Tove Alsterdal: Elnyelte a föld – Könyv – kritika

Tove Alsterdal: Elnyelte a föld - Könyvborító

A skandináv krimiknek két fő csapásiránya van. Vannak egyszer azok a könyvek, amelyek egy végtelenségig depressziós, a világ minden baját a hátukon cipelő főhőssel akarnak örömteli pillanatokat szerezni az olvasónak (lásd: Reykjavíki éjszakák) és vannak azok, amelyek valami extra hozzávalóval próbálnak kitűnni a tömegből. Ilyenek a Harry Hole-regények, ahol a pluszt a sorozatgyilkosokra specializálódott nyomozó zsenialitása (és alkoholizmusa) szolgáltatja (lásd: Vérhold). Tove Alsterdal másik utat követ. Elnyelte a föld című könyve főként a hitelességre helyezi a hangsúlyt.

Eira Sjödin rendőrjárőr újra nyomoz

Alsterdal sorozatinditó kötete a Gyökerestül kitépve elnyerte a legjobb svéd kriminek járó Üvegkulcs-díjat. Így aztán nem is kérdés, hogy a svéd szerző főhőse, Eira Sjödin rendőrjárőr újabb üggyel bizonyíthatja hozzáértését.

Az állástalan színész eltűnéséről egy idő után kiderül, hogy valami többről van szó. Eira, aki kezdetektől fogva részese a rendőrségi eljárásnak, lehetőséget kap, hogy a gyilkossági nyomozásban is részt vegyen.

Read more

Bjorn Andreas Bull-Hansen: A dán horda – Könyv – kritika

Bjorn Andreas Bull-Hansen: A dán horda könyvborító

A norvég Bjorn Andreas Bull-Hansen a Jomsviking-sorozattal világhírnévre tett szert. A két első rész azonban nem tökéletes. Az első többször is belassul és az unalom felhője telepedik a marcona viking harcosok feje felé. A Vinland című második felvonás viszont egy az egyben kilóg a zsánerből, hiszen menet közben túlélős kalandregénnyé alakul. A dán horda című harmadik rész akkor most már igazi vikinges történelmi regény? Nos, hát, majdnem.

Egy jomsviking is lehet depressziós

A depresszió nem a legjobb alaptéma egy történelmi regényhez, ezt határozottan állíthatom. Vikingekhez aztán semmiképp. Bull-Hansen azonban bevállalta. Hülyeség volt. Ez van. Felejtsük el.

Azaz teljesen mégse, hiszen Hajóács Thorsteint A dán hordában is meglegyinti alkalmanként a bús melankólia szele. Azonban a vikingek között mutatóban sem akad senki, aki ezt orvosolni tudná. Egyetlen árva klinikai pszichiáter sincs e szakállas, fejszét lóbáló, sörtől bűzlő, izmoktól dagadozó hadfiak között. Szóval ezt Thorsteinnek magának kell megoldani. Úgy tűnik egyébként, hogy a tengeri levegő jó hatással van rá. Szóval, fel a fejjel, Thorstein!

Egy jomsviking is lehet családcentrikus

Read more

Don Winslow: Lángoló város – Könyv – kritika

Don Winslow: Lángoló város - Könyvborító

Keresztapa – kicsiben

Don Winslow Lángoló város című maffiaregénye egy az egyben a Keresztapa lebutított verziója. Az abban szereplő motívumok legtöbbje itt is megjelenik. Mint például:

Maffiacsaládok háborúja a területért
A család, azaz a vérségi kötelék összetartó ereje
Az utódlás kérdése, ahol persze nem a legalkalmasabb jelölt az örökös
A drogüzlet = a nagy pénz, egyúttal a nagy bukás ígéretével

Mivel pedig a Keresztapa olyan nagyszerű és megismételhetetlen regény, hajlamos vagy rá, hogy már egy csökkentett verzióval is beérjed. Főleg, ha az a monumentális Drogháború-trilógia szerzője, Don Winslow tolla alól került ki. Szembenálló ír és olasz maffiózókkal.

Kisvárosi gengszterek

Oké, de azért mégis. Az, hogy a Langoló város helyszíne a rhodes island-i Providence, avagy becenevén Dogtown, valahogy mégis lecsökkenti az előzetes várakozásokat. Providence New York és Boston közé beékelve, és előbbiekhez viszonyítva kicsi és jelentéktelen. Prostitúció, szerencsejáték, és még a dokkok. Ezekből lehet arrafelé pénzt csinálni.

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal