Az új-zélandi szerző (aki bohó ifjúságát fanfictionök gyártásával töltötte – nem a legjobb előjel, csak mondom) egy nagy-nagy dördüléssel rúgja be a young adult (fiatal felnőtt) fantasy zsánerének ajtaját. Rettenthetetlen merészségét bizonyítja, hogy lazán, félkézzel felken háttérnek egy Dűnéhez mérhető (minden idők legjobb sci-fije, csak mondom) univerzumot: Bolygóközi utazás űrhajókkal, mérhetetlen hatalmú istencsászár, alárendelt feudális nemesi házak és kardvívás. Haláli. Mindez kiegészül a varázslattal, a fősodorban nem gyakorta alkalmazott nekromanciával. (Szintén haláli.)
Azonban a Dűne és a jövőre nézve a Hórusz eretneksége ígéretének (ld. Dave Abnett: Hórusz felemelkedése) fura ötvözete valóban csupán elmosódó háttérül szolgál. (A berúgott ajtó pedig visszacsapódik és jól orrba vágja a szerzőt.) A káprázatosan életteli (és halálteli) beköszöntő fejezetek után a történet egy helyszínes kamaradrámába roggyan – kiegészülve egy nem túl viharos iramú Agatha Christie-krimivel. Rejtvények, hullák, satöbbi. A bágyatag krimi nem túl eget rengető, van két fő gyanúsítottad, na vajon melyikük lesz a hunyó?)
Ha egy jelenet középpontjában csak Gideon és Harrow áll, akkor az remekül működik, ha viszont a szerző több karaktert mozgat egyidejűleg, azonnal leül, zavarossá és nehezen követhetővé válik a cselekmény. Ld. a hosszan kitartott, nyúlós vacsora-jeleneteket. A fő ok, a dramaturgiai hiányosságok mellett, természetesen a túl sok szereplő. Nyolc nekromanta és a hozzájuk tartozó nyolc lovag? Hát káptalan az én fejem, hogy elsőre megjegyeztem mindahányat? Hát nem.
Hát akkor folyamatosan az elejére való visszalapozgatással szarakodjak? Hát igen.
Szegit ez abban, hogy valamennyire meg tudjam őket különböztetni? Hát nem.
Csak az segít, hogy valaki, felismervén a problémát, előzékenyen elkezdi őket egymás után legyilkolászni.
Hogy a könyv közepe mégsem válik teljesen rétestésztává, az a két főszereplő érdeme. Gideon és Harrowhark Nonagesimus (mekkora állat király név már ez) a mindenki által rühellt Kilencedik ház egymást engesztelhetetlenül gyűlölő, de mégis együttműködésre kényszerülő, hullaszerűre mázolt képű párosa. (Hogy a többiek miért rühellik a Kilencedik házat, az nem világos, – amikor az összes többi társaság is ugyanúgy gótok és emósok keverékének tűnő rutinos hullagyalázó. Mindannyiuk élete folyamatos Halloween.)
A bromance női verziója, gondolom, a girlmance. Azonban itt a két főszereplő nem csak úgy vicceskedve szívatja egymást. Ők egy kanál vízben megfojtanák a másikat, ha tehetnék. Legalábbis, míg nem tisztázódik néhány félreértés.
„…Azzal kecsesen a padlóra rogyott. Puszta emberségből Gideon felkapta egyik lábát, hogy tompítsa úrnője zuhanását – de csak finoman vállba rúgta vele. Mindegy, gondolta, a jó szándék a lényeg.”
A könyv fő összetartó ereje, a nagyon jól eltalált, mulatságos és cinikus narráció. Sokat segít az is, hogy a young adult műfaj szele bár ügyesen tarkón legyinti a könyvet, de az általában ezzel járó bosszantó együgyűség már nem annyira jellemző rá. Oké, a Kilencedik háznak muszáj hullának sminkelnie magát, oké, a legtöbb szereplő fiatalkorú, oké, Gideon vígan lobogtatja a cicis magazinjait, de ha egy csajszi vizes hacukában kikecmereg a medencéből (FELÖLTÖZVE FÜRDENEK, BANYEK) akkor már irul-pirul. De kábé ennyi.
Ja, és Gideon, a neve ellenére lány.
Ezért hát, ha már a korszellem is ezt diktálja a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasóinak védelmében az lmbtq-tartalmakat innentől kezdve LMBTQ-taggel látom el. Azért, hogy aki attól tart, hogy elkapja az lmbtq-t, óvatosságból azon melegében elmenekülhessen.
Azt nem tudtam eldönteni, hogy szerzői lelemény vagy fordítói fondorlat-e áll az alábbi szócsavarások mögött, mindenesetre, azon túl, hogy a szöveg emelkedettségét egyértelműen NEM szolgálják, kellemes meglepetésként értek olvasás közben.
pubertárs
banyaszült meztelenül
csitricsula
Csak aztán Varró Attila (a ferdítő fordító?) nehogy úgy járjon, mint szegény Tandori Dezső bácsi, akinek egy idő után minden fordítása, amit csak kiadott a kezéből olvashatatlanná vált (képes volt romantikus regényeket is szétgyilkolni – Manci nénémet máig az ideg rángatja, ha eszébe jutnak az Örökölt szerelem szójátékai) mivel nekifutásból felrúgta a fordítói aranyszabályt: ***Ne változtass, banyek, szófacsarást meg végképp ne merészelj!*** – és senki sem volt, aki szólt volna neki. Varró Attila nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették…
Az összkép azonban így is pozitívra jön ki: nem lehet nem kedvelni ezt a pikírt, szertelen és szeleburdi, remek humorral megírt könyvet (és főszereplőt) ami a gyakori belassulások ellenére is felülmúlja az átlag young adult történeteket.
7.2/10
Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik (Lezárt sír 1.)
Fumax Kiadó. 2020. 446 oldal