Kurt Vonnegut rögtön az elején tisztázza, hogy háborúellenes regényt írni olyan, mintha gleccserellenes regényt írnál. Pusztába kiáltott szó. Aztán mégiscsak ír egyet. A szerzőjének világhírt hozó Az 5-ös számú vágóhíd egy alapból nem igazán önfeledt szórakoztatásra kihegyezett műfaj második legszórakoztatóbb darabja. (Az első nyilván A 22-es csapdája.)

Kurt Vonnegutnak akkora mázlija volt, hogy részt vehetett a második világháború legtöbb áldozatát követelő légitámadásában, a Drezdát porig romboló bombázásban. Alulnézetből.

Minden adott volt tehát egy pompás, nagy volumenű háborús könyvhöz. Vonnegutnak azonban egyidejűleg pechje is volt; alig emlékezett valami érdemlegesre. Ennek a fő okát az jelentette, hogy Vonnegut közlegényt a németek foglyul ejtették az ardenneki offenzíva során. Ez alapból kilőtt bárminemű komolyabb horderejű cselekményben való részvételt.

Vonnegut 20 éven át forgatta magában az eseményeket, teleírt, majd megsemmisített 5000 oldalt, mire megtalálta a nyerő formulát: úgy írt nagyszerű háborúellenes regényt, hogy az 5-ös számú vágóhíd csak nyomokban tartalmaz háborút. Azt a keveset, amire Vonnegut emlékezik.

A többi Billy Pilgrim nevű főhőse szerencsétlenkedése.

Billy Pilgrim a legalkalmatlanabb főhős a VILÁGON. Egy szerencsétlen, élhetetlen alak, akivel csak úgy megtörténnek az események. Háború vagy házasság – Billy egyikről se tudja, hogy keveredik bele. Ez azonban nem zárja ki, hogy a sajnálatos események miatt poszt-traumatikus stressz szindróma alakuljon ki nála. És most nem a kb. két tonna össztömegű feleségéről beszélünk, de nem ám, hanem a háborúról.

A nagy kérdés az, hogy lehet-e szórakoztató háborús regényt írni egy poszttraumás csődtömegről?

A válasz szerencsére IGEN. 

Csak végletekig kell fokozni az abszurditást. A háború önmagában is abszurd dolog. A csetlő-botló Billy Pilgrim részvétele pedig ezt csak TOVÁBB fokozza.

A regény bürleszk-szerűségéhez két további tényező is hozzájárul. Az egyik a teljesen véletlenszerű, kiszámíthatatlan ugrabugrálás az idősíkok között. Billy ide-oda ugrál, mint egy… ööö, mint egy olyan valaki, aki ide-oda ugrál az időben. Akár oldalanként többször is. Ez pompásan felpörgeti a tempót. Továbbá ezáltal az összes szükségtelen összekötő szöveg hanyagolhatóvá válik. Billy mindig oda ugrik, ahova a szerző szerint éppen kell.

A másik a Tralfamador bolygó lakóinak részvétele Billy életében. Ők kicsi, vécépumpaszerű lények egészen sajátos időfelfogással. Olvasóként arra gyanakodhatsz, hogy ez a felfogás nagyon jól jöhet bárkinek, aki traumatikus eseményeken esett át.

„A tralfamadoriak képesek meglátni, hogy minden pillanat örök. Azt a pillanatot nézik meg, amelyik épp érdekes a számukra. A Földön úgy tartják, hogy a pillanatok követik egymást, mint a felfűzött gyöngyök. Hogy ha egy pillanat elszállt, többé soha vissza nem tér. Ez azonban téveszme.

Ha egy tralfamadori hullát lát, mindössze arra gondol, hogy az illető pillanatnyilag meglehetősen rossz bőrben van.”

Másfelől viszont a tralfamadoriak részvétele újabb sajátos befogadói réteget képez: a teljes elbizonytalanodás nyomasztó érzését. Na most, ugye, vagy az van, hogy Billy lökött, mint egy kakadu, és csak kitalálta ezt az egész baromságot. VAGY éppen ellenkezőleg: a tralfamadoriak éppenhogy közöttünk járkálnak és momentán jól belepiszkálnak Pilgrim életébe. Cseppet sem könnyű ezt eldönteni. (Manci nénémnél mindenesetre az ufonauták kapásból kivágták a biztosítékot. Felbukkanásuk hatására köszönettel be is fejezte a Vonnegut életművével történő ismerkedést. A kis butus.)

A döntést nehezíti, hogy a Tralfamador bolygó és annak fura lakói a sci-fi íróként induló Vonnegut több művében is visszatérnek. Csakúgy, mint a szerző saját, szánalmas jövőbeli alteregója, Kilgore Trout. 

Vonnegut persze nem csak emígyen űz csúfot saját magából. Rátelefonál például főszereplőjére, Billy Pilgrimre. (Igaz, bocsánatos bűn, hiszen tévesen és részegen teszi.) Satöbbi.

—

Az 5-ös számú vágóhíd jelen kiadása Szántó György Tibor 2013-as újabb fordításával jelent meg, ami több nagyon KOMOLY kérdést is felvet:

1, A mustárgáz- és rózsaillatot így fordítanád, ahogy írtam vagy inkább mustárgáz- és rózsaszagnak? Tény, hogy az egyik jóval kevésbé elegáns. Az új fordításban mindenesetre a második verzió kapott helyet.

2, Szerinted akik a „tartalék-légierőben” szolgálnak, azok vajon mit csinálnak? Ülnek a sufniban és várakoznak, hogy miután szétlőtték a rendes légierőt, ők is a levegőbe emelkedhessenek? Csak így van értelme.

3, Ha egy könyv a háború hiábavalóságát (és persze az emberi lét abszurditását) kifejezve egyetlen madárhangba sűrítve zárul, akkor ezt a madárhangot úgy fordítanád-e, hogy Nyitni-kék? vagy inkább úgy, hogy Csip-csirip?

4, Hogyan kaphatnánk vissza Nemes László régebbi magyarítását minél gyorsabban, azt a szakramentumát neki?!

—

Az 5-ös számú vágóhíd, Vonnegut fő műve ujjait a kor ütőerére téve, 1969-ban jelent meg, a vietnami háború idején, zökkenőmentesen rácsatlakozva a háborúellenes és ellenkulturális mozgalmakra. De nem csak ezért lett és maradt népszerű azóta is főként a mindenkori közép- és főiskolás korosztály körében. (Azok között, akiknek ugyebár még megvan a humorérzéke.) Csúfondáros tiszteletlensége, fekete humora, cinizmussal és a tekintélytisztelet teljes hiányával kísért bohókás komolytalankodása friss és eleven maradt fél évszázad elteltével is. Csakúgy mint Vonnegut megértő humanizmusa, lett légyen szó az embertársai közt elveszetten kóválygó kétballábas szerencsétlenről vagy akár távoli égitestek előnytelen külsejű, fatalista látogatóiról.

9/10

Kurt Vonnegut: Az 5-ös számú vágóhíd
Helikon Kiadó. 2021. 242 oldal