Aki azt gondolja, hogy Cornwall már a 18. század végén is az Egyesült Királyság egyik legpezsgőbb, kulturális értelemben legelőrehaladottabb és minden szempontból egyik leginnovatívabb vidéke volt, nos, hát az téved. Nagyot téved. Kivételes bátorság kellett tehát ahhoz, hogy egy szerző ebbe a korba helyezze monumentálisnak is jó okkal nevezhető családregény-folyamát. Winston Grahamben megvolt a kurázsi. És a kitartás is. A Warleggan immár a Poldark-család negyedik része.

A fiúk a bányában dolgoznak

Mihez lehet kezdeni Cornwallban a 18. század végén? Mármint a halászat és a csempészet mellett? Hát bányászkodni. Tele van a környék rézzel. Az, hogy a réz árfolyama már vagy egy évtizede a béka segge alatt van, senkit nem zavar.

Na jó, Ross Poldarkot egy kicsit már tényleg kezdi zavarni, hiszen nyakig eladósodott, minden pénzét a bányájába ölte. Ha véletlenül újabb tőkéhez jut, azt is beleöli. Már-már komikus ez a minden józan észnek ellentmondó makacsság, amellyel Poldark a csőd és az összeomlás szélén tántorogva különböző váratlan fordulatok hatására újabb és újabb lélegzetvételnyi haladékhoz jutva tovább kapálózik a sors ellenében.

Aggódni persze nem kell. Tudod jól, hogy már csak egy nagyon kicsikét kell kibírnia és amint Anglia és a forradalmi Franciaország között kitör a háború, beköszönt majd a konjunktúra.

Poldarkék pedig gazdagok lesznek, mint az állat.