Lev Tolsztoj: Háború és béke – Könyv – kritika

Tolsztoj Háború és béke című monumentális műve, melyet a közvélekedés szinte egybehangzóan a világirodalom egyik legnagyszerűbb művének tart, mégis a távolba vesző, meghódításra váró hegycsúcsként meredezik az egyszeri olvasó előtt. Sokakat az oldalszám riaszt, másokat a félsz gyötör, hogyan birkóznak majd meg a nagy szakállú filozófus vélhetően mélységes mély értelmű gondolataival. És biztosan akadnak olyanok is (köztük e sorok likacsos memóriájú írója) akik attól tartanak, hogy lépten-nyomon össze fogják majd keverni e nagy műben Dimitrij Ivanovicsot Ivan Dimitrijeviccsel. (Vagy Timofej Polikarpoviccsal.)

Mindenki nyugodjon le!

Először is, más egyéb dolgokhoz hasonlóan, egy könyv minél vastagabb, annál jobb. Másodszor a Háború és béke meglepően könnyedén olvasható. Harmadszor pedig a terjedelméhez mérten viszonylag kevés szereplőt mozgat, főbb szereplőből talán alig egy tucat tucat, ha van.

Oroszországról szól!

A Háború és béke viszont nem a legpontosabb cím. Igazából ennek kellene lennie: Béke, béke, béke, háború és háború. Ez azt jelenti, hogy a schöngraberni és az austerlitzi csata meglepően érzékletes leírása után körülbelül 7 év telik el, mire sor kerül Napóleon Oroszország elleni hadjáratára, 1812-ben.

Ennek a 7 évnek a története teszi ki Tolsztoj művének túlnyomó részét, több arisztokrata család tagjainak szemszögéből, akiknek a sorsa hol jobban, hol kevésbé összefonódik egymáséval. (Az alsóbb néprétegek számára még vagy jó száz évig nem osztottak lapot Oroszhonban. Így e regényben sem.)

„Elvégeztem egy gyorsolvasó tanfolyamot, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.”

– mondja Woody Allen.

És milyen igaza van!

Ez a hét békeév betekintés az orosz arisztokrácia 19. század eleji hétköznapi életébe. Ami vélhetően pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek körülbelül 40 évvel később a hasonló körökben mozgó ifjú Lev Nyikolajevics látta: Társasági élet, bálok, politikai intrikák, és a „Hogyan találjunk a csemeténk számára minél gazdagabb házastársat” újra és újrainduló társasjátéka.

Hercegek, cuki orosz csajok és… egy húsgombóc

No, meg itt van még az orosz irodalom hőseire (főleg azokra, akiknek amúgy sincs mit csinálnia) örökösen lesújtó spleen, az elveszettség és életuntság érzése. A Háború és béke mindkét férfi főhőse ettől szenved többé-kevésbé. Andrej Bolkonszkij herceg hol katonai szolgálatba, hol gazdálkodásba menekül előle (és a felesége elől), míg Pierre Bezuhov gróf, mint egy egyre nagyobbra hízó húsgolyó, csak ide-oda gurulászik Moszkva és Szentpétervár között – miközben az olvasó egyre erősebben tűnődik azon, hogy végül is ez a dagadék mi a frászkarikát keres ebben a regényben. (Erre a válaszra egészen Tolsztoj történetének legvégéig várni kell. És a válasz, bizony akkor sem lesz túl kielégítő.)

Pierre Bezuhov gróf olyan mint az egyszeri lottónyertes, aki elviszi a milliárdos fődíjat, de se fogalma, se kellő lelkiereje, de még csak elég józan esze sincs ahhoz, hogy miként kellene viselkednie egy ilyen extrém esetben; így aztán mindig arra halad, amerre a szél viszi.

Andrej Bolkonszkijjal már nagyobb szerencséje van az olvasónak, mivel ő sokkal jobban megfelel klasszikus regényhősnek. Ehhez megvan benne a kellő komplexitás. Hideg távolságtartásban kulminálódó kívülállása épp ideálissá teszi romantikus hősnek. (Természetesen kétségbevonhatatlan férfiassága sem jön rosszul.) Az olvasó így mindenesetre teljes joggal szoríthat neki, hogy az összes búbánata feloldódjon a szerelemben.

Egyszóval a Háború és béke, ha nagyon muszáj, hát romantikus regényként is könnyűszerrel olvasható.

Másrészt pedig mégsem, mert amellett, hogy elsősorban történelmi regény, amelynek előbb-utóbb mindegyik főbb karaktere kapcsolatba kerül valamilyen módon a napóleoni háborúkkal, mégis legfőképpen realista színeket visel. Aki nem hiszi, hát csak figyelje meg példának okáért Tolsztoj karakterábrázolását.

A három női főszereplő, Marija, Natasa és Szonja nem is lehetne ellentétesebb jellem. Abszolút jóság; ellenállhatatlan, önmagából fakadó természetes női bűbáj; és abszolút cukiság. Ha házasodás előtt álló ifjú orosz arisztokrata lettél volna abban az időben, hát hirtelenjében nem is tudtad volna, hogy melyiket válasszad. (Aztán persze győzött volna a józan ész… miután csekkoltad a bankszámlákat.)

A nagyregény orosz mesterének rengeteg ideje van a szereplőivel való pepecselésre. És Tolsztoj ki is használja ezt az időt. A szereplők kétkednek, ingadoznak, változtatják a meggyőződésüket, néha kicsit csalódsz is bennük egy-egy megkérdőjelezhető cselekedetük során, vagy amikor bunkók, de az is előfordul, hogy a hajadat tépnéd, látva azt, hogy milyen kevés erőfeszítés elegendő ahhoz, hogy egy felszínes tökfilkó könnyűszerrel magába bolondítson egy jóravaló, tizenéves fruskát. (Olvastad a Trónok harcát? Lev Nyikolajevics Tolsztoj MAJDNEM olyan jól ír tizenéves csitrikről, mint J. R. R. Martin. Márpedig utóbbi ebben szinte utolérhetetlen.)

Legyetek jók, ha tudtok!

A Háború és békéhez tehát mindenképpen kellett az emberismeretnek az az egyedülálló mélysége, ami nélkül ez a körülbelül 1400-1500 oldalnyi regénymonstrum már Napóleon Oroszország felé indulása ELŐTT magába roskadt volna.

Ha valaki ilyen mértékben ismeri az embertársait, a gondolkodásmódjukat, töprengéseiket, mindennapi vágyaikat, mint Lev Nyikolajevics, arról azt gondolhatnád, hogy már régen elege lett a komisz emberi nemből. Nagyobbat nem is tévedhetnél! Néhány száz oldal után ugyanis egyszer csak arra a megállapításra jutsz, hogy a Háború és békében egyáltalán nincsenek negatív szereplők, pláne főgonoszok.

Bonaparte Napóleon persze nem a legjobb fényben tűnik fel e regény lapjain, de azért ő mégiscsak egy több százezres sereg élén vonult be Tolsztoj gróf hazájába. És nem is éppen városnézésre érkezett Moszkvába. A hajdani korzikai tüzértiszt leginkább egy izgő-mozgó, állhatatlan sajtkukacként van ábrázolva e regény lapjain, de le merném fogadni, hogy európai kortársai körében ennél jóval kevésbé árnyalt volt a megítélése; kiváltképp, ha a császár szűkebb pátriájukban zúdított koncentrált ágyútüzet éppen aktuális ellenfeleire.

Persze a Háború és békében is vannak persze olyan karakterek, akiket nagyon szívesen megrugdosnál. Azonban mind Anatole és mind Dolohov rettentő távol áll a tankönyvi gonosztevőtől. Mindketten a felsőbb rétegek körében unaloműzésből elkövetett nőcsábászat szakemberei. De persze ezt is csak azok veszik rossz néven, akinek a rokonát sikeresen befűzték. Dolohov örökös bajkeverése is fentebbi okra vezethető vissza. Ráadásul utóbbi esetében Tolsztoj nem rest a lélektelen csirkefogó képét tovább tompítani annak a saját családja iránt érzett kötelességtudatával.

Egyébiránt Tolsztoj MINDENKIBEN meglátja a jót. Meglehet, hogy Mariját, a vakbuzgó, egyre fonnyadó vénlányt saját magadtól figyelemre se méltatnád. Erre Tolsztoj megszépíti. Kívül-belül. A tökkelütött, a felelős pénzügyi gazdálkodást hírből sem ismerő Rosztov grófot jóságos, mintaképül szolgáló családapaként állítja eléd. S még az olyan középszerű jellemekből is, mint amilyen Nyikolaj, kihozza a lehető legtöbb jót.

Summa summarum, Lev Nyikolajevics Tolsztoj mélységesen szereti felebarátait. Nagy művét olvasva lépten-nyomon erre a meglepő következtetésre jutsz. És még az is könnyen meglehet, hogy éppen emiatt olyan kiemelkedő olvasmány e regény.

Háború és háború

Amikor a Háború és béke körülbelül egynegyedénél tartva meginterjúvoltam Manci nénémet, hogy mi a véleménye a csatajelenetekről, az öreg hölgy azt mondta, alig várta, hogy véget érjenek. Én pontosan az ellenkezőjét gondoltam. Alig vártam, hogy jöjjön a következő!

Aztán jól hoppon maradtam, mivel a könyv második feléig fájón nélkülöznöm kellett őket. Pedig ez volt az, ami miatt a történet elsőként berántott. A könyv eleji két csatajelenetet olvasva ugyanis azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy Tolsztoj gróf milyen nagyszerű író. Úgy érzed, mintha te magad is ott lennél a helyszínen, melletted vágtatnának el a rohamozó huszárok, miközben a fejed felett zúgva süvítenének el a francia állásokból kilőtt ágyúgolyóbisok. Közben, mintha csak egy dokumentumfilmet néznél, pontosan kirajzolódik előtted a csatatér látképe. A tablószerűen ábrázolt csatáknak igazából egyetlen egy hátulütője van: Tolsztoj néha nem ad teljes képet egyik-másik ütközetről, csak arról értesülsz, amit egy-egy szereplő a saját szemszögéből megtapasztal. Emiatt aztán komoly hiányérzeted támadhat! De csakis amiatt, mert szívesen olvasnál e témában még többet! 🙂 (Ha szereted a fantasy műfaját, Joe Abercrombie könyvei e téren komoly kárpótlást nyújthatnak. Lásd: Bajok a békével.)

Azt, hogy olvasóként ilyen mértékben az események részesének érzed magad, az is elősegíti, hogy az orosz szerző minduntalan a „mieinkként” hivatkozik az orosz csapatokra. „Mi”, „a mieink”, „a mi csapataink”. Könnyen elképzelhető azonban, hogy egy francia, lengyel vagy éppenséggel egy ukrán nemzetiségű olvasó (bár ilyenből feltehetően 2022 februárjától jóval kevesebb van) egészen kényelmetlennek találja ezt az eljárásmódot.

La Grande Armée – Oda majd újra vissza

Ha kevés ismerettel rendelkezel a 19. század eleji európai történelemről és a körmödet rágva falod az oldalakat, hogy vajon mi lesz a francia-orosz konfliktus vége, hát készülj fel, Tolsztoj gróf jó előre elspoilerezi a történet végét! Ha tehát fogalmad sincs arról, hogy Napóleon Moszkvába érkezve vajon mihez kezd, feleségül veszi-e, mondjuk Jelena Vasziljevnát (a Háború és béke legdögösebb csaját) majd orosz cárrá koronáztatva magát megalapítja-e a Bonapartov-dinasztiát, hát már félúton megtudod, hogy ez sül-e ki belőle…

Arról viszont, ami – legalábbis Lev Tolsztoj szerint – történt, nagyon alapos képet kapsz. A fejnehéz orosz vezérkar szerencsétlenkedése, az folyamatos orosz visszavonulás, a világtörténelem talán addigi legvéresebb csatája, a borogyinói ütközet, illetőleg Moszkva francia megszállása, majd a francia Nagy Sereg folyamatosan és vészesen fogyatkozó létszámmal történő hazarohanása mind nagyon alaposan kifejtésre kerül.

A Bolkonszkijok, Bezuhovok és Rosztovok férfitagjai pedig mindig ott vannak az események sűrűjében, hol aktív részesként, hol értetlen megfigyelőként, hol pedig potenciális hősi halottként. A nők eközben otthon tapasztalják meg, hogy mit jelent háborús hátországban élni.

Az amatőr történelembúvár

Miért hangsúlyozom fentebb, hogy Tolsztoj szerint? Nos, a Háború és béke szerkezete a nagyregény második felében megbillen. Lev Nyikolajevics Tolsztoj regényírás közben sikeresen felfedezte saját magában az addig mélyen eltemetett hadtörténészt. És ha már felfedezte, hát hagyta teljes pompájában kivirágozni!

Tolsztoj nem csak hogy folyamatosan előre beharangozza, hogy mi fog történni a regénye következő fejezeteiben a háború vonatkozásában, hanem külön esszét is szentel neki. Ezért az olvasó innentől úgy érezheti, hogy felváltva olvas egy történelmi regényt és egy hadtörténeti értekezést. Ráadásul, ha ezeket a hadtörténeti gondolat-kísérleteket összeveti az oroszországi hadjárat Wikipédia-szócikkével, akkor némi ellentmondásokat is felfedezhet közöttük.

Röviden: Tolsztoj szerint a történelemformáló „isteni” hősök kora réges-régen lejárt. Az eseményeket a tömegek, eszmék és az ún. „nagy emberek” környezete együttesen uralja; ez utóbbiak szerepe sokszor csupán névleges.

Na mármost ez elmélet alapján (amelyen annyi lyuk tátong egyébként, mint egy sajtreszelőn), a franciák tulajdonképpen nem is akartak Oroszországba látogatni, okuk se volt rá különösebben, hanem csupán valamiféle nyugatról keletre irányuló nyomás hatására egyszer csak ott találták magukat Moszkva falai alatt. Miközben természetesen jól tudható, hogy a hadjáratnak számos politikai előzménye volt, és Napóleon már 1811 elején megkezdte hozzá az előkészületeket.

Tolsztoj ráadásul ráerőltette saját elméletét szegény, öreg Kutuzov tábornagyra is. Az 1812-es orosz stratégia a folyamatos visszavonulás mellett a hosszúra nyúló francia utánpótlási vonalak folyamatos támadását és felőrlését jelentette. A Háború és béke Kutuzovja viszont úgy kívánja megvívni a háborút, hogy még véletlenül sem bocsátkozik harcba. Soha, semmilyen körülmények között! A kövér, totyakos és állandó elérzékenyülésre hajlamos Kutuzov tábornagy maximálisan egyetért abban Tolsztojjal, hogy a franciák majd elintézik saját magukat. Egyébként meg mindenki nyugodjon le és lazítson!

Tolsztoj annyira belelovalja magát abba, hogy mindenkinek megmondja a tutit, hogy esetenként nem átall saját regénye lapjain szabályos polémiát indítani jelentéktelen taktikai kérdésekben, vehemensen védelmezve saját álláspontját, teszem azt, az átkaroló hadműveletek szükségtelenségéről.

Nos, merem állítani, hogy a történelmi regények egyszeri olvasói minden ilyesmi nélkül vígan meglennének, sőt sokkal jobban örülnének annak, ha ezek a hosszadalmas elemzések a cselekménybe integrálva jelennének meg. Röviden, utalásszerűen. Nem pedig ugyanazt akár HÁROMSZOR is elismételve egymás után. No de hát én tanítsam regényírásra Lev Nyikolajevicset?!

Különben meg így sokkal könnyebb ezeket átlapozni.

Platonikus világkép

Nem találod a helyed a világban? Tohonya vagy és határozatlan? Kiröhögnek a hátad mögött? A csajok is bohócot csinálnak belőled? Ha kevesebbet tömnéd a bendődet és többet mozognál, biztosan segítene. De van, akinek egyenesen egy háborúra van szüksége a változtatáshoz!

Lev Tolsztoj amellett, hogy regényeket írt, filozófusként is letette a névjegyét, erkölcsi világnézetét műveibe is beleszőve. A háború és béke című regénybe mindez Platon Karatajev fedőnéven került bele.

Nem kell ám nagy dolgokra gondolni, na. Leljétek meg a belső békét! Csak semmi pánik! Boldog megelégedettségre vágysz? Hát akkor dolgozzál! Etc. Nem forradalmian új az egész, viszont könnyen követhető és nem is túl ártalmas.

Tolsztoj embereszménye, Platon Karatajev az egyszerű, paraszti származású katona mindenkivel kijön, mindig kedves, elégedett és segítőkész. És a jég hátán is megél. Nem izgatja magát semmi miatt. Mondjuk, nem a legkifinomultabb gondolkodó is egyben, de hát ez van.

(Egyébként ugyanezt a tolsztoji életszemlélet hordozza magában, csak éppen kevesebb határozottsággal kifejtve, a Rosztov gyerekek vadászatán feltűnő, meg nem nevezett nagybácsi is, akinek ezután a könyv legidillikusabb jelenete köszönhető.)

Azt mondod, hülyeség? Kész dögunalom az egész? Ejnye! És ha van, akinek pont erre a felfogásra van szüksége, hogy változtasson a sorsa alakulásán? Kiégés-szindrómásoknak például jó szívvel ajánlható a cucc. Mi több, egy magyar indie rockzenekar is Tolsztoj e karakterének nevén nyomul… Lehet ellenőrizni, hogy mekkora sikerrel adaptálták Platon bácsi egyszerű, ámde nagyszerű világszemléletét (Ocean on YouTube).

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak

Egyszer minden háborúnak vége szakad. Egyszer minden regény véget ér. Optimális esetben e kettő egybeesik. Nem úgy a Háború és béke esetében; az még folytatódik. Ez az Epilógus című folytatás kiköpött olyan – kérem, senki ne sértődjék meg – mint a Bridgerton-családnak valamely későbbi része, amelyben a cuki Bridgerton-lány már régóta a herceg felesége, gyerekeik születtek és élnek mind együtt, mint Marci Hevesen. (Nem is tudom, talán az Egy tisztességes ajánlat.) Nincs vele nagy baj, de tulajdonképpen sok szükség se lenne rá.

Amire viszont tényleg nincs semmi szükség, az egy 50 oldalnyi dögunalmas, önismétlő, fura következtetésekre jutó esszé a könyv legvégére a történetírás nehézségeiről…

Lev Nyikolajevics Tolsztoj Háború és béke című grandiózus regénye már csupán a súlyánál fogva is maga alá gyűri a hozzá hasonló történelmi- és családregényeket. Realista, de mégis könnyed előadásmódja, könnyen azonosulható, életszerű szereplői bárki számára lehetővé teszik, hogy egy nagy lélegzetet véve belemerüljön ebbe a páratlan történelmi tablóba, amely minden részletre kiterjedően festi le egy teljes nép honvédő háborúját. Az unalmas részeket pedig majd átlapozod.

7.8/10

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke I-II-III. kötet
21. Század Kiadó. 2022. 702 + 383 + 351 oldal
(Gy. Horváth László új fordításával)

—

Ez is érdekelhet:
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Jo Abercrombie: Bajok a békével