyik „ikonikus” jelenetében amúgy Tilly, a 200 IQ-s adatmágus kinyomtat 800 oldalt és a falra aggatott lapokon végez adatelemzést – a számítógépe helyett. De itt már csak alig hüledezel, mert a nagy kapkodásnak már korábban meglett az eredménye. A csörtető Poe képzettársításai egyre jobban elrugaszkodtak a valóságtól.

Amikor Poe kitalálja, hogy ki a gyilkos, már csak legyintesz. Mert ugyanabban a szent minutumban kitalálhatod te is, és még csak meg sem kell erőltetned különösebben az agytekervényeidet.

A könyv utolsó negyede sima dögunalom. Fárasztó ötletelések, sőt ötletcunamik és zseniális megvilágosodások váltogatják egymást. No meg erőltetett és kacifántos magyarázatok, amelyek a folytatásnak is jó előre megágyaznak.

A fene se érti, hogyan kaphatta meg Craven ügyetlen első regényéért a brit krimiírók Arany Tőr-díját, ha már a kezdésbe is félig beletörött a bicskája.

6.8/10

M. W. Craven: A bábuk tánca
Lettero Kiadó. 2020. 400 oldal

Senkit ne tévesszen meg a borítóra pingált „női pszichotriller” jelzés. Ez nyilván csak arra szolgál, hogy a krimiirodalom műfajának legaljáért rajongók bepakolják a táskájukba vásárolgatás közben. Ha már ugye, női szerző és női főhős… És milyen jól teszik amúgy, ha belerakják! A könyv, jóllehet NEM női pszichothriller, hanem krimi, határozottan a jobbak közül való.

Sidney Rose Parnell, a poszttraumás stressz szindrómával küzdő iraki veterán vasúti zsaruként próbál helytállni a hétköznapokban. Ami nem könnyű, ha állandó rémálmaid és látomásaid vannak. Egy brutális gyilkosság hatására azonban Sidney Rose rákényszerül, hogy magasabb fokozatba kapcsoljon.

Egy kompetens nyomozót pedig (helló, Bosch, helló, Reacher) mindig szívesen követ az ember. Egy sérült, kompetens nyomozót pedig még a szívébe is zár. És bár Sidney Ros eléggé elcseszett, a bűnügyet mégis biztos kézzel fejti fel.

Persze a könyvben azért felbukkannak a jól ismert klisék is: a zsaru, akinek nem igazán kéne, de azért juszt is beleavatkozik a nyomozásba. Vagy az előbb-utóbb menetrendszerűen felbukkanó személyes szál, ami a bűnügyhöz kapcsolja a nyomozót. Ez utóbbit szerencsére sikerült jól beilleszteni a cselekménybe. Parnell múltja a gyilkossági nyomozással párhuzamosan kezd kibomlani, de csak apróbb részleteket kapunk, a nagyobb képhez várnunk kell a további kötetekre.

És természetesen hatalmas plusz pont jár Sidney Rose és az ugyancsak PTSD-ben szenvedő K9-es keresőkutya, Clyde szeretetteljes kapcsolatának bemutatásáért. Valószínűleg minden állatbarát szíve megmelegedik e jelenetek olvastán.

Egyedül a fejezetek eleji bevezetők zökkenthetnek ki a könyv ritmusából. Igazából semmi szükség rájuk, hiszen ugyanarról szólnak, ami a szövegben szépen adagolva elhangzik. Tetejébe el is ütnek az alapszöveg szikárabb stílusától. Ezek olvastán tényleg egy bugyuta, lelkizős thriller juthat az olvasó eszébe (ld. Borsa Brown: Végzet).

De szó se róla! Ezzel együtt A vér a síneken még mindig a legjobb krimi, amit ebben az évben olvastam. Sőt valamivel több is, mint krimi, mivel pont a kellő mértékben dúsítják akciójelenetek. Pl. a kihallgatás Sidney Rose konyhában simán képes arra, hogy még a vérnyomásodat is megemelje.

A könyv vége viszont túlságosan akció-orientált az addigi nyomozgatáshoz képest. Már-már tényleg egy tökös Jack Reacher-regénybe illene inkább ez a szenvtelen, bosszúállós hentelés. De aztán amint olvasol tovább, rájössz, hogy nem is válik annyira történet kárára, sőt inkább jól feldobja azt.

8.2/10

Barbara Nickless: Vér a síneken – Könyvkritika (Sidney Parnell 1.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2020. 468 oldal
—
Kritika a következő részről:
Holtpont ((Sidney Parnell 2.)