John Fowles: A lepkegyűjtő – Könyv – kritika
Frederick Clegg, lepkegyűjtő és egyben a szürkébbnél is szürkébb kishivatalnok távolról csodálja Mirandát, az élettel teli, művészi pályájára készülő diáklányt. (Jó, inkább csak kukkolja.) Esélye sincs nála. Tulajdonképpen senkinél nincs egy csöpp esélye sem. Fura, élhetetlen, humortalan és nulla képzelőerővel rendelkező alak. Amikor azonban egy lottónyereménynek köszönhetően jókora summához jut, teljesen új lehetőségek tárulnak fel előtte. A lepkegyűjtő elhatározta, hogy Mirandát is besorolja a gyűjteményébe.
A lepkegyűjtő felett elszállt az idő
Tulajdonképpen ez az első, amit észreveszel. John Fowles könyve először 1963-ban jelent meg. Nem egyszerű eldönteni, hogy maga a szerző ragadt-e a múltban, vagy csak jellegzetességek nélküli főhősének köszönhető-e ez az enyhén zavaró érzés. Mindenesetre kevéssé nyilvánvaló, hogy a regény cselekményének ideje az az időszak, amikor a beatkorszak és a szexuális forradalom TELJES fordulatszámon pörög.
Fowles könyvében mindez csak nyomokban csapódik le. Clegg fura közönnyel, érzelmektől mentesen narrálja új szerzeményének begyűjtését és a vele való foglalatosságait. A lepkegyűjtő, ez a tulajdonságok nélküli ember mintha kívül rekedt volna az időn vagy legalábbis végérvényesen a múltban ragadt volna. Az összes megnyilvánulása évtizedekkel korábbi viselkedésmódot idéz.
A 1960-as évek eleje pontosan az az időszak, amikor a társadalmi osztályok már jórészt eltünedezőben voltak a Nyugaton. A felső-középosztálybeli Miranda és az alacsonyabb rétegből származó, feltörekedni vágyó elrablója közti társadalmi különbségek folytonos hangsúlyozása sem igazán segíti a könyv évtizedekkel későbbi befogadását… És Fowles szereplői a Beatles helyett Bachot és Mozartot hallgatnak…
Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk
Még rosszabb a helyzet, amikor a szexualitás kerül terítékre. Ekkor a A lepkegyűjtő szövege titokzatoskodóvá válik, tele körülírásokkal és szemérmes elhallgatásokkal.
Először nyilván arra gondolsz, hogy a korlátozott szexuális ismeretekkel bíró Clegg számlájára írható az egész. Mit lehet tenni, ez van, szerencsétlen nyomorult szexuálisan frusztrált.
Ámde a helyzet akkor is csak keveset javul, amikor Miranda veszi át az elbeszélő szerepét. Miranda, korlátozott szexuális ismeretei ellenére, mint képzőművész-hallgató, talán valamivel szókimondóbb, feltételezhetnéd. Nos, nem igazán.
Fowles könyvét nem könnyű befogadni. A témájának köszönhetően a maga idejében valószínűleg alapból sokkolóan hatott. Így aztán a szerző talán nem akarta még jobban megbotránkoztatni a korabeli prűd olvasóközönséget.
Hát, a célját végül is elérte. (Ásítás.)
A lepkegyűjtő bolond mint egy kakadu
John Fowles könyve a legtisztább értelemben vett pszichothriller. Kimerítő és aprólékos kalandozás egy őrült elméjében.
Frederick Clegg, a lepkegyűjtő elrabol egy lányt, csupán azért, hogy a birtokában tudhassa. Pont.
A könyv alapján egészen hosszú listát lehetne írni arról, hogy Clegg milyen különböző pszichés problémákkal terhelt. A már említett szexuális frusztráció mellé pedig rögtön be is sorol a szociopátia, annak az összes ismert tünetével együtt. Mint például az empátiára való képesség hiánya vagy az embertársai iránti teljes közöny.
Fowles azzal a trükkel, hogy a könyv nagy részében Clegget használja egyes szám első személyű elbeszélőként még egy további csavart is ad könyvének: a zavart elméjű pszichés esetek általában nem a legmegbízhatóbb krónikások. Így az olvasó folyamatosan kételyekkel küzd, hogy mit és mennyit lehet elhinni neki.
Ezt a lányt érdemes elrabolni
Mit csinálsz, ha egy könyv megírása közben nagyjából eljutsz a mondandód végére, de nagy meglepetésedre csupán egy fél könyved van. Mármint az oldalak számát tekintve. Basszus. John Fowles nézőpontot vált és újra visszalép a startmezőre.
Ez elsőre nem tűnik a legszerencsésebb megoldásnak. Újra meghallgatni egy minimalista történetet, amely főleg a szereplők elméjében játszódik, és a közöttünk zajló pszichológiai játszmákat veszi sorra? Köszi, de ez uncsi!
Azonban John Fowles-nek szerencséje van. Bár kitér az az elrabló és az áldozata között zajló küzdelem kulcseseményeire, A lepkegyűjtő második fele Miranda Grey múltját és személyiségét állítja a középpontba.
Először persze nem érted, miért van erre szükség. Na jó, azon túl, hogy a szöveg valahogyan kiadja egy regény terjedelmét…
Miranda világlátása nem a legeredetibb. (Ne felejtsük el, hogy húsz éves, tapasztalatlan vidéki lány.) Egy kiskanálnyi nonkonformizmus, némi óvatos lázadás, nem túl erőteljes művészi ambíciók és az elképzelt jövő: három gyerek, három szoba, négy kerék.
És persze a bizonytalan lábakon álló vonzódás George Paston, a nála évtizedekkel idősebb, és erre a szerelemre enyhén méltatlannak tűnő, nem túl sikeres festő iránt.
Miranda azonban nagyon aranyos. Okos, kedves, határozott és szeretetre méltó. Egy idő után egyszerűen képtelenség neki ellenállni.
És igazából ez adja A lepkegyűjtő című mű erejét.
A lepkegyűjtő a fejedbe mászik
A rendíthetetlen és kiismerhetetlen őrület áll szemben a maga hétköznapiságában is szépséges női lélekkel. És az esélyek általában ilyenkor nem az utóbbi mellett szólnak.
És ha eddig nem tetted volna, most nekiállsz fohászkodni, hogy Miranda valahogy ép bőrrel megússza ezt az egészet…
John Fowles A lepkegyűjtő műve a legtöbb téren visszafogott, avíttas alkotás. Ha csak arra gondolsz, hogy mit művelne Frederick Clegg helyében A bárányok hallgatnak Buffalo Billje, vagy Chris Carter egyik-másik regényhőse (lásd: A nevem: Halál) akkor ezzel nem is nagyon szállhatsz vitába. Azonban így is korszakalkotó regény. Ha másból nem is, ezt abból mindenképpen leszűrheted, hogy számos későbbi sorozatgyilkos számára szolgált hivatkozási alapként…
Értékelés: 7.2/10
John Fowles: A lepkegyűjtő
Európa Kiadó. 2024. 360 oldal