Hugh Howey: Siló – Könyv – kritika

Hugh Howey: Siló - Könyvborító

Ha otthon ülő típus vagy, aki szívesen tartja karban a kondícióját lépcsőzéssel, gyerekre viszont nem vágyik különösebben, akkor a Siló pont neked való hely lenne. Mindenki más viszont rendesen megszívta. Hugh Howey tudományos-fantasztikus regényében az emberiség beköltözött a föld alá. Mármint az a pár kósza példány, amelyik még megmaradt. A Siló, 144 emelet mélyen belefúrva a földbe ideális helyszín egy klausztrofób sci-fi-thriller számára.

Jobb, ha a Silóban maradsz!

Az ember már csak ilyen. Ha be van zárva valahova, akkor ki akar jutni onnan. Mindenáron. Sőt, ahogy elkezded olvasni Hugh Howey könyvét, te is úgy gondolod, ennek nyilván így kell történnie. Nehogy már a teljes könyv ezen a szűk helyszínen játszódjék. Valahogy biztosan kijutnak.

Hugh Howey azonban máshogy gondolja. Azt mondja, naná, hogy ott játszódik! Te pedig hiába reménykedsz: Howey egy méretes pofonnal visszazavar a Silóba.

Ekkor két dologra jössz rá:

1, Ennek a könyvnek nem véletlenül Siló a címe.
2, A Siló tökéletes kalandregény.

Read more

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

Read more

Frank Herbert: A Dűne gyermekei – Könyvkritika

Frank Herbert: A Dűne gyermekei könyvborító

Paul Atreides, Frank Herbert Dűne című korszakalkotó sci-fi remekművének főhőse levonult a történelem színpadáról. A Dűne gyermekeiben Paul saját gyermekei, az ikerpár Leto és Ghanima kényszerülnek kezükbe venni az Arrakis sivatagbolygó és így az ismert univerzum sorsát.

Talán nagy szavak ezek, de hát valóban ez a tényállás. Aki a világegyetemben az egyedüliként a Dűnén jelen lévő fűszer-melanzsot uralja, – amely többek között nélkülözhetetlen az űrutazáshoz, nem mellesleg pedig az életet is meghosszabbítja, – az uralja a bolygók ezreiből álló feudális űrbirodalom gazdagsági életét.

Frank Herbert utánozhatatlanul egyedi világot teremtett a számítógépektől elforduló, helyettük inkább a végletekig felturbózott emberi elmére támaszkodó sci-fi világával, amelyben a mindenható császár és a hatalmas űrhajók ugyanúgy megférnek, mint a kardvívás, valamint a tudatukat és testük minden porcikáját uralni képes Bene Gesserit-rend boszorkányai. 

A Bene Gesserit évezredek óta fáradozott a tökéletes emberpéldány, a Kwisatz Haderach létrehozásán. A terveik sikerrel jártak, mégsem tudtak mit kezdeni az eredménnyel.

Valahogy ugyanúgy lehettek vele, mint Frank Herbert, aki császárrá és prófétává emelte hősét, majd egy minden tekintetben elrontott, sehova sem vezető folytatás után (A Dűne messiása) leküldte a süllyesztőbe. 

Az egyértelmű, hogy a szerző Letónak és Ghanimának nem ezt a sorsot szánta. Mégis, a Dűne gyermekei számtalan motívuma mutat erőteljes hasonlóságot a Dűne messiásáéval. Paul Atreides/Muad-Dib tragédiája az volt, hogy megbéklyózta a jövő ismerete, amely tűéles pontossággal rajzolódott ki előtte. Mit csinál az univerzum leghatalmasabb, istenként tisztelt uralkodója, ha ez a jövő nem a legfényesebb? Az az ember tudniillik, aki egyedüliként képes a jövő formálására.

Nos, hagyja, hogy atombomba robbanjon, majd angolosan lelép.

Ha azt gondolod, hogy mindebből Frank Herbert levonta a következtetést, miszerint el kellene engedni ezt a egész jövőbelátós ostobaságot, akkor tévedsz. A Dűne gyermekei ugyanezt a témát variálja. Leto és Ghanima előtt ugyanúgy a csúf jövő sejlik fel, mint az apjuknak. 

A sivatagbolygó lakóinak, a fremeneknek az alapműben van egy víziója: hosszú, fáradságos munkával élhetővé kívánják tenni planétájukat. Nos, alig telt el 10 esztendő (Herbert nem bírt többet várni…) munkájuk első gyümölcsei máris kezdenek beérni, helyesebben inkább megrohadni: ahogy a Dűne bolygó egyre élhetőbb lesz, a fűszert termelő homokférgek úgy kezdenek pusztulni. És mire a sivataglakók földi paradicsomot varázsolnak lakhelyükből, arra tuti fixen MEGDÖGLIK az összes.

Az mar csak hab a tortán, hogy a fremenek, akik az univerzum legdurvább harcosai, egyre puhányodnak. A látvány első aggasztó jelei: a fremenek híznak. Ráadásul fejre híznak, mint a vöröshagyma.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, te nyilván azt mondanád, hát, akkor ennyi volt, gyerekek, hagyjuk a csudába ezt az egész környezet-átalakítást. Aki nem bírja a klímát, az utazzon el a Caladanra, lové van rá elég, oszt csá.

Muad-Dib gyermekei, akik a Kwisatz Haderach örököseként osztoznak apjuk mentális erejében és az elméjükben hordozzák több ezernyi elődjük felhalmozott tudását, más utat választanak. Úgy döntenek, inkább elszabják az univerzum összlakosságának az életét kb. 200 évre előre. Aminél jobban már csak a saját életüket szabják el.

Ez a Frank Herbert könyvének a lényege. Azonban mire mindez kiderül, elég sokat kell szenvedned. Egyrészt Herbert gallyra vágja a Dűne-univerzum második legjobb karakterét, Késes Szent Aliát. Mivel vele sem tud mit kezdeni. Emlékszel még a Dűne négyéves mindentudó, könyörtelen enfant terrible-jére? Nos a Dűne gyermekei egyik fő kérdése az, hogy Alia megbuggyant-e. A másik az, hogy mennyire. 

Amíg ezek a kérdések tisztázódnak, lényegében egy családi perpatvar zajlik az Atreides-ek között. Ahelyett, hogy Herbert megoldandó kihívásokat és kalandok elé állítaná szereplőit, ami ugye, oly nagyszerűen működött az első részben, azt figyelheted majdnem egy teljes könyvön keresztül, hogyan civakodnak és áskálódnak egymás ellen az Atreides-klán tagjai.

Ráadásul a Dűne gyermekei még egy ponton osztozkodik a sorozat legpocsékabb részével, azaz a Dűne messiásával. Ez pedig a zagyva szöveg.

Olvasod Herbert mélyenszántónak, felemelőnek és filozófikusnak szánt gondolatait – és nem értesz egy árva szót sem. Azért mert bullshit az egész. Értelmetlen ostobaság. Közhelyek, okoskodás, logikailag össze nem tartozó dolgok összekapcsolása. 

Nincs szinte az egész könyvben egyetlen koherens jelenet – talán az utolsó 50 oldalt leszámítva. Minden szimpla párbeszéd a szemben álló elmék csavaros és összetett párbaja, amelyek során szinte soha nem derül ki, hogy kinek mi a célja, vagy mit miért tesz. Ennek ellenére minden társalgás hatalmas jelentőségű, mindig másodpercen múlik, hogy a felek kést rántsanak egymásra és lemészárolják a másikat. Aztán persze sose történik ilyen. (Amikor egyszer mégis, akkor viszont jórészt feleslegesen.)

A Dűne gyermekei már a második folytatás, ami nem találja az utat a zseniális első rész után. A végigolvasása rengeteg figyelmet kíván az olvasójától, mivel az arra kényszerül, hogy megpróbálja megérteni a megérthetetlent. Így egy idő után elkerülhetetlenül az unalom szelei kezdenek lengedezni a sivatagbolygó homokdűnéinek irányából.

A könyv csak az utolsó 50 oldalra tér magához, de az is inkább csak arra döbbent rá, hogy milyen átkozottul pocsék is az előtte lévő 300. Frank Herbert azon igyekezete, hogy grandiózus és katartikus fináléval zárja művét, leginkább azért marad hiábavaló, mert főhősének az áldozathozatala is teljes mértékben hiábavalóság.

6.6/10

Frank Herbert: A Dűne gyermekei (Dűne 3.)
Szukits Könyvkiadó. 2002. 344 oldal

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Frank Herbert: A Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása (Dűne 2.)

Orson Scott Card: Ender száműzetésben – Könyv – kritika

Orson Scott Card: Ender száműzetésben

Orson Scott Card Végjáték-sorozatának első része minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, és a Dűne mellett személyes kedvencem. Andrew „Ender” Wiggint, a Hadiiskola mélyvízébe dobott kisfiút, társaival együtt embertelen kiképzésnek vetik alá, hogy felkészítsék őket az űrből érkező ellenség elleni harcra. Az Ender száműzetésben időben nagyrészt a közben egész univerzummá terebélyesedő könyvsorozat első és második része között helyezkedik el. Majd túlnyúlik rajta és belekap az utána következő részekbe is, szóval ha esetleg elkövetnéd azt a hibát, hogy nem a megjelenés sorrendjében olvasod a könyveket, előzékenyen számos SPOILERRŐL is gondoskodik. A könyv túlnyomó részét mégis az Endernek az egyik első terraformált űrbéli koloniára tett hajóútja teszi ki. A legfőbb kérdés pedig az, hogy úgy egyáltalán mi szükség volt erre.

Nem. Sok. Minden.

Ender, – nem titok, – legyőzhetetlen stratégia, katonai lángelme. És mindössze 13 éves. Élete legnagyobb csatája immár mögötte van, amit az emberiségért megtehetett, azt megtette. Vajon mit tartogathat egy ilyen elme számára egy kétéves hajóút nagyrészt hibernált telepesekkel a fedélzeten. (Mármint Shakespeare Makrancos Katájának műkedvelő előadásán túl.) Nos, olyan összetűzéseket, amik méltatlanok egy géniusz számára, – és sajnos Orson Scott Card számára is.

Ender a könyv elején és végén is egy-egy olyan konfliktus megoldására kényszerül, amelyeknek megoldása fényévekről látható. Különösen az Achilles-szel való konfliktus teljesen értelmetlen, hiszen a problémát simán orvosolta volna már egy (fény)évekkel korábban elküldött E-MAIL is.

De nem ez az egyetlen légből kapottnak tűnő összeütközés az Ender száműzetésben. Ender az egész emberiség LEGNAGYOBB hőse. Card azonban mégis úgy intézi, hogy e hőst hol piedesztálra emelik, hol lerángatják onnan hálátlan embertársai. Ahogy éppen a cselekmény, azaz néhány áskálódó ellenlábas kívánja. De az ilyen húzások nem igazán hitelesek. Igazából az egész száműzetés sem az. Mintha Róma azon sofort száműzte volna megmentőjét, Hannibál legyőzőjét, a nagy Scipiót, miután az a győztes csata után hazaérve még ki se csomagolta a peplumát és a campagusát.

Persze Ender mégiscsak Ender. Ez néha jó, néha pedig kevésbé. Ender tinédzser korára bölcs, jóságos és gondoskodó személlyé nemesedett. Jobb kormányzót egyetlen kolónia sem kívánhatna magának. Azonban ez a koravén, állandóan elemezgető és terveket szövő alkat már-már túlzásnak tűnik, AMIKOR kívánatos ifjú hölgyek, teszem azt, megvillantják előtte a cicijüket. Jobb ilyenkor, most mondd meg, bekapni azt a cicit, – és csak utána átelemezni a helyzetet.

Persze a Wiggin-családban a dolgok állandó mérlegelése hagyományszámba megy. Ender bátyja és nővére mindketten zsenik. Egyikük a pelenkából kinőve rögvest világuralomra is tör. Mit tesznek ilyenkor a Wiggin-szülők, – ahelyett hogy jól felpofoznák becsvágyó csemetéjüket? Természetesnek veszik az ambícióit. És közben hülyének tettetik magukat. Nem egy átlagos család, no.

Azonban a Wiggin-família saját tagjai elleni/melletti állandó konspirációi egy idő után tök érdektelenné válnak. Csakúgy, mint a történetet kísérő számos levél, amik általában csak a semmit csócsálgatják. Jó példa erre, amikor bizonyos szereplők csak a haláluk után elolvasandó szigorúan titkos levelet küldenek. Miután végre kipurcannak, te hatalmas várakozással telve kezedbe kaparintod a levelet, és nincs benne semmi, csak BLABLA.

Az Ender száműzetésben című könyvben igazából nem sok minden történik, amit ne tudnál már az előzményekből. Így ami marad, az sokszor csak vihar egy pohár vízben. Olykor csak önmagukban lényegtelen jelenetek, amiket nagyon halványan köt össze a címadó személye. Igaz, ez a személy elég nagy formátumú. Bár amiért az utókor emlékezetében tartja majd, azt már megcselekedte. Ő pedig időközben önmaga letisztult verziójává változott, valóságos szentté. Azok pedig legtöbbször, mi tagadás, elég unalmasak.

6.8/10

Orson Scott Card: Ender száműzetésben
Unio Mystica Könyvkiadó. 2916. 415 oldal

Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: Dűne

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok – Könyv – kritika

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Vigyázat! Tom Sweterlitsch krimibe hajló sci-fijében a Letűnt világok a multiverzumban létrejövő lehetséges elágazásokat jelentik. Szóval, ha a multiverzumos sci-fikről te is úgy gondolod, hogy a legtöbbje olcsó bűvészmutatvány, amikből a végére úgy sem sül ki semmi érdemleges, akkor jobb, ha el sem kezded ezt a könyvet. 

Másfelől Tom Sweterlitsch könyve szépirodalomként és (legalábbis egy ideig) krimiként is megállja a helyét, így bátran lehet adni neki egy esélyt. Nyilván egészen addig, míg olvasás közben azt nem kezded érezni, hogy azért a biztonság kedvéért nem ártana egy elméleti fizikai diploma sem…

Shannon Moss az NCIS ügynöke, akkor riasztják, ha időutazással kapcsolatos összefüggések merülnek fel egy-egy bűnténnyel kapcsolatban. Hogy mi? Időutazás? Az amerikai haditengerészetnél feltehetően senki sem olvasott még időutazós könyvet vagy látott ilyen filmet, noha bármelyikből EGYÉRTELMŰEN kiderül, hogy ez mennyire rossz ötlet. Így hát a Hold TÚLFELÉN lévő titkos bázisról indított űrhajókkal ugrálnak előre a jövőbe – még azután is, hogy kiderül, minden egyes ugrással egyre közelebb hozzák az apokalipszist. Mondtam, hogy rossz ötlet, nem?

Shannon Moss, aki ugyancsak nem foglalkozik az időutazás kétséges megítélésével, csupán a közeljövőbe megy előre. Ő általában azért vállalja az ezzel járó rengeteg kellemetlenséget (márpedig az van dögivel), hogy az aktuális nyomozásához gyűjtsön információkat. Még ha az NCIS olyan lassan dolgozik is mint a tetvek, azért 20 év csak elég nekik, hogy a végére járjanak egy ügynek. Moss, hopp, belibben, egyik lába itt, a másik ott, felmarkolja az infókat, eset letudva.

És akkor ez az a pont, ahol Tom Sweterlitsch alaposan kifundált építménye kezd összeroskadni. A letűnt világokban minden időutazásnál ún. zsebuniverzumok jönnek létre, amint azonban Moss kilép belőlük, vissza a saját idejébe, ezek azon sofort megsemmisülnek. De mivel a szervek a jövőben már ismerik e lustáknak való nyomozási módszert, egy cseppet sem örülnek a múltból jött látogatóknak. Érthető okból, hiszen nem akarnak megsemmisülni. A látogatók tehát mennek a sittre, ahol a lehető leghosszabb ideig életben tartják őket.

Ezek után te átmennél a jövőbe nyomozgatni? Lófarát! 

Ha igen, hát megnézhetnéd, hogy a Holdon lévő bázisról hova indítanának vissza. Egyenesen a hűvösre! Tom Sweterlitsch elegáns módon megfeledkezik az időutazás e hétköznapi, ámde mégis jelentős logisztikai aspektusáról, így rád marad annak kigondolása is, hogy miképp intézheti a jövőben az inkognitóban ügyködő Moss ügynök a földről a hold túlsó felére való visszajutást… 

Na és akkor itt van még az is, ami a multiverzumok létrejöttéről TUDHATÓ: annyi van belőlük, mint égen a csillag. Végtelen számú. Ha kihajolsz az erkélyen és leköpsz, hát beletalálhatsz a virágágyásba vagy akár egyenesen a szomszéd kopasz fejére is. Néha csak ennyi a különbség két univerzum között. Másszor meg George W. Bush helyett Al Gore az amerikai elnök.

No de mit árul el ez a nyomozásod megbízhatóságáról? Mindent. Egy másik multiverzumban végzett nyomozás abszolút nem releváns az ügyed szempontjából. Kábé annyi jelent, mintha megálmodnád a tettest.

Tom Sweterlitsch Letűnt világok című könyve ellentmondásos munka. Egyfelől igényes, intelligens krimi, egy nagyszerű, könnyen azonosulható főhőssel. Shannon Moss drámai és emlékezetes harcot vív egy olyan apokalipszissel szemben, amit, ha választani lehetne, hát utolsónak választanál. (Akkor már inkább a zombik.)

Másrészt a mögöttes háttér átgondolatlansága miatt, no meg azért is, mert a túl sok multiverzum elkerülhetetlenül magával hozza az eljelentéktelenedést, a Letűnt világok a végére ellaposodik. Hatástalanná válik. 

Mert mit ér, ugyebár az emberfeletti küzdelem, ha csak párhuzamos világokat mentesz meg? Olyanokat, amik eddig a nyomozásaid melléktermékeként simán mentek a levesbe.

A Letűnt világoknak természetesen ugyanaz a tanulsága, mint bármely másik időutazós terméknek: Ne menj a múltba, mert mindent elcseszel. Ne menj a jövőbe se, mert akkor is. Maradj szépen a seggeden és hozd ki a legtöbbet a jelenből.

7.8/10

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Agave Könyvek. 2021. 352 oldal

Ez is érdekelhet:
Frank Schäzting: A pillangó zsarnoksága

Ernest Cline: Ready Player Two – Könyv – kritika

Ernest Cline: Ready Player Two

Ernest Cline előző könyvével, a Ready Player One-nal többféleképpen is megvalósította minden geek és nerd legkedvesebb álmát. Egyfelől tökéletes retrót írt, szerelmi vallomást a 80-as évek játéktermi- és ősszámítógépes játékaihoz, másrészt egy nagyon hihetőnek tűnő jövőképet vázolt fel a számítógépes virtuális valósággal a középpontban (amely már nálunk is itt kopogtat az ajtón, csak éppen nagy valószínűséggel egy James Halliday-szerű magányos zseni helyett egy Metához hasonló nagyvállalat fogja majd elkészíteni, mesterséges intelligenciával megtámogatva.)

No és azt se felejtsük el, hogy a Ready Player One főszereplője, Wade Watts a geekek és nerdök legfőbb archetípusa volt, a való életben tökéletesen esetlen, de a metaverzumban a toplisták élét ostromolta.

A Ready Player Two ott folytatódik, ahol az előzmény befejeződött: Wade mindent megnyert, ami megnyerhetett, pénzt, paripát, fegyvert és álmai nője szerelmét. A kérdés csak az, hogy mi történik egy, az életét egy alternatív valóságban élő különccel, ha elképzelhetetlen hatalom birtokosa lesz?

A válasz adja magát: elront mindent, amihez csak hozzáér. A csajt például sikerül egyetlen nyomorult hét alatt leépíteni.

Ernest Cline azonban jól tudja, ami egyszer már működött, azon kár változtatni. A Ready Player Two tehát nagyjából ugyanazt nyújtja mint a One: egy hatalmas téttel bíró küldetést, amihez Wade, azaz Parzifal összetrombitálja az előzőleg már bizonyított csapatát. Az ellenfelük ismét hatalmas és ismét szinte legyőzhetetlen. És ha el akarnak vele bánni, megint csak nyakig bele kell magukat ásni a retróba…

Ernest Cline azoknak a szerencsés szerzőknek a sorát gyarapítja, akik tulajdonképpen nem túl jó írók, de valahogy mégis képesek emlékezetes könyveket összehozni. (Joe Abercrombie jut hirtelen eszembe.) Cline stílusa meglehetősen visszafogott, humorizálással sem vesződik, az egysíkú karakterek pedig, hát, végig egysíkúak maradnak. Azonban az egyedi világépítés – és persze a könnyű olvashatóság – megteszi a magáét. A két könyv világa annyira hatalmas, jól kidolgozott és lehengerlő, hogy a geekek és nerdök ugyanúgy nyakig merülhetnek bele, mint a könyvbéli szereplők az ottani virtuális valóságba, az OASIS-ba.

A Ready Player Two legnagyobb gondjai is ugyanott kezdődnek, mint az első részéé. A küldetések, amiknek a fő izgalmakat kellene szolgáltatni, meglehetősen unalmasak. Egy 1980-as évekbeli szimpla árkád játék (lásd Sega Ninja) végigjátszásának részletes leírása nem az izgalom tetőfokát jelenti. Ugyanúgy, a ’80-as évekbeli bugyuta vagy éppen egy fokkal kevésbé bugyuta vígjátékainak világába és oral history-jába való hosszas alámerülés sem bizonyul az élvezetek felsőfokának. A művész, aki korábban úgy ismertek, hogy a művész, akit korábban Prince-ként ismertek kétségtelenül korának egyik meghatározó zenésze volt, de így, papíron leginkább csak a LILA szín jön át róla, nem több.

Na akkor majd Tolkien, mondhatnád, minden fantasy ősatyjának művei. Nem, nem, bocsi, de a Szilmarilokon csak időmilliomosok és nagyon, de nagyon kétségbeesett személyeknek lehetnek képesek átrágni magukat.

A Ready Player Two tehát RETTENETESEN leül a közepére. Az is kérdéses, hogy a könyv célcsoportja, azaz jelenkor sci-fit és fantasy-t fogyasztó, továbbá jó eséllyel gamer közönsége, akiknek a 80-as évek kábé az ősidőkkel egyenlő, mekkora jártasságot árul el a fenti témákban. Meg még sok egyébben is, hiszen Ernest Cline utalások garmadájával tömte tele művét, Vonneguttól (lásd Az 5-ös számú vágóhíd) kezdve a The Smiths-ig (There is a light that never goes out). Minden oldalra jut legalább kettő. (Ha lesz következő rész, akkor ott már célszerűbb lenne a Trónok harcára és a Wednesday-re utalgatni.)

A könyv vége is inkább csak a kötelezőt hozza. Bár az összecsapások film-, sőt videójátékszerűek, azért a kimenetelük megtippelése nem kíván az olvasótól különösebb vesződséget. A szerelmi problémák is mintha varázsütésre oldódnának meg, alig kell hozzá több, mint egy kiadós kis multiplayer. (Bár csak a valóságban is ilyen könnyen menne.)

Azokról a hatalmas horderejű változásokra pedig, amelyek hasznosságáról kezdetben még Cline szereplőinek sem teljesen egyöntetű a véleménye, a végére már mindenki igazi áldásként tekint. Azonban te, az olvasó továbbra is kétkedve meredhetsz a jövő felé. Hiszen most, miután nagyjából beért a legelső mobiltelefonnal összenőtt nemzedék, és mintha bizony csöppet figyelemhiányosabbak, kevésbé terhelhetők, akaratosabbak határozottan öntudatosabbak és még határozottabban unatkozósabbak lennének az egészségesnél, vajon mi fog történni, ha már nem csak a kezükben tartják majd a gépet, hanem rá lesznek kötve az agyukon keresztül? Jó, melózniuk már nem nagyon kell majd, azt az MI megcsinálja helyettük. A nagy kérdés csak az, hogy ki a fenének lesz rájuk szüksége? Mert az MI-nek hétszentség, hogy nem.

7.7/10

Ernest Cline: Ready Player Two
Agave Könyvkiadó. 2021. 431 oldal

Ez is érdekelhet:
Ready Player One (Filmkritika)

1 2 3 4