Mi lehetne még lehangolóbb a köztudottan borongós skandináv krimik esetében, mint az, ha még a helyszín is nyomasztó? Feröer-szigetek? Halszag, gazdasági stagnálás és alkoholizmus. Remigiusz Mróz: Feröer című bűnügyi regénye nem csinál hozzá valami nagy kedvet, hogy ide utazz vakációra.

Persze lehet, hogy a Feröer-szigetek nem is olyan pocsék hely, csak Remigiusz Mróz állítja ezt, azért, hogy megteremtse könyvéhez a szükséges alaphangulatot. (Egy magyar például rögvest otthon érezné magát. A halszagot meg legfeljebb megszokná…) Az pedig, amiért nem bízol teljes mértékben Mróz értékítéletében, azért van, mert a nyomasztó egy helyszínnél sokkal jobban el tudja venni a kedved, ha maga a regény se valami jó…

A tizenhat éves Poula Lokin, a helyi kézilabda-csapat népszerű játékosa eltűnik. A sziget felbolydul, a lakosok keresőcsapatokat szerveznek, és hamarosan a helyszínre érkezik a dán rendőrség megbízottja, Katrin Ellegaard is. Az idő telik és egyre kétségesebb, hogy a lány élve előkerül.

Hallbjorn Olsen, Poula csapattársának az apja volt az, aki utoljára látta élve a lányt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Hallbjorn, aki a szigetek hagyományait ápolva derekasan betintázott aznap, egy MÁSODPERCRE sem emlékszik aznap estéről. Így nem CSODA, hogy kételkedni kezd magában: lehetséges lenne, hogy ő tette el láb alól Poulát, utána pedig – a biztonság kedvéért – elrejtette a holttestet?

Ellegaard megkezdi a nyomozást az ellenséges környezetben, mivel a feröeriek a gyilkosoknál már csak a dánokat, azoknál pedig a dán zsarukat utálják JOBBAN, és kényszerű szövetségre lép Hallbjornnel.

És akkor itt kezdesz el azon gondolkodni, hogy a többi ország rendőrei valószínűleg némi gyanakvással figyelnék a dán rendőrség unortodox módszereit. Nem elég, hogy vadidegeneket, sőt gyanúsítottakat vonnak be a nyomozásba, akiknek mindent elkotyognak, hanem magukkal is viszik őket a kihallgatásokra. Amelyek alanyai közül pont azok maradnak ki, akiket elsőként kellene sorra venni. (A kézicsapat tagjai, bakker.)

Read more

Pár éve nagyon úgy tűnik, hogy a skandináv krimi műfaja kifújt, már minden valamirevaló művet kiadtak korábban, és mostanra csak a középszerű írók maradtak hátra. Ilyenkor persze mindig érkezik egy jobb könyv, mint jelen esetben Tove Alsterdal Gyökerestül kitépve című díjnyertes krimije, és hiába tervezgeted már egy ideje az ellenkezőjét, muszáj tovább olvasni az északi szerzőket.

Skandináv krimi vonalon létezik a teljes depresszió, amit Arnaldur Indridason képvisel példamutató elszántsággal, aztán Jo Nesbo, aki a csalafinta, bonyolult történetekre, és az amerikai típusú öntörvényű és vagány főhősre esküszik. És van Tove Alsterdal, aki pontosan a kettő között helyezkedik el, hétköznapi emberek a szereplői, és a bűnügy is nagyjából átlagosnak mondható.

Azonban a Gyökerestül kitépve nem véletlenül kapta meg 2020-ban az Üvegkulcsot, amely az adott év legjobb svéd bűnügyi regényét illeti. A könyv az elejétől fogva magával ragad.

Ha évtizedekkel azután hazalátogatsz, hogy bűnösnek találtak egy 16 éves lány meggyilkolásáért, hát ne csodálkozz, hogy mindenki rühelli a képedet. Az sem segít túl sokat a helyzeten, ha holtan találod a saját elhidegült apádat. Hát nem őt is megölték? Hopp, már meg is van az első számú gyanúsított.

Azonban Olof Hagström, a megtört, de amúgy rendes fickónak kinéző dagadék nem olyasvalakinek tűnik, aki bárkit is eltenne láb alól. Akkor mégis mi a frásznak vallotta be?

A régi és az új ügy, mindkettő középpontjában Oloffal egymásba fonódik, így a Gyökerestül kitépve bőven el van látva rejtélyfaktorral.

Read more

Amikor már majdnem arra a meggyőződésre jutsz, hogy a skandináv krimi műfaja végképp kifújt, már olvastál mindent, amit érdemes, és csak gyengébbnél gyengébb folytatásokra számíthatsz, akkor jön Jorn Lier Horst és Barlanglakó című könyvével visszaadja egy kicsit a reményt.

William Wisting nyomozó alighanem pályafutása legnagyobb horderejű ügyében nyomoz. Egy hónapok halott férfit találnak egy karácsonyfa-ültetvényen. A nyomozás váratlannál váratlanabb fordulatokat vesz. Talán az Amerikában évtizedek óta körözött sorozatgyilkosé lenne a holttest? Ha igen, akkor viszont ki ölte meg? Hamarosan megérkezik az FBI is, a média pedig keselyűként kezd körözni az eset körül, azzal fenyegetve, hogy szokás szerint mindent elbarmolnak közben.

Egy skandináv krimiből nem hiányozhat persze a nyomozó családja sem. Henning Mankell Wallanderjét vagy Indridason Erlendurját ismerve egy edzett olvasó pontosan tudja, hogy egy nyomozó életében a családtagok csak arra jók, hogy pokollá tegyék az amúgy is keserves életét. Ezért is kellemes meglepetés Wisting és lánya, az újságíró Line harmonikus kapcsolatáról olvasni. Ráadásul Jorn Lier Horst volt annyira előrelátható, hogy Line-t bűnügyi újságírónak küldte, így az jó eséllyel visszatérő jelleggel kontárkodhat bele apja ügyeibe.

Most nem ez a helyzet. De közben mégis. Line ugyancsak egy hónapok óta elhunyt férfi ügyén dolgozik: a szomszédságukban elhunyt Viggo Hansenről ír cikket, aki annyira magányos volt, hogy hónapok teltek el a halála után, mire kissé összeszottyanva megtalálták a tévé előtt ülve. 

És akkor itt belép egy kis társadalmi-szociológiai kitérő, ami ugyancsak nem nagyon hiányozhat egy skandináv krimiből. Horst szerencsére nem esik túlzásokba, ami előjön Line cikkének készítése közben egyre magának valóbbá váló társadalmunkról, az észrevétlenül beleépül a jelenetek közé, egyszóval egyetlen olvasót sem fognak kellemetlen érzések gyötörni, hogy milyen régen nyitotta már rá az ajtót két lakással odébb a káposztaszagú Manci nénire, aki lehet, ugyanúgy múmiává aszalódott már időközben.

Szóval két hónapok óta halott férfi. Határozottan gyanús. Mire azonban a két nyomozás összeér, arra Horst ügyesen megkavarja a szimplának induló nyomozást, sőt Line először csak helykitöltésnek tűnő tényfeltáró munkája legalább ugyanannyi izgalmat tartogat.

Edzett olvasók persze simán felkapják a fejüket, amikor a könyvben magyarázatot adnak arra, hogy mit jelent az amerikai nyomozói szlengben a barlanglakó kifejezés. Aha, akkor megvan, ki a gyilkos! Szóval elképzelhető, hogy itt azt gondolod, a szerző sajnos óvatlanul elárulja magát, és innentől talán nem is találod olyan érdekesnek már a tettes utáni hajszát.

De persze pont az ellenkezője is elképzelhető: Jorn Lier Horst direkt szívat, úgy intézi, hogy azt hidd, okosabb vagy nála. (Disznó!)

A barlanglakó egyszerű, precíz krimi a jobbik fajtából, ahol a szakszerű, aprólékos nyomozás folyamata gondoskodik az élvezetekről. A minimális karakterizálás szinte csak mellékes, William Wisting nyomozó abszolút átlagember, aki szerencsére teljesen mentes a skandináv krimikben megszokott idegesítő defektusoktól. Csak teszi a dolgát a legjobb tudása szerint – amire szüksége is van ebben az egyre fordulatosabbá váló, csavarokkal teli regényben.

8/10

Jorn Lier Horst: A barlanglakó (William Wisting 9.)
Animus Kiadó. 2022. 328 oldal

–

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Jorn Lier Horst: Fekete nap
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
–
Ez is érdekelhet:
Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák
Michael Connelly: A feslett szőke