Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 7. – Szerelem, akár a vér – Képregény-kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 7. - Szerelem, akár a vér - Képregény borító

Ha iskolapszichológus lennél a Haláltanok Királyi Iskolájában, nem is kérdés, saját magad is marokszám tömnéd a szádba a benzókat. Rick Remender & Wes Craig első pillantásra minden nebuló számára eszményinek tűnő orgyilkos osztálya a valóságban ugyanis nem működne.

Egy középiskola a bűnözők gyerekeinek? Ahol az öldöklésre kiképzett tanulók felfegyverkezve járkálnak?! Ugyan már!

Ugye, mindenki hallott már arról a dramaturgiai alapelvről, mely szerint, ha egy színpadon feltűnik egy töltött fegyver, akkor az előbb-utóbb el is fog sülni? Nos, az orgyilkos osztályba járók számára a fegyver egymásra történő elsütögetése az előírt tanterv része.

A Haláltanok Királyi Iskolája igazából pszichopata-képző, ami csak addig működne, amíg az első frissen maturált végzősök haza nem érnének apucihoz és anyucihoz, akik egy snájdig karatebajnok, nindzsa vagy kommandós helyett egy kiszámíthatatlan, minden emberi érzésnek híján levő idegroncsot üdvözölhetnének otthon. Ezután természetesen a világ minden tájáról San Franciscóba sereglenének az elégedetlenkedő felmenők, hogy visszakérjék a tandíjat és nem mellesleg miszlikbe aprítsák a teljes tanári kart.

Rick Remender, a leghiteltelenebb fordulatok mestere az Orgyilkos osztály hetedik részében Mexikóba szervez osztálykirándulást. És neked, az olvasónak azt kellene elhinned, hogy Marcus, a képregény-irodalom legtaszítóbb főhőseinek egyike sikerrel veszi fel a harcot egy csapat jakuzával szemben. Ember, kicsapták a suliból! Arról nem is szólva, hogy összesen egy évet járt oda, aminek nagy részében totál be volt lőve!

Szóval elhiszed? Te tudod.

Ha viszonylag hosszabb idő telt el az előző rész olvasása óta, akkor nagy szerencséd van, mert nem biztos, hogy pontosan emlékszel már, hogy miért utálod a könyv szereplőit. (Csak az biztos, hogy utálod őket.) Talán ez az egyik oka, amiért az Orgyilkos osztály hetedik részét nem találod olyan szörnyen idegesítőnek, mint a korábbiakat. De az is elképzelhető, hogy ez a folyamatos akció miatt van.

A vérgőzös, kaszabolós nindzsafilm-szerű cselekményt szerencsére pontosan a kellő mértékben szakítják meg a líraibb részek. Ezek pedig most szinte kivétel nélkül működnek. Van halál, pálfordulás, szóval tényleg mélyre ható fordulatok, azonban ezek a maguk extremitásában is a valóság talaján maradnak.

Ha ezzel a résszel kezdenéd az ismerkedést Rick Remender és Wes Craig sorozatával, végső soron nem sok kivetnivalót találnál benne.

Amikor pedig Saya kerül a középpontba, az a karakter, aki eddig még nem csinált magából teljesen hülyét a sorozatban, el is érkeztél a „Szerelem, akár a vér”, de tulajdonképpen az egész sorozat csúcspontjához. A hatalommal párosuló kisebbrendűségi érzés egészen döbbenetes dolgokra képes – és természetesen megágyaz egy nagyon kellemes kis jövendőbeli bosszúálláshoz is.

De a legjobb dolgot így is a végére hagytuk: az acholiás* szarhurkára hasonlító Lin mester kivételesen nem teszi tiszteletét e kötet képkockáin!

7.5/10

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 7. – Szerelem, akár a vér
Fumax Kiadó. 2021. 104 oldal

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztàly 1 – Reagen-nemzedék
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 2. – Kölykök a Fekete Lyukból
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos Osztály 3. – Kígyóverem
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 4. – Halj meg a kedvemért
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 5. – Körhinta
Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 6. – Ez nem a vég

* acholiás kóros epehiányra utalóan fehér színű

Alex Finlay: Minden félelmed – Könyv – kritika

Alex Finlay: Minden félelmed - Könyvborító

Rendesen oda tud vágni az amerikai álomnak, ha egy nagy kővel ripityára vered a barátnőd fejét. Danny Pine márpedig éppen ez okból kifolyólag vendégeskedik a Fishkill Büntetés-végrehajtási Intézetben. A családja azonban töretlenül hisz az ártatlanságában és évek óta küzdenek a felmentéséért. Danny-nek a családtól eltávolodott öccse, Matt szörnyű hírt kap: a mexikói nyaraláson résztvevő hozzátartozói mindannyian életüket vesztették egy balesetben. A körülmények az idő előrehaladtával egyre gyanúsabbnak tűnnek… Matt elhatározza, hogy kideríti az igazságot. Alex Finlay a Minden félelmed drámai felütése ellenére is meglepően családbarát thrillert alkotott.

A Minden félelmed írásstílusa meglehetősen jellegtelen. Semmi különleges jellemzője nincs, naponta tucatjával jelennek meg a hasonlóan visszafogott színvonalon íródott könyvek. Amiben viszont Alex Finlay nagy sikerrel vette az akadályokat, az a regény felépítése. Matt magánnyomozásával egyidejűleg megkapod a Pine család többi tagjának visszaemlékezéseit egészen a tragikus végkifejletig.

Ugyancsak külön fejezeteket kap az ügyben nyomozó FBI ügynök, Sarah Keller is. A Minden félelmed tehát számtalan úton kanyarog előre, és ezek majd mindegyikén valamilyen váratlan fordulatot tartogat. Újabb és újabb csavarokat és természetesen újabb lehetséges gyanúsítottakat játékba hozva. Az ilyen rafinált trükkök pedig kiválóan meg tudják emelni egy thriller élvezeti értékét.

Alex Finlay könyvének jó értelemben vett kiszámíthatatlansága egészen sokáig képes leplezni azt a tényt, hogy a Minden félelmed főbb szereplői, azaz a Pine-család tagjai, nem túl kidolgozott karakterek. Matt, akit legjobban megismersz közülük, igazi derék amerikai átlagpolgár, és körülbelül ennyi.

Ennek ellenére nagyon könnyű azonosulni azonosulni mindannyiukkal. Nem véletlenül hangzott el e poszt elején a családbarát jelző. Finley thrillere csak úgy menet közben – mialatt vázlatos tablóképeket villant fel a mindennapok Amerikájáról – felrajzolja egy tisztességes és a bajban is összetartó hétköznapi család képét.

Ugyanúgy hangsúlyos jelleget kapnak családi vonatkozások – enyhén feleslegesnek is tűnő módon – Keller ügynök esetében, aki a könyv legjobban kidolgozott személyiségének bizonyul. (És a Minden félelmed végére lassan tiszteletbeli családtagnak minősül.)

A könyv hatása jelentős mértékben azon alapul, hogy tudod, mi fog történni, és emiatt egyre növekvő nyugtalansággal figyeled a könyv lapjainak fogyatkozását. Ez a nyomasztó érzés különösen Maggie fejezeteit olvasva szembetűnő, hiszen Matt Pine húga a jelenkori TikTok-szakértő tinédzsererek tökéletes ellentéte: elhivatott, okos és kedves, a mindenkori tökéletes kishúg eszményképe.

Read more

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

És egyáltalán nem csoda, ha menet közben arra megállapításra jutsz: vagy a Harrow, a Kilencedik-et teljesen felesleges elolvasnod vagy az előzményt, Gideon Navval.

Talán csak két dolog miatt nem adod fel Muir könyvét félúton. Az egyik, ha már kitaláltál egy ütős lezáró mondatot a könyvismertetésed végére és nem akarod, hogy kárba vesszen. A másik az ausztrál szerző írói stílusa.

Read more

Robert Dugoni: A nyolcadik nővér – Könyv – kritika

Robert Dugoni: A nyolcadik nővér könyvborító

Most komolyan egy 64 éves pacákot kell reaktiválni a CIA-nek, hogy aztán Moszkvába küldjék kémkedni? Öregebbet nem találtak? Jó, tudjuk, hogy 60 az új 40, de ha a KGB utódszervezete, az FSZB, tegyük fel, üldözőbe venné az illetőt, nem jobb lenne mégis csak egy erőtől duzzadó ifjú sprinter?

És ha már a külsőségeknél tartunk: nem jobban megfelelne egy orosz melóra egy szőke, szláv kinézetű személy, jóindulatú, bamba arckifejezéssel, mintsem egy afroamerikai? Csak arra az esetre, mondom, ha az FSZB véletlenül hajszát indítana utána és végig akarná kergetni fél Oroszországon. Csak azért hogy könnyebben beolvadjon a tömegbe.

Egy halvány esély pedig mindenképpen mutatkozik arra, hogy az FSZB gyanakodni kezd majd Charles Jenkins-re. Hiszen azért megy oda, hogy beleavatkozzon egy műveletükbe. Az oroszok ugyanis elkezdik sorra kiiktatni az ún. hét nővért, a CIA évtizedek óta mély fedésben Oroszországban működő kémeit. Három nővérnek (Mása, Olga és Irina – ha pontosan emlékszem a nevükre) már annyi is.

Azonban nem elég, hogy a nővérek egyre fogyatkoznak, Vlagyimir Vlagyimirovics, minden oroszok cárja ráadásul még aktiválja a nyolcadik nővért is! Basszus! Az a feladata, hogy megtalálja a többi hetet és kinyírja őket. Jenkinsre az a hálátlan feladat vár, hogy addig szerencsétlenkedjen, amíg fel nem figyel rá a nyolcadik nővér. Ha ez megtörténik, azonosítania kell ezt a cemendét, majd azonnal olajra kell lépnie.

És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! Használjuk az eszünket!

Read more

J. D. Barker: A hívás – Könyv – kritika

J. D. Barker: A hívás könyvborító

Jordan Briggs-t, a finoman szólva is megosztó személyiségű rádiós műsorvezetőt élő adásban felhívja és halálos játékra kényszeríti egy Bernie nevű betelefonáló, aki nagy mennyiségű hasznosítandó robbanóanyaggal rendelkezik. Viszont nem szereti egyedül eldönteni, hogy mikor mit repítsen a levegőbe. Jordan műsora azonnal kirobbanó sikert arat. Vajon ugyanerre számíthat J. D. Barker: A hívás című könyve is?

Ha olvastad Barkertől a Négy majom gyilkos-sorozatot, akkor elsőként azt veszed észre, hogy A hívásból teljes mértékben hiányzik annak összetettsége, bonyolult, sokszor túlzottan is nyakatekert cselekményvezetése. A hívás az ellenkező véglet, túlságosan is egyszerű, szinte kizárólag egyetlen helyszínen játszódó thriller.

Ha láttad a Drágán add az életed című filmet, akkor körülbelül ugyanarra az élményre számíthatsz: toronyház, terroristák, bomba és egy zsaru, aki pont jó helyen van ahhoz, hogy felvegye a küzdelmet a köcsög Bernie-vel. Plusz élő közvetítés a rádióban. Mínusz karácsony.

A hívás nagyon jól működne akciófilmként, azt leszámítva, hogy ebben az esetben mindenki a Drágán add az életedhez hasonlítaná. Amely esetben viszont gyorsan el is vérezne.

Barker könyve ugyanis tökéletesen jellegtelen. A férfi főszereplő, Cole Hundley nyomozó faék egyszerűségű, tipikus jófiú. Jordan sem kap sokkal több árnyalást. Bár az tény, hogy a könyv legelején Barker viszonylag gyorsan és hatásos ecsetvonásokkal rajzolja fel a pengeéles gondolkodású, maximális önbizalommal megáldott médiamunkást, akibe nagyon gyorsan bele lehet habarodni az eszéért. Aztán villámgyorsan kiábrándulni belőle, mert egy elviselhetetlen, utálatos perszóna.

Read more

Remigiusz Mróz: Feröer – Könyv – kritika

Remigiusz Mróz: Feröer - könyv borító

Mi lehetne még lehangolóbb a köztudottan borongós skandináv krimik esetében, mint az, ha még a helyszín is nyomasztó? Feröer-szigetek? Halszag, gazdasági stagnálás és alkoholizmus. Remigiusz Mróz: Feröer című bűnügyi regénye nem csinál hozzá valami nagy kedvet, hogy ide utazz vakációra.

Persze lehet, hogy a Feröer-szigetek nem is olyan pocsék hely, csak Remigiusz Mróz állítja ezt, azért, hogy megteremtse könyvéhez a szükséges alaphangulatot. (Egy magyar például rögvest otthon érezné magát. A halszagot meg legfeljebb megszokná…) Az pedig, amiért nem bízol teljes mértékben Mróz értékítéletében, azért van, mert a nyomasztó egy helyszínnél sokkal jobban el tudja venni a kedved, ha maga a regény se valami jó…

A tizenhat éves Poula Lokin, a helyi kézilabda-csapat népszerű játékosa eltűnik. A sziget felbolydul, a lakosok keresőcsapatokat szerveznek, és hamarosan a helyszínre érkezik a dán rendőrség megbízottja, Katrin Ellegaard is. Az idő telik és egyre kétségesebb, hogy a lány élve előkerül.

Hallbjorn Olsen, Poula csapattársának az apja volt az, aki utoljára látta élve a lányt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Hallbjorn, aki a szigetek hagyományait ápolva derekasan betintázott aznap, egy MÁSODPERCRE sem emlékszik aznap estéről. Így nem CSODA, hogy kételkedni kezd magában: lehetséges lenne, hogy ő tette el láb alól Poulát, utána pedig – a biztonság kedvéért – elrejtette a holttestet?

Ellegaard megkezdi a nyomozást az ellenséges környezetben, mivel a feröeriek a gyilkosoknál már csak a dánokat, azoknál pedig a dán zsarukat utálják JOBBAN, és kényszerű szövetségre lép Hallbjornnel.

És akkor itt kezdesz el azon gondolkodni, hogy a többi ország rendőrei valószínűleg némi gyanakvással figyelnék a dán rendőrség unortodox módszereit. Nem elég, hogy vadidegeneket, sőt gyanúsítottakat vonnak be a nyomozásba, akiknek mindent elkotyognak, hanem magukkal is viszik őket a kihallgatásokra. Amelyek alanyai közül pont azok maradnak ki, akiket elsőként kellene sorra venni. (A kézicsapat tagjai, bakker.)

Read more

Chris Carter: A holtak csarnoka – Könyv – kritika

Chris Carter: A holtak csarnoka - könyvborító

Chris Carter a roppant sikeres Robert Hunter-sorozatot egy végtelenül egyszerű alaprecept alapján készíti: 1, végy egy végtelenül borzalmas bűntényt. 2, végy egy végtelenül zseniális nyomozót. A holtak csarnoka sem kivétel ez alól. A különösen kegyetlen gyilkosságok kétfős elit részlege egy magát művésznek képzelő pszichopata sorozatgyilkos után nyomoz.

Chris Carter könyveiben olyan sok borzalmas gyilkosságot követnek el, hogy a szerző előbb-utóbb valószínűsíthetően ki fog fogyni a változatos elkövetési módokból. Vagy már most is ez lenne a helyzet? Vagy csak te gondolod úgy, hogy a Holtak csarnoka tetthelyei nélkülözik a szokásos extrém borzalmakat? Kegyetlennek persze kegyetlenek ezek a gyilkosságok is, azonban csak a legelső az, ami igazán vérfagyasztó. Vagy lehetséges lenne, hogy ez a pszichopata sorozatgyilkos Robert Hunter praxisának legjóindulatúbb elkövetője?

Azért ne dőlj be rögtön! Kiderülhet, hogy ez a fickó is csak egy vérszomjas barom!

Chris Carter alapreceptjében az hozzávalók elkészítésének módja is egészen sajátos. Carter a végtelenül lassú kevergetésre esküszik. Ez azt jelenti, hogy ami információt más krimikben közölnek az első 20 oldalon, azt ő 150 oldalon keresztül húzza el. A holtak csarnokában is ezt történik. A nyomozók egyik helyszínről a másikra sétálnak és közben felváltva szörnyülködnek és lepődnek meg.

A séma tehát nagyon egyszerű. Az olvasó, azaz te mégis simán bekajálja részről részre. Ez Carter dramaturgiai érzékét dicséri. A nagyon keveset nagyon hatásosan képes előadni.

Read more
1 2 3 33