A vaják (The Witcher) – Az első három évad – Sorozat-kritika

Andrzej Sapkowski lengyel fantasy-szerzőnek irtó nagy mákja van. Sőt kettő is. Túlírt, csapongó, zagyva Vaják-sorozatából (lásd Az utolsó kívánság című első kötetet) előbb sikeres szerepjáték készült, majd a Netflix döntött úgy, hogy ad egy esélyt a varázslattal megtámogatott, mutáns szörnyvadász, Ríviai Geraltnak. Sapkowski és a streaming platform előfizetői nem is járhattak volna jobban. (Esetleg egy nagyon kicsivel.)

Sapkowskira ugyanis éppúgy ráillik az állítás, mint a neves sci-fi iró Kilgore Troutra*: az ötletei jók, de a stílusa borzalmas. Nos, a Netflix sorozata ügyesen lenyirbálta, ami felesleges, a többit pedig megtartotta. A Vaják fordulatos, izgalmas, egyedi középkori jellegű világot építő sorozat, tele nagyszerű hősökkel, varázslattal, kalandokkal és rengeteg érzelmi csúcsponttal. Legalábbis az első évad.

Első évad: A vaják lendületesen kezd

A könyvek néha gyerekmesébe hajló fordulatai közül alig néhány tűnik fel benne; kakaskukorékolásra visszaváltozó striga, meg három kívánságot teljesítő dzsinn azért maradt, de ne legyünk telhetetlenek.

A sorozat viszont jelesre vizsgázik számos olyan szempontból, ahol a lengyel szerző elhasal. A könyvek folyamatosan orrát lógató Geraltja sehol sincs, helyette itt egy kevés beszédű, végtelenül cinikus, de azért érző szívű hős. Henry Cavill-t az Úristen is vajáknak teremtette. A papíralapú verzió idétlen és retardált Kökörcsinje, akit legszívesebben a saját lantjával ütlegelnél megállás nélkül, sármos és szerethető széltolóvá változott. Yennefer pedig… no igen, mind jól tudjuk, milyenek a nagy hatalommal bíró varázshasználók. Yennefer a sorozatban ugyanolyan arrogáns és elviselhetetlen, de azért közben egy szexi dög is. Mi több, az első részek legérzelmesebb jelenetei is hozzá fűződnek. Ez utóbbihoz persze az is kellett, hogy a készítők alaposan és talán eléggé indokolatlanul felrúgják a könyvek cselekményének idővonalát.

Read more

Az angolok (The English) – Sorozat – kritika

Az angolok (The English)

1890. Miss Cornelia Locke, az angol dáma egy táska pénzzel felszerelkezve a Vadnyugatra utazik. Bosszút állni. Az élettől (és a Vadnyugat marcona lakosaitól) sorra kapja a méretes pofonokat. Eli Whipp őrmester pedig a hadseregtől frissen leszerelt indián nyomkereső. A családját elveszítette, a háborúból elege lett. Ő földet akar vásárolni, hogy gazdálkodásba kezdjen. Azonban arrafelé nem nagyon kedvelik az öntudatos indiánokat. Ők ketten összetalálkoznak és…

És ez még csak az első epizódja a 6 részes minisorozatnak. Halvány ígéretével egy egyedi westernsorozatnak. Nos azonban, az ígéret csak ígéret marad, be nem váltják. Epécske, aki csalhatatlan érzékkel szűri ki a pelyvát a tiszta búzából, már az első epizód alatt is vadul tekergette magát a tévékészülék előtt, és csak hosszas zsarolások után volt hajlandó újabb esélyt adni e szokatlan páros további kalandjainak. Noha a sorozat első epizódja még mindig magasan a legsikerültebb az összes közül…

Epécske Volt egyszer egy vadnyugat-on érlelődött szemeit tudat alatt talán a fura, élénk citromsárga és zöld színek is birizgálták, amelyek inkább egy fantasybe vagy egy természetfilmbe illettek volna mint egy poros(nak) gondolt westernbe. A fényképezés mindenesetre a legkisebb problémája a The English-nek, már ha gond egyáltalán.

Hugo Blick és a producerként is közreműködő Emily Blunt sorozatának legfőbb hibája az, hogy többnek akar látszani, mint ami. Nem csak jóval intelligensebbnek (ami a sok értelmetlen párbeszédből szűrhetsz le), hanem művészibbnek is. Erre akkor döbbensz rá, amikor észreveszed, hogy nem tudod pontosan követni, mikor mi a frászkarika történik.

A The English című sorozat olyan, mintha valaki egy ollóval véletlenszerűen kivágott volna bizonyos jeleneteket a filmszalagból, amitől az elveszítette a koherenciáját. Véget ér egy jelenet, majd kettővel odébb folytatódik. Te meg csak nézel, mint bölény az új kapura.

Jól van, jól van, neked pengébb agyad van, mint nekem, úgy is tudod követni. No igen ám, de rengeteg a sötétben játszódó jelenet. Jön egy indián például, de csak azt látod, hogy indián, nem tudod pontosan, kicsoda. A sötétségben telelövöldöz pár szerencsétlent nyílvesszővel, megskalpolja őket, majd ANGOLOSAN távozik. Kik voltak az áldozatok? A jó ég tudja.

Lovagol Miss Cornelia a prérin, összeismerkedik egy illetővel. Erre mi történik? Jön egy újabb indián és lenyilazza az új ismerőst. Azt se mondja fapapucs és ellovagol. Sose látod többet. Miss Cornelia és te csak néztek: WTF?!

Úgy vélem, ha sorozatot írsz, és azt akarod, hogy a szereplőid útjába keveredő ellenfelek némi izgalommal szolgáljanak, akkor előbb felépíted őket, kiderül róluk ez meg amaz, hogy mekkora ganék például, vagy hogy milyen jól bánnak a winchesterrel, és csak azután ereszted őket egymásnak.

Feketeszemű Mogot, a rusnya vén banditát úgy készítik elő, hogy egy szikla tetejéről bámul lefelé. E képet aztán minden rész elején a retinádba égetik. Később annak rendje és módja szerint kiderül, hogy teljesen feleslegesen. Mogot két perc alatt kilövik a játékból.

A The English fő antagonistája éppen az ellenkező véglet. Már jó előre beharangozzák, hogy mekkora hatalommal és befolyással bíró személy, valóságos Moriarty professzor, akinek csápjai a fél világot behálózzák. Reszketve várod, hogy hőseink összeakadjanak vele. Erre kiderül, hogy csupán egy erőszakos bugris.

A random, rendszerint lövöldözéssel végződő vadnyugati találkozások között Miss Cornelia és Eli lovagolnak saját céljaik felé és társalognak. Talán ez a legfárasztóbb része az egész szériának. Az angol úri hölgy és a hadseregben kikupálódott indián üres, érdektelen filozofálgatásba merülnek. Alig várod, hogy véget érjen a sok locsogás. De ha véget ér, akkor általában egy kontextusból kiragadott jelenet követi. Mire elérsz a The English végére, nagyjából összerakod azért, amit kell, viszont arra az időre olyan nagyon már nem is érdekel.

Hiába kapsz egy zanzásított, pontosan tűnő összefoglalót arról, hogy milyen lehetett akkoriban a zűrzavaros amerikai határvidék: banditák, gyilkosok, haramiák, gonosztevők és a változatosság kedvéért marhatenyésztő nagybirtokosok, akik csak simán tönkre akarnak tenni. Mégsem áll össze kerek egésszé.

A Miss Cornelia bőrébe bújt Emily Blunt persze tökéletes angol hölgy. Nála jobb útitársat talán nem is kívánhatnál, ha a Vadnyugatra látogatsz. Viszont, ha te írnád ezt sorozatot, talán úgy építenéd fel, hogy az indián segítségével a hölgy egyre biztosabban halad célja felé. Az például tomahawk-jával fültövön billent néhány okvetetlenkedő alakot, amikor éppen szükséges. A hősnő pedig megkeményedik az utazás végére. És amikor kell, felülemelkedik korábbi énjén.

Ebben a sorozatban nem egészen így van. Miss Cornelia egy ponton minden átmenet nélkül pisztolyhőssé alakul. Eli Whipp őrmester pedig tátott szájjal figyeli, ahogy átveszik a melóját. Cornelia csak abban az esetben nem használja a fegyverét, amikor igazán fontos volna. És itt a végtelenül lagymatag, minden eredetiséget és izgalmat nélkülöző végső összecsapásra gondolunk.

A The English végig gyönyörűen fényképezett, ígéretes sorozatból nagyon hamar zavaros katyvaszba fordul. Tele van követhetetlen, sehova sem vezető jelenetekkel, vagy olyan meghatározó eseményekkel, amiket fukar módon csupán képernyőn kívül mutatnak. Sokszor nem látsz semmit. Még többször nem értesz semmit. És a végén is be kell érned pár soványka tanulsággal:

1, A Vadnyugat veszélyes hely.
2, Aki nem ügyel a biztonságos szexre, az durván ráfizethet.

6.8/10

Az angolok (The English). Minisorozat. 2022. 6 epizód (IMDb)
Írta és rendezte: Hugo Blick. Fsz.: Emily Blunt, Chaske Spencer

Vezércsel – Sorozat – kritika

Vezércsel sorozat

A Netflix 2020-as nagy dobása a Vezércsel című sorozat, ami igazi sakkreneszánsz indított el világszerte. (E poszt szerzője is előkereste a sakktábláját.) Beth Harmon 7 epizódnyi felnövéstörténete Walter Tevis 1983-as könyvéből készült.

Beth 9 évesen kerül árvaházba egy közlekedési baleset után, melyben elveszti édesanyját. Az 1950-es évekbeli Methuen Otthon nem a legvidámabb hely egy morózus, teljes kívülállásba dermedt kislány számára. De cserében legalább teletömik az ott lakókat nyugtatóval. Mindkét motívum, azaz az elhagyatottság érzése és a kábítószer-függőség végighúzódik a teljes sorozaton, azaz Beth életének következő körülbelül 10 évén.

No de mi az, ami menekülést kínálhat egy kislány számára a fojtogató légkörű, merev intézményben? Bethnek ez a sakkjáték, amire azonnal teljes erőbedobással és végérvényesen rácuppan, amint megpillantja Mr. Sheibel, a mufurc gondnok előtti sakktáblát. Még jobb, amikor kiderül, hogy őstehetség a játékban, így nem csak a pincébe lelopózva tud lenyomni egy-egy partit, hanem fejben is, bármikor.

Isla Johnson, aki a főszereplő fiatalkori énjét alakítja, remekül adja a magányos, visszahúzódó kislányt. Nem hiába hozzák vissza őt később is pár flashback erejéig. Amikor Beth egy ügyes váltással hirtelen Anya Taylor-Joy-já változik, szokni is kell a tinédzseres izgés-mozgást az addigi jóval eszköztelenebb játék után.

Vezércsel - Isla Johnson

Beth gyors sebességgel halad előre, egyre jobb játékossá válva, egyre keményebb ellenfelekkel szemközt találva magát. A horizonton pedig már nagyon hamar felsejlik a játék ledönthetetlen monolitjának, Borgov nagymesternek, az oroszok világbajnokának a sziluettje.

A Vezércsel című sorozat olyan mint egy ’60-as évekbeli álom. Messziről látszik, hogy a készítésénél nem spóroltak a lóvéval. Mintha az amerikai hétköznapok valahogy belekeveredtek volna egy tündérmesébe, de legalábbis egy divatmagazin lapjai közé. A kizárólag a sakknak élő, a külsőségekkel nem igazán törődő Beth Harmon is hamarosan echte divatmodellé változik. Ami cseppet sem probléma, hiszen Anya Taylor-Joy Beth-sze éteri jelenség. Enyhén manószerű arcával, teljes lényéből a világ iránti közönyt árasztva az a nehezen megfogható, furán szépséges kategória, akiért döglik a többi sakkozó.

Vezércse - Anya-Taylor-Joy

A Vezércsel Beth egyszemélyes showja, ahol az epizódisták sűrűn váltogatják egymást. A kezdetben durván ellenszenves nevelőanya, Mrs. Wheatley marad talán csak huzamosabb ideig, aki léha, dologtalan teremtésből sikeresen felhozza magát a sokkal tetszetősebb életművész szintre.

A minisorozat hűen követi az alapjául szolgáló regényt. Két különbséggel. A Beth fejében zajló sakkjátszmákat, szó se róla, ügyesen kivetítették a plafonra, viszont az emberi ellenfelekkel szembeni játszmák nem adják vissza a Walter Tevis könyvében papírra vetett taktikus összecsapások izgalmait (ld. kritika a könyvről). Beth és aktuális opponense villámgyorsan lépdelnek a táblán, mintha hangyák nyüzsögnének a gatyájukban; mintha nem is 90+ percük lenne egy-egy összecsapásra, hanem állandóan rapid mérkőzéseket tolnának. A pillanatnyi állást így az arcukról tudod csak leolvasni: melyikük grimaszol éppen kétségbeesettebben. Egyszóval nem ártott volna egy kis vizualitás a mérkőzések köré sem. Az összecsapások izgalma így eléggé fékezett habzású marad.

A másik dolog, amiben nem éppen az előnyére tértek el az írott szövegtől, az az utolsó rész hollywoodi módra történő elsziruposítása, ahol főleg a magánéleti szálnál estek túlzásba. De a sorozat szerencsére mindezek ellenére is nagyszerű és teljes élményt kínál.

8,3/10

Vezércsel (The Queen’s Gambit). 2020. Minisorozat, 7 epizód (IMDb)

American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat – kritika

Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

American Horror Story - Murder House - Rubber Man
Rubber Man

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

Americah Horror Story - Asylum - Pepper
Pepper

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.

Read more

Attack on Titan – Sorozat – kritika

Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Kicsi „M” addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.

Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.

Attack on Titan - Első évad

Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.

Read more