Winston Graham: Warleggan (A Poldark-család 4.) – Könyv – kritika
Aki azt gondolja, hogy Cornwall már a 18. század végén is az Egyesült Királyság egyik legpezsgőbb, kulturális értelemben legelőrehaladottabb és minden szempontból egyik leginnovatívabb vidéke volt, nos, hát az téved. Nagyot téved. Kivételes bátorság kellett tehát ahhoz, hogy egy szerző ebbe a korba helyezze monumentálisnak is jó okkal nevezhető családregény-folyamát. Winston Grahamben megvolt a kurázsi. És a kitartás is. A Warleggan immár a Poldark-család negyedik része.
A fiúk a bányában dolgoznak
Mihez lehet kezdeni Cornwallban a 18. század végén? Mármint a halászat és a csempészet mellett? Hát bányászkodni. Tele van a környék rézzel. Az, hogy a réz árfolyama már vagy egy évtizede a béka segge alatt van, senkit nem zavar.
Na jó, Ross Poldarkot egy kicsit már tényleg kezdi zavarni, hiszen nyakig eladósodott, minden pénzét a bányájába ölte. Ha véletlenül újabb tőkéhez jut, azt is beleöli. Már-már komikus ez a minden józan észnek ellentmondó makacsság, amellyel Poldark a csőd és az összeomlás szélén tántorogva különböző váratlan fordulatok hatására újabb és újabb lélegzetvételnyi haladékhoz jutva tovább kapálózik a sors ellenében.
Aggódni persze nem kell. Tudod jól, hogy már csak egy nagyon kicsikét kell kibírnia és amint Anglia és a forradalmi Franciaország között kitör a háború, beköszönt majd a konjunktúra.
Poldarkék pedig gazdagok lesznek, mint az állat.
Winston Graham rátalál a ritmusra
A Poldark-sorozat nem a legformabontóbb családregény, az egyszer biztos. Bár hangsúlyosan ábrázolja a korabeli társadalmi állapotokat is, a lényege mégis inkább a Poldarkok és az életükbe ilyen-olyan módon belefolyó személyek magánélete.
Az nyilvánvaló, hogy egy ilyen regény esetében kellenek a különféle konfliktusok és drámák. A Warleggan című rész olvasása közben felfedezed, hogy – legalábbis a kötet első felében – ezek az összeütközések a lehető legjobb arányban kerültek bele.
Mi több a Warleggan című rész több helyen is egy kalandregény izgalmát hozza magával.
Ha pedig kevésbé eget rengető, hétköznapi dolgok kerülnek sorra, mint például a Poldark-házaspár interakciói, Graham azokat is képes kellő érdekességgel tálalni.
A szerelemnek nyúlnia kell
Emlékszünk még Verity és Blamey kapitány nehezen tető alá hozott házasságára? Miután számos viszontagság után egybekeltek, teljesen kikerültek a képből. Winston Graham feltételezhetően arra jutott, hogy bőven elég vesződség számára Demelza és Ross házaséletét tartalommal megtölteni.
Szóval Verity és Blamey balra el, helyettük pedig jött Dwight Enys doktor és a tűzről pattant örökösnő, Caroline. A szerepük egy az egyben ugyanaz, mint az előbbieké: reménytelen szerelemmel megörvendeztetni a nyájas olvasót.
A trükk természetesen most is működik, majdnem ugyanolyan feszült kíváncsisággal követed szerelmük alakulását, mint a Verity-Blamey-párosét.
Persze, ha egyszer összejönnek, jó eséllyel ők is elveszítik az érdekességüket Winston Graham szemében. És talán újabb, a Poldarkokkal még távolabbi kapcsolatban álló hősszerelmesre lesz szükség…
Felkészül Vercoe, a finánc?
Winston Graham kiesik a ritmusból
Nagyjából azzal egyidőben, mikor a feldúlt Ross Poldark kéretlen látogatásra indul Elizabeth-hez, hajdani csalfa szerelméhez, Winston Graham ÓRIÁSI hibát követ el. Azt gondolja, hogy romantikával átitatott, ámde mégis színvonalas családregényét magasabb fokozatra kell kapcsolnia. Több szenvedély, több konfliktus és még több dráma kell bele. Sőt további jól megalapozott ürügyek mindenféle bosszúra.
Ross és Elizabeth már régen helyretették egymás között a dolgokat, nem? Ami elmúlt, az elmúlt és kész.
Nem! – mondja Winston Graham. – De nem ám!
A Ross és a vonakodó Elizabeth között kierőszakolt konfliktus teljesen légből kapott. Semmi más célt nem szolgál, mint hogy a Poldark- és a Warleggan-család közötti viszály újabb magvait vesse el, gondoskodva elegendő munícióra a következő részekhez.
Ross Poldark elveszíti a szimpátiád
Ross egy heves természetű, azonban kikezdhetetlen erkölcsi iránytűvel rendelkező személyiség. Volt. Eddig.
Nehéz eldönteni, hogy Graham felmérte-e annak a súlyát, hogy mivel jár, ha egy hosszú ideje épített, mindvégig önazonos karaktert teljesen kifordít önmagából. Méghozzá egy olyan karaktert, akire a teljes eddigi sorozata a legnagyobb mértékben épül.
Én speciel innentől kezdve UTÁLOM Ross Poldarkot. És soha többé nem bízom meg benne. És az is hatalmas csoda lenne, ha Demelza megtenné.
De a legrosszabb mégis csak az, ahogy Poldark a saját tette következményeit szemléli. Teljes érdektelenséggel. A lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül. Közönyösen, mint egy szociopata: „- Ez van, oké, hát mit lehet csinálni? Inkább haladjunk tovább.”
De mit keres itt Warleggan?
Nos, lényegében nem sokat. George Warleggan szerepe kimerül annyiban, hogy kell valaki, akivel Ross Poldark folyamatos összetűzésekbe tud keveredni. Warleggan szerepe olyannyira minimális a sorozat negyedik részében, hogy a címadás egészen érthetetlennek tűnik.
Mindenesetre Winston Graham Warleggant is kezdi felkészíteni a következő részekre: a pénzember egyre aljasabb húzásokat alkalmaz, miközben kezd az eddiginél is szemetebb alakká válni…
Talán az is lenne a legjobb, ha ez a két seggfej agyonütné egymást.
Értékelés: 7.7/10
Winston Graham: A Poldark-család 4.: Warleggan
Könyvmolyképző Kiadó. 2023. 511 oldal
—
Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
1. Ross Poldark
2. Demelza
3. Jeremy
—
Ez is érdekelhet:
Margaret Mitchell: Elfújta a szél