Lee Child: A titok – Könyv – kritika

Lee Child: A titok - Könyvborító

A sorozat immár 28. részében Lee Child öntörvényű főhősének, Jack Reachernek egy régi kalandja kerül terítékre. 1992-ben járunk, Reacher, mint frissen lefokozott százados kvázi büntetésből kerül egy vizsgálócsoportba, amely egy évtizedekkel korábbi CIA-művelettel kapcsolatban nyomoz. Valaki szisztematikusan elkezdi eltenni láb alól a szupertitkos műveletben hajdan részt vevő tudósokat. A háttérben egy mélyen eltemetett, súlyos titok lappang. Persze, ha Jack Reacher is beleártja magát az ügybe, már nem sokáig…

Andrew Child felveszi a ritmust

Tudjuk, mit jelent, ha egy sorozatban megjelennek a szerzőtársak. Semmi jót. A Titok a nagy multú Jack Reacher-sorozat negyedik olyan része, amelybe már Andrew Child is besegített. Vagyis, ha pontosabbak akarunk lenni: amit feltehetőleg teljes egészében ő maga írt. A három ezelőtti rész ugyanis jelentősen haloványabb, mint a korábbiak.

Andrew Child persze próbálkozott. Sőt, egész ügyesen próbálkozott. Azonban a sorozat régi rajongói kapásból kiszúrhatták, hogy valami nem stimmel. Az apró dolgok nem működtek. Reacher nem tett annyi energiát a nyomok elemzésébe. Az összecsapások taktikussága eltűnt. Az őrnagy néha hihetetlen, már-már szuperhős-szerű képességekre tett szert. És mintha a humorérzéke is megkopott volna.

A Titok című részt olvasva azonban, ha nem tudnád előre, nem biztos, hogy feltűnne a szerzőtárs részvétele. A Titok majdnem teljesen olyan, mint egy régi Reacher-történet.

Read more

Frank Gardner: Krízis – Könyv – kritika

Frank Gardner: Krízis - Könyv

Emelje fel a kezét az, aki szerint a brit hírszerzés masszív drogellenes műveletekben vesz részt Kolumbiában. Senki? Na igen, egyrészt Kolumbia túl messze van, meg különben is az amcsik ügye, bajlódjanak vele ők. Teljesen érthető… Hé, várjunk csak, most látom, valaki mégis jelentkezik. Igen, igen, Frank Gardnernek hívják az illetőt, és no csak, lám, Krízis címmel írt is egy vaskos thrillert eme illékony feltételezésre alapozva…

Frank Gardner Frederick Forsyth köpenyében

Ha olvastad Frederick Forsyth utolsóként megjelent könyvét, az egészen ráérős tempójú, öreguras A Rókát , akkor tudod, hogy Forsyth-tól, minden idők egyik legjobb thriller-írójától, már nem nagyon érdemes számítani semmi jóra. Frank Gardner tehát nyilván úgy gondolta, hogy betölti a hátrahagyott űrt.

A Krízis című akciódús kémregény ugyanis majdnem teljesen olyan, mintha Frederick Forsyth írta volna. Majdnem. (Bár A Róka is csak majdnem ugyanolyan.)

A Krízis lenyűgöző háttértudásról árulkodik. Ez persze nem is csoda, lévén a szerző sok évig dolgozott újságíróként.

Frank Gardner olyan alaposan ismeri a brit hírszerzés világát, a szervezeti felépítéstől kezdve a műveletek kivitelezéséig, hogy Krízis című könyve a technikai dolgokkal valószínűleg már a legtöbb kémregény-rajongót megfogja.

Read more

Peter V. Brett: Napháború – Könyv – kritika

Peter V. Brett: Napháború – Könyvborító - Rovásember - Démon-ciklus

A démonok egy percig sem hagynak unatkozni

Mintha Peter V. Brett egyre jobb íróvá válna, ahogy egymást követik a Démon-ciklus könyvei. A Napháború esetében is már határozottan ez az érzésed. És még nem is csak arról van szó, hogy a könyvben a tét drámai mértékben megnő. Ami persze igaz, hanem inkább az a helyzet, hogy Brett sokkal jobban használja saját karaktereit.

Az éjszakák során a föld magjából a felszínre szivárgó démonok elsőre elég megfoghatatlannak és arctalannak tűnek. Azonban ahogy halad előre a sorozat, ezeket a pokoli lényeket is egyre jobban megismered.

A Rovásember című kötettel induló, és elsőre szokványosnak tűnő világ pedig egyre komplexebbé válik. A mélyben tanyázó démonok pedig rádöbbennek, hogy a vacsorájuk kezd egyre rágósabbá válni.

A Démon-ciklusban minden és mindenki párban jár: nappal és éjszaka, emberek és démonok, az északi hercegségek és Krázia, a Teremtő és Everam, a Shar Dama Ka és a Rovásember. Kráziára ez a helyzet még fokozottabban igaz: a férfiak és a nők ugyanúgy elkülönülnek, mint a teljes jogú sharumok és a khaffitok alacsonyabb, lenézett kasztja.

A Napháború című könyv viszont az egyesítésről szól. Az emberiségnek össze kell fogni a Szabadító zászlaja alatt, ha le akarják győzni a közös ellenséget. A probléma abban áll, hogy két Szabadító is van. És mindegyik meg van róla győződve, hogy ő az igazi. És teljes joggal…

Read more

Mark Greaney: Célpont – Könyv – kritika

Mark Greaney: Célpont - Könyvborító

Mark Greaney saját jogán is bestseller Szürke ember-könyvsorozata új lökést kapott, amikor a Netflix kiemelt költségvetéssel filmet (IMDb) készített az első részből. Kár, hogy a film nem lett valami túl jó. Talán azért, mert maga az alapjául szolgáló könyv sem volt az? (Van rá némi esély.) Nézzük, mi a helyzet a Célpont című második résszel.

Courtland Gentry, alias a Szürke ember bérgyilkos. Nem ez a legjobb szakma a világon, annyi szent, de hát az ember ne válogasson. Főleg, ha korábbi munkaadója, a CIA tette halállistára. A Szürke ember így kénytelen más egyéb színű embereket öldösni a napi betevőért. A legújabb megbízatása Szudánba szólítja, ahol a véres kezű diktátor, Bakri Abbúd elnök már kezdi nagyon túlzásba vinni a népirtást.

De mielőtt még a főhős elindulna Afrikába, már rögtön a Célpont bevezetőjéből kiderül, hogy a Szürke ember a legjobb szívű bérgyilkos az egész világon.

A Szürke ember a legjobb szívű bérgyilkos a világon!

Ez nem vicc! Közismert tény, hogy a pénzért embert ölők között párját ritkítóan sok nemes és jóságos munkavállaló tevékenykedik. Akiknél minimum alapszabály, hogy csakis gonosz célpontokkal végeznek. (Lásd: Stephen King: Billy Summers.) Mark Greaney főhőse azonban még közülük is kiemelkedik szívjóságával. Amikor leül, hogy pár kupica whiskey mellett kedélyesen eldiskuráljon következő áldozatával (egy másik bérgyilkossal, aki kivételesen nem annyira jószívű) csak nehezen tudod megállni, hogy téged is maga alá ne temessen az együttérzés ez utóbbi személyes problémái miatt. A Szürke ember is dettó ugyanígy van ezzel. Egyenesen a nyakát kell hozzá fojtogatni, hogy egy kis érzéketlenséget erőltessen magára.

Read more

A vaják (The Witcher) – Az első három évad – Sorozat-kritika

Andrzej Sapkowski lengyel fantasy-szerzőnek irtó nagy mákja van. Sőt kettő is. Túlírt, csapongó, zagyva Vaják-sorozatából (lásd Az utolsó kívánság című első kötetet) előbb sikeres szerepjáték készült, majd a Netflix döntött úgy, hogy ad egy esélyt a varázslattal megtámogatott, mutáns szörnyvadász, Ríviai Geraltnak. Sapkowski és a streaming platform előfizetői nem is járhattak volna jobban. (Esetleg egy nagyon kicsivel.)

Sapkowskira ugyanis éppúgy ráillik az állítás, mint a neves sci-fi iró Kilgore Troutra*: az ötletei jók, de a stílusa borzalmas. Nos, a Netflix sorozata ügyesen lenyirbálta, ami felesleges, a többit pedig megtartotta. A Vaják fordulatos, izgalmas, egyedi középkori jellegű világot építő sorozat, tele nagyszerű hősökkel, varázslattal, kalandokkal és rengeteg érzelmi csúcsponttal. Legalábbis az első évad.

Első évad: A vaják lendületesen kezd

A könyvek néha gyerekmesébe hajló fordulatai közül alig néhány tűnik fel benne; kakaskukorékolásra visszaváltozó striga, meg három kívánságot teljesítő dzsinn azért maradt, de ne legyünk telhetetlenek.

A sorozat viszont jelesre vizsgázik számos olyan szempontból, ahol a lengyel szerző elhasal. A könyvek folyamatosan orrát lógató Geraltja sehol sincs, helyette itt egy kevés beszédű, végtelenül cinikus, de azért érző szívű hős. Henry Cavill-t az Úristen is vajáknak teremtette. A papíralapú verzió idétlen és retardált Kökörcsinje, akit legszívesebben a saját lantjával ütlegelnél megállás nélkül, sármos és szerethető széltolóvá változott. Yennefer pedig… no igen, mind jól tudjuk, milyenek a nagy hatalommal bíró varázshasználók. Yennefer a sorozatban ugyanolyan arrogáns és elviselhetetlen, de azért közben egy szexi dög is. Mi több, az első részek legérzelmesebb jelenetei is hozzá fűződnek. Ez utóbbihoz persze az is kellett, hogy a készítők alaposan és talán eléggé indokolatlanul felrúgják a könyvek cselekményének idővonalát.

Read more

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 7. – Szerelem, akár a vér – Képregény-kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 7. - Szerelem, akár a vér - Képregény borító

Ha iskolapszichológus lennél a Haláltanok Királyi Iskolájában, nem is kérdés, saját magad is marokszám tömnéd a szádba a benzókat. Rick Remender & Wes Craig első pillantásra minden nebuló számára eszményinek tűnő orgyilkos osztálya a valóságban ugyanis nem működne.

Egy középiskola a bűnözők gyerekeinek? Ahol az öldöklésre kiképzett tanulók felfegyverkezve járkálnak?! Ugyan már!

Ugye, mindenki hallott már arról a dramaturgiai alapelvről, mely szerint, ha egy színpadon feltűnik egy töltött fegyver, akkor az előbb-utóbb el is fog sülni? Nos, az orgyilkos osztályba járók számára a fegyver egymásra történő elsütögetése az előírt tanterv része.

A Haláltanok Királyi Iskolája igazából pszichopata-képző, ami csak addig működne, amíg az első frissen maturált végzősök haza nem érnének apucihoz és anyucihoz, akik egy snájdig karatebajnok, nindzsa vagy kommandós helyett egy kiszámíthatatlan, minden emberi érzésnek híján levő idegroncsot üdvözölhetnének otthon. Ezután természetesen a világ minden tájáról San Franciscóba sereglenének az elégedetlenkedő felmenők, hogy visszakérjék a tandíjat és nem mellesleg miszlikbe aprítsák a teljes tanári kart.

Rick Remender, a leghiteltelenebb fordulatok mestere az Orgyilkos osztály hetedik részében Mexikóba szervez osztálykirándulást. És neked, az olvasónak azt kellene elhinned, hogy Marcus, a képregény-irodalom legtaszítóbb főhőseinek egyike sikerrel veszi fel a harcot egy csapat jakuzával szemben. Ember, kicsapták a suliból! Arról nem is szólva, hogy összesen egy évet járt oda, aminek nagy részében totál be volt lőve!

Read more

Lee Child – Andrew Child: Az egyetlen lehetőség – Könyv – kritika

Lee Child: Az egyetlen lehetőség

Az nem kérdés, hogy Jack Racher őrnagy akárhová megy, belebotlik egy bűnténybe vagy összeesküvésbe, ezt tudjuk. Sőt, akárhová néz, akkor is. A szemei előtt játszódnak le. Futószalagon. Szóval semmi szükség hosszasabb bevezetőre, Reacher alig hogy színre lép, máris igazságosztásba kezd, no meg akrobata-mutatványokba és lövöldözésbe. Az egyetlen lehetőség eleje talán ezért is tűnik olyan kurta-furcsának; mindenesetre a sorozat olvasása közben megint elgondolkozol azon, hogy mintha nem stimmelnének teljesen a megszokott dolgok.

Eleve, ugye, megjelent egy szerzőtárs, ami nem a legjobb előjel szokott lenni. Agg, félig elhülyült írók szoktak ebbe a kellemetlen helyzetbe kerülni, vagy olyanok, akik már nem is élnek, csak a franchise-ukat viszik tovább kevésbé tehetséges alakok, jóval kisebb betűvel a címlapon.

Andrew Child nem teljesen Lee Child, mint ahogyan azt a neve is mutatja. De azért egy kicsit mégis. Van valami kapcsolódási pont. Az első közös kötet (lásd Az őrszem) ismeretében ugye senki sem hiszi, hogy Lee különösebb energiát fektetne egy Reacher-regénybe, miután akadt valaki, aki megcsinálja helyette. Majdnem ugyanúgy, de azért mégsem. Lee talán beleolvasgat a végén és hozzáír ezt-azt, kicsit kipofozgatja, de ez lehet a maximum. A Múlt idő óta ugyanis alkotói válságban van, bocsika.

Az egyetlen lehetőség így a körömlerágós, akcióval dúsított krimi-thriller HELYETT sima akcióregénnyé egyszerűsödik. Nyomozás, rejtély, izgalom nem sok marad benne. A Reacher őrnagyra jellemző hosszas morfondírozások és agyalgatások, tulajdonképpen maga a nyomozás folyamata, mind eltűntek. Nincsenek fordulatok sem.

Lényegében egymást követő cselekvések leírását kapod, amelyek során Jack Reacher komótosan halad előre, és aki szembe jön vele, azt hatalmas ökleivel jól állon vágja. Vagy gégén, ha az illető kicsit rosszabbul áll karmával.

Eleve már az milyen, hogy a rendőrség lepasszol egy nyomozást egy szakadt kinézetű, okvetetlenkedő alaknak, aki hülyére pofoz lehetséges gyanúsítottakat és gépkocsikat lövöldöz ripityára. A valóságban menne azonnal a sittre a nyomozás akadályoztatásáért.

Reacher „nyomozása” mellett két újabb sztorivonal is belekerült a könyvbe. Egy fiú az apját akarja megtalálni. Egy apa pedig a fiát akarja megbosszulni. Kalandjaik párhuzamosan haladnak az őrnagyéval (és aktuális segítőtársáéval – Hannah karaktere talán a könyv egyetlen pozitívuma) és nem kell hozzá jövőbe látni, hogy feltételezhetően a történet végére összeérjenek.

Ahhoz sem kell jövőbe látni, hogy körülbelül félúton rájöjj, semmi értelme a jelenlétüknek. Csupán helykitöltésnek vannak. Reacher nem teszi annyira oda magát, mint korábban szokta, alig használja az agyát. Így egyszerűen nem elég az anyag egy teljes könyvhöz.

A könyv vége egy rossz vicc. Andrew Child jó eséllyel poénból találta ki, hogy elmondhassa Lee Child-nak. Hogy ketten egy jót kacaghassanak rajta. Aztán… aztán semmi jobb nem jutott eszébe, és miután kinevették magukat, már annyira viccesnek se tűnt, így jobb híján ennél maradtak. 

Szóval már megint egy olyan összeesküvés, amiből több a károd, mint a hasznod. Annyira macerás ugyanis. Pláne, hogy még is tévében is közvetíted, hogy minél jobban felhívd magadra a figyelmet.

Kérdés: annak mennyi esélye van annak, hogy előzetes tervezés nélkül sikeresen betörj egy szigorúan őrzött börtönbe? Kamerák, őrtornyok, mozgásérzékelők, mágneszárak satöbbi. És annak, hogy rögtön UTÁNA ki is szökjél? Nem tudom, hogy mennyi, de biztos kevesebb, mintha Reacher őrnagy csinálná. Úgyhogy ne is próbálkozz ilyesmivel!

Az egyetlen lehetőség közepes rutinmunka. Egy Lee Child-könyv utánzata. Te is tudnál ilyet írni, ha már elolvastál vagy 10 Reacher-könyvet. Bár természetesen nem teljesen ugyanaz a Reacher lenne. Hanem kicsit lassabb, unottabb, bágyadtabb. Kicsit lomhább. Egyszóval pont olyan, mintha Andrew Child írta volna. 

7/10

Lee Child – Andrew Child: Az egyetlen lehetőség (Jack Reacher 27.)
General Press. 2023. 318 oldal

1 2 3 5