Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Yoon Ha Lee: Vezércsel – Könyv – kritika

Yoon Ha Lee: Vezércsel

Rögtön beledobnak a mély vízbe, egy csata kellős közepébe. És egyúttal egy űropera első felvonásába is belekerülsz, ami egy roppant egyedi és figyelemfelkeltő alapötletre épül: Az univerzum rendjét a nagykalendárium szabályozza. De ez a naptár nem csak naptár, ez szervezi a társadalmi berendezkedést, a katonai kasztokat, de még az emberek hitét is. Az élet minden területét. A hadrendet is. Ha nem olyan formációban masírozol, mint ami a nagykönyvben meg van írva, neked meszeltek: hitehagyottá válsz.

Kérdés. Mi történik, ha a csata hevében beleszaladtok egy sor ürgelyukba vagy egy mérges-szömörcésbe? Jobb nem is belegondolni.

Arról nem is beszélve, ha éppen szerda van és te aszondod: KEDD! Már eretnek is vagy, bazmeg.

Márpedig az eretnekekkel együtt felüti randa fejét a kalendrikus rohadás, – ami, hát a fene se tudja, mi az Úristen csudája. Talán a hivatalos helyett Kiszel Tünde ottani megfelelőjének a naptárát aggatják a falra és ez mindenféle tévelygéseket, esetenként pedig egyenesen őrületet idéz elő a lakosságban? Hm. Azért egy LASSACSKÁN túlkorossá váló poszterasszonyság csak nem okozhat ennyi galibát? De.

Szóval a könyv alapötlete nesze semmi, fogd meg jól. Értelmetlen zagyvaság, vagy még inkább kínos erőlködés egy egyedi univerzum megteremtésére.

De ha csak ennyi lenne. A szöveg olvasása folyamatos rejtvényfejtésre késztet, mivel alig akad bármi, amit kontextusba tudnál helyezni. Ennyit tudsz biztosan: van valami Erőd nevű hely. Eszi a rohadás. Csajszikám egy 400 éve halott elmebeteg stratéga felélesztett lenyomatával az agyában odamegy, hogy szétlője az egészet a jó büdös francba.

A többi értelmetlen, össze nem passzoló kifejezések egymásra hajigálása. Matematikai egyenletek összekeverve hasraütésszerűen bedobált katonai zsargonnal. Követhetetlen az egész.

„Nagy, hupikék, durrbelebumm.” És akkor ez valami űrfegyver.

De a katonai vonal is tökre hülyeség. Van a harcos kaszt, ugyebár, a ‘kel”-ek. Minimum 500 éve háborúznak. De azért a saját parancsnokuknak meg kell őket győzni, hogy ugyan már méltóztassák követni őt. Vagy hasraütésszerűen kinyíratják magukat űrhajóstól, csak mert villogni támadt kedvük valami űrbizgentyűvel, éppen mint az óvodásoknak. Stb.

A könyv legostobább mondata:

„A kelek csak akkor mutatkoztak kesztyű nélkül a nyilvánosság előtt, ha öngyilkos küldetést teljesítettek.”

Vagy:

„A shuosok kizárólag akkor húztak piros alsóneműt, ha északi szél fújt.”

Na jó, ez utóbbit én találtam ki, de akkor is. Érted.

És az első nagyobb ütközet során, nagyjából a könyv felénél unalomba is fullad az egész. Olvasod, olvasod a könyvet. De nem érted, hogy mit olvasol. Yoon, Ha kitalál valamit, felhúz rá egy jelenetet, de nem magyarázza el, hogy mire gondolt, vagy hogy a szereplői mire gondolnak közben. A mondatok csak lógnak a levegőben önmagukban. Így köbö mindennek a felét érted csupán. Ugyanez van karakter-ábrázolás szintjén. Kapsz számos hivatkozást a köztük lévő viszony-rendszerre, de teljesen esetleges a kibontásuk. Néha egy-egy odavetett mondat. Oszt’ csá.

De a teljes együgyűségre is akad jó példa: a saját nyelvet kifejlesztő, csipogó, nyekergő fémközlegények társasága. A kutya le nem szarja őket, kivéve az újonnan kinevezett tábornokot, aki ráérő idejében leáll velük smúzolni. VASBÓL vannak ember! Egy sima őrvezető is úgy rugdosná őket valagba, hogy zúgva szállnának, mint a győzedelmi zászló.

És amikor a nagy, zagyva űrcsata kellős közepén kiderül, hogy az egyszerű, naptárlapozgató állampolgárok hitvilága hatással van még az egymást lövöldöző űrhajók és űrerődök pajzsainak állapotára is, na, az az utolsó csepp a pohárban.

Egye meg őket a penészkartács!

5/10

Yoon Ha Lee: Vezércsel (The Machineries of Empire 1. )
Metropolis Media. 2019. 372 oldal

(Ha, mondjuk értelmesebb katonai sci-fit olvasnál e katyvasz helyett, akkor jó választás lehet a faék egyszerűségű, de mégis hatásos Rettenthetetlen-sorozat, vagy a zseniális és monumentális, minden izében hitelességre törekvő Térség-széria (ld. James S. A. Corey: Tiamat dühe – ez, mondjuk a 7. kötet, azért ne ezzel kezd.))

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 4.

Mekkora poén már rögtön az első, teljes oldalt betöltő képkocka! Ugyanúgy egy szüléssel indul a 4. rész, mint az első, de itt premier plánban láthatod az anyjából éppen előbújó képernyőfejű kisded nagy, kerek képernyő-fejét. (Tipik eset, amikor indokolt lenne a császármetszés.) Szóval megbotránkoztatási kísérlet: pipa. Object in the vagina: pipa.

Miután fenti megrázkódtatáson túlteszed magad, jobbára házastársi civódások következnek, leterhelt szülők, megélhetési gondok, szóval az ŰROPERA megérkezett a szürke hétköznapokba és SZAPPANOPERÁBA váltott. Az sem segít, hogy narrátorunk, a kis Hazel, mi tagadás, kifejezetten randa kisgyermekké cseperedett. Bocsánat, de ez az igazság. Nagy tökfeje van, szarvakkal. De talán majd kinövi. Ha a szarvakat nem is, vagy hát igen, vagy hát, izé, nem. De a gyerekhájat talán mégis.

Közben azon gondolkodsz, hogy mi nem segít még. Például az, hogy a sok „előbb lő, aztán kérdez” típusú karakter között nem nagyon maradt kedvelhető:

Alana = ribi
Marko = mamlasz
Nagyi = mogorva
Gwendolyn = geci
IV. Robotherceg = GECI!!!
Az Erély = mamlasz

Igaz, utóbbi legalább a szerethetőbb fajtából. Továbbá egyelőre az ő sztorija az, ami a képes valamennyi érzelmet kicsiholni az egyszeri képregény-olvasóból.

Az új kiemelt szereplő, a zavaros és zárlatos képernyőjűnek tűnő forradalmár simán beleillik IV. Robotherceg mellé a felsorolásba.

Ha már képernyőfej: A Robotkirály vizuális megvalósítása, annak ellenére, hogy jószerivel nem több mint szürreális vizuális geg, mégis lenyűgöző hatást kelt. Legszívesebben beállítanád őfelségét a nappalidba.

És arról se feledkezzünk meg, hogy a képregény végén kisebbfajta csoda szemtanúi lehetünk: Találkoznak ellenérdekelt szereplők, aki nem mészárolják le egymást azonnal, kérdezősködés nélkül.

És amikor már végképp lemondanál róla, és azt gondolnád, ez az első kötet, ahonnét hiányzik, újból felbukkan Az Űzés (persze csak álomban, sajna) ezúttal Űzekedés közben. Pókfóbiások messze kerüljék a kötet utolsó lapjait! (Megbotránkoztatási kísérlet: újabb pipa.)

Szóval izé. Az előző kötetekben megkedvelt léha szabadosság és teljes gátlástalanság – néha csupán a maga pőre öncélúságában – változatlan. A nagy, bolygókon átívelő cselekmény viszont befulladt. Talán majd a következő részben.

7.5/10

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 4.
Pesti Könyv. 2019. 148 oldal

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 3.

A Saga tempója lassul

Kedvenc megbotránkoztatásra belőtt űroperánk, a Saga robog tovább. A harmadik részre viszont a sebesség mintha most kicsit csökkent volna. Persze a szürreális, elborult lényekkel és helyszínekkel benépesített galaxisban zajló végeérhetetlen háború olyan biztos alapokkal szolgál, amelyek elbírnak némi belassulást.

Mégis, míg eddig az események többsége sorsfordítónak érződött hőseink életében, most előfordulnak helykitöltésnek érzett epizódok is, például anyós-meny cívódásai, vagy különféle szereplők hallucinációi. Ez utóbbiak egyetlen pozitívuma, hogy tiszteletét teszi benne a sorozat (eddigi) legjobb karaktere, Az Űzés, akit a szerzők láthatólag képtelenek elengedni. Csak akkor mi a fenének nyírták ki az ostoba marhák, kérdezheted teljes joggal.

Az átütő erő eltűnt, de még mindig roppant szórakoztató

A Saga harmadik részében a legfeleslegesebbnek mindamellett az új szereplők beemelését találod. A két nyavalyás bulvárújságíró nem fog kideríteni semmit, amit te már régóta ne tudnál. Legfeljebb, hogy Alana még nagyobb ribanc, mint gondoltad.

Read more

James S. A. Corey: Tiamat dühe – Könyv – kritika

James S. A. Corey: Tiamat dühe könyvborító

Évente egy vaskos kötet, James S. A. Corey Térség-sorozatánál ez a menetsebesség, a nyolcadik résznél már biztos azt gondolod, régen szappanoperává vált az egész. Nos, nem, ez igazából ŰROPERA, a szappanos motívumok inkább csak az első egynéhány kötetre voltak jellemzők, amikor a szereplők „lelki” dolgok miatt nyavalyogtak, de aztán az események oly mértékben „kiterjedtek”, hogy a nyavalygásra többé már nem volt szükség.

Viszont a két előző, hátborzongatóan zseniális könyv után azt veszed észre, hogy a Tiamat dühe nézőpont karaktereinek nagy része mintha most teljesen érdektelen lenne (Teresával az élen) mintha csak helykitöltésnek kellenének. Aztán egyszer csak a könyv szereplői is felismerik azt, amit te olvasóként már egy jó ideje már kapizsgálsz: semmi esélyük Laconia ellen. Innét aztán még súlytalanabbá válik a cselekmény.

És bizony a Tiamat dühében néha teljesen béna fordulatok is felbukkannak. (Teresa és legjobb haverja, Timothy összebarizása az egész sorozat legkevésbé hihető momentuma.)

Ám ekkor Duarte, a felvilágosult zsarnok, – aki nagyjából hagyja, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy maguktól is mennének, de azért néha betörnek pár fejet a parancsára – elkezdi megráncigálni az alvó oroszlán bajszát. De úgy hogy semmi sincs igazán a kezében, amit fegyverként használhatna ellene, maximum a saját, protomolekulárisan felpimpelt, egyszál pöcse. Igen, ezt úgy hívják, hogy hübrisz, és SOHA nincs jó vége.

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 2. – Képregény – kritka

Brian K. Vaughan - Fiona Staples: Saga 2

No, ha azt hitted, hogy Brian K. Vaughan visszavett a tempóból a Saga második részére, akkor tévedsz. Csillagpart és Holdas galaxis szerte kiszervezett háborújának két, egymásba szerető dezertőre folytatja (ld.: Saga 1.) az ámokfutást – immár a szárnyas kismama apósával és anyósával kiegészülve. Az ismerkedés nem éppen zökkenőmentes, de hol az a nagyszülő, akinek ne lágyulna meg a szíve egy vadonatúj unoka láttán – pláne ha meglátja a szarv-kezdeményeket a picike kobakján.

Az anyós az előző rész végén kapásból kilőtte Hazel baba újdonsült, lógó belű szellemdadáját a játékból – te meg nem győztél sajnálkozni, hogy ne már, mekkora kár érte. Akkora jó arc volt. Hát, mit mondjunk, nem ő az egyetlen, aki repül a vákumba.

Persze vannak vannak új szereplők is a veszteségek pótlására, (noha az nyilvánvaló, hogy Az űzés SOHA SENKIVEL nem helyettesíthető). Marko ex-menyasszonya láttán például komolyan elgondolkozol, hogyan volt képes lecserélni ez a méla f@sz azt a gyönyörű, tüzes csokibabát a nem túl szilárd erkölcsű jelenlegi hitvesre. (Hát valószínűleg úgy, hogy egy méla f@sz.) Gwendolyn tutkóra hosszútávon GARANTÁLTA volna, hogy egy percig se unatkozz mellette. Bár ez, hm, valószínűleg Alanával is működni fog, legalábbis, amíg az rá nem ún…

Read more

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1. – Képregény – kritika

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga 1 - képregény borító

Minden el van szaródva!

„Most szarok? Úgy érzem, mintha szarnék.”

Ezekkel az örökbecsű mondatokkal kezdődik Brian K. Vaughan és Fiona Staples Saga című képregény-sorozata, egy gyermekszülés kellős közepén. És ha mindebből azt szűrnéd le hogy TALÁN a megbotránkoztatásod a cél, nem is nagyon lőné mellé… De persze ez már a 21. század, helló, szóval ki nem fossa telibe, ki nem ejti le magasról?

Ezzel együtt azért a Saga című képregényt PRŰDEKNEK nem ajánlanám JÓ SZÍVVEL, hiszen ez nem az EGYETLEN ilyen eset.

Például minekutána többször látni VÉLSZ benne himbálózó férfi nemi szerveket, ellátogatsz egy bordélybolygóra is, ahol belecsöppensz egy orgiába. Aztán van benne egy szereplő, akinek több lába van mint keze és több szeme mint füle. És ezen a ponton talán kételkedni kezdesz magadban: nem lehetséges-e egészen véletlenül, hogy csöppet aberrált vagy, ha azt gondolod, hogy ez a gyönyörűséges teremtmény SZEXI mint az állat…

De bizony, nagyon is lehetséges!

(Ő ráadásul monokiniben tolja végig az összes jelenetét. Szóval, ha eddig nem nagyon vágtad, mi az, hogy arachnofília, most már fogod.)

És ez még csak nem is a lényeg.

Read more