Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név – Könyv – kritika

A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név - Könyv Borító

Nem vitás, hogy az Internettel együtt a fantasy-szerzők aranykora is beköszöntött. Kis túlzással a kiadók mindent sz*rt megjelentetnek. Ha valaki sok fantasyt olvas, hát könnyedén azt tapasztalhatja, hogy a műfaj három frissen megjelent könyvéből (minimum) kettő középszerű vacak. Pláne, ha elsőkönyves szerzőről van szó. A. K. Larkwood A Kimondatlan Név című debütáló regényével szerencsére nem ez a helyzet.

Sétatempóban

Persze lehet, hogy a könyv legelején még nem oszlanak el teljesen a kétségeid. A Kimondatlan Név című könyv nyilvánvalóan azonnal megragadja a fantáziádat a teljesen egyedi világépítésével, azonban kezdetben mégis jellegtelennek tűnik. Amikor a választott menyasszony, Kszorvej elindul felfelé a lépcsőn a titokzatos isten szentélye felé, hogy az vélhetően elfogyassza őt következő vacsorájaként, akkor egy tapasztaltabb író talán jóval dermesztőbbre írta volna ezt a jelenetet. Kszorvej meg csak úgy simán felsétál.

De ugyanez szürkeség érhető tetten megmentője, a varázsló Belthandrosz Szethennáj kapcsán is. Az illető úr nagy hatalmú varázsló, ez azonban sehogy sem jön le róla. Inkább csak olyasféle személynek tűnik, aki ugyan ezt állítja magáról, de tanúbizonyságát nem igazán adja semmi ilyesminek.

Némi időnek el kell telnie, mire rájössz, hogy ők mindketten egyszerűen csak ilyenek.

A. K. Larkwood viszont arról mindenképpen gondoskodik, hogy ne add fel, míg az igazi kalandok el nem kezdődnek.

Read more

Johanna Mo: Dal a sötétben – Könyv – kritika

Johanna Mo: Dal a sötétben

Hanna Duncker nyomozó visszaköltözik Stockholmból Ölandra. Stockholmból! Ölandra! Ha azt gondolja, bárki is, Hannát és az olvasót is beleértve, hogy a szigeten különösen izgalmas bűnügyek várják majd, az nem gondolta végig teljesen az egyenletet. 

Hanna fogadtatásának szívélyességét nagymértékben csökkenti, hogy az apja 15 évvel korábban gyilkosságot követett el. Rablással és gyújtogatással megspékelve. Ráadásul éppen Hanna új főnöke küldte a hűvösre.

Első munkanapján rögtön történik is egy gyilkosság. Az áldozat hajdani legjobb barátnőjének a fia. A barátnőt Stockholmba költözésekor úgy otthagyta, hogy annyit sem mondott: fapapucs.

Tipp: Nem ez lesz Hanna Duncker karrierjének legszórakoztatóbb munkahete.

Egyetlen dolog nyújthatna vigaszt a számára: valamennyire hasonlít Tarth-i Briennre. Azonban, azt a kutyafáját, fogalma sincs, ki az illető, mert nem látta a Trónok harcát…

Ha olvastál már a skandináv krimik közül egyet is, akkor jószerivel az összeset olvastad. Átlagos bűnügyek, átlagos bűnelkövetők, átlagos zsaruk. (Kivétel: Jo Nesbo.) Johanna Mo Dal a sötétben című könyve cseppet sem lóg ki ebből az átlagból.

Persze a skandináv krimiknek is megvan a maguk létjogosultsága. Az amerikai stílusú, akciódúsabb krimikkel szemben az életszerűség mellett teszik le a garast. Ezek a fajta bűnügyek bárkivel megeshetnének a szomszédodból.

A svéd rendőrök is inkább hivatalnokok, mintsem egy erőszakszervezet tagjai. Bürokraták, akik kihallgatásokat végeznek, majd lekörmölik róla a jelentést. A Dal a sötétben esetében tehát, csakúgy mint a skandináv krimik nagy részében a karakterek lelkében zajló folyamatok kapják a legnagyobb figyelmet. Szerencsére Johanna Mo könyvében ez nem megy át a zsáner számos darabjára jellemző öncélú depresszióba, a skandináv krimik rákfenéjébe.

A nyomozás során külön figyelmet és fejezeteket kap az áldozat édesanyja, sőt maga az áldozat is, aki halad előre élete utolsó napján, és a nyomozókhoz hasonlóan egyre közelebb kerül a tetteshez. Mindezek során előkerülnek olyan manapság hangsúlyos témák is, mint a másság és annak elfogadásának kérdése. Ha minden ilyesmit élből elutasítasz, akkor ez a könyv nem igazán neked való. (Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg.)

Hanna Duncker pedig, hát, hogy is fogalmazzunk, talán nem a legextrovertáltabb személyiség a világon. Talán nem a legbölcsebb ötlet volt részétől mindent hátrahagyni, hiszen aki Stockholmban nem képes egykönnyen emberi kapcsolatokat kialakítani, az Öland szigetén sem biztos, hogy fog. Ahol a lakosok egy része amúgy is alapból rühelli őt. Azonban valahogy, talán hasonlóképpen mint Brienne esetében, a fura, zárkózott karakter egy idő után észrevétlenül kivívja a rokonszenvedet, s egyre kevesebbszer jut eszedbe azon tűnődni, hogy igazából mi a fenéért is olvasod te egyáltalán ezt a nyavalyás könyvet.

7.4/10

Johanna Mo: A Dal a sötétben
Animus Könyvkiadó. 2021. 399 oldal

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 4.: A kiválasztott – Képregény – kritika

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress - A fenevad 4.: A kiválasztott

Ha bárhol a világegyetemben minimum két különböző faj él együtt egy helyen, a háború elkerülhetetlen. Jó, jó, tudjuk, nálunk embereknél bőven elég egy is, de az emberek a Monstress-sorozatban jórészt mellékesek.

Marjorie Liu & Sana Takeda grandiózus és gyönyörűszép alkotásában ráadásul jóval több faj kényszerül egymás elviselésére. Mindegyik fajnak megvannak a saját céljai. És a frakciói. És a kémei. És az árulói. És amikor azt hiszed, hogy ennél jobban már nem is lehet megkeverni a dolgokat, akkor kiderül, hogy de.

Amellett, hogy már az előző kötetből újra felbukkanó mellékszereplőkre sem emlékszel, nem hogy korábbról. Innentől ezért jobb, ha nem is idegesíted magad azzal, hogy görcsösen megpróbálsz visszaemlékezni harmadrangú figurákra…

De. De ekkor újabb fajok és újabb szörnyetegek érkeznek, sőt lekoppant állal figyeled, hogy a Sámáncsászárnő mellett újabb hajdani nagypályás játékos mitikus alakja is felsejlik a múltból (Marium tisztelendő anyáé.)

És felbukkannak eddig hírből sem hallott családtagok is… akikről persze kiderül, hogy elő volt készítve a megjelenésük, csak éppen furfangosan. Pláne, így gondolod, amikor megtudod, ki is a titokzatos Ghúl… és bár az eredmény váratlan, mégis teljesen magától értetődő.

Mindezek a fejlemények arra utalnak, hogy a szerzőpáros szép hosszú távra tervez művével és nagy örömünkre talán nem fogja pár részben összecsapni a történet. (Mint, mondjuk, Joe Hill az ugyancsak kitűnő Locke & Key-t.)

A főhős, Farkasvérű Maika elvégre igazi harcos feminista ikon. Kár lenne pár rész után lekeverni.

A legutolsó, amire egy hozzá hasonló karakternek szüksége van, – derül ki a negyedik rész legfontosabb történetfonalából – az egy olyan apa, mint a doktor. Aki legalább olyan eltökélt és erős akaratú mint ő. Emellett abszolút családcentrikus. És persze teljesen zakkant is. Előre látható, hogy Maikát ambivalens érzések fogják eltölteni, amikor majd kénytelen lesz letépi a fejét.

A doktorral való összeütközés ugyanis, – akinek a feje mellett az összetett karakter feliraton túl egy kis, piros „főellenfél” feliratú lámpa is villog folyamatosan, – most elmaradt. Párbajuk, vagyis inkább a másik meggyőzésének kísérlete szellemi síkon zajlik. A korábbi kötetek alapján kötelező érvényűnek gondolt összecsapás hiánya pedig egyértelműen jót tesz a Kiválasztott című negyedik résznek.

Bár a Kiválasztott-ban számos szereplőről kiderül, hogy jóval több, mint amilyennek elsőre látszik, Kippa (feltételezhetően Maika után mindenki második számú kedvence) fő attribútuma, a lefegyverző cukiság állandó marad. Kippa minden kiszámíthatatlan, durva szörnyeteggel szemben végtelen udvariasságot és tiszteletet tanúsít, amivel azt fogja elérni a kis rókalány, hogy ha egyik fenevad előbb-utóbb elfogyasztja vacsorára, akkor azt némi sajnálkozások közepette teszi majd.

A blog keresztény-demokrata érzelmű olvasói viszont, – ha idáig elevickéltek valahogy, – tuti most fogják azt mondani: Eddig és netovább! Mert azt még talán csak-csak képesek lehetnek elviselni valahogyan, hogy két fiatal és kívánatos nőci hempereg egy ágyon és csókolózik. Na de, hogy előtte még házasságot is kötöttek egymással, azt szerintem már nem fogja bevenni a gyomruk.

És ezzel el is érkeztünk a sorozat leginkább fejvakarásra késztető momentumához. Egy feudális-középkori környezetben két nagy hatalmú família esetében az érdekházasságok célja nyilván az, hogy megerősítsék családjaik szövetségét és a közös utóddal egy kézbe kerüljenek a felek javai. Ha viszont vér szerinti közös leszármazottra egészen ELHANYAGOLHATÓ az esély, akkor az LMBTQ-jogok propagálásán kívül mégis milyen történetformáló célja lehet e frigynek?

Jó kérdés. A teljes öncéltól mindenesetre megmenti a házasságot az, hogy a frissen egybekeltek jó néhány komoly sallert is kiosztanak egymásnak. (Cicaharc, rulez.)

Amíg mindezeken tűnődünk (és közben fátyolos tekintettel, meghatottan gondolunk vissza a szépséges ifjú párra), rájövünk, hogy a sok-sok kacskaringó után felsejlett végre a sorozat lehetséges fő csapásiránya is. 

Közel s távol leggenyább és legnagyobb hatalmú lényei a monstrumok. Úgy fogják szétkapni a bolygót, mint bolond gyerek a hógolyót. Muszáj lesz tehát ellenük összefogni. Mire ezt a képregény világában mindenki elkezdi kapiskálni, – emberek, arkánok, macskák, ősök – az az eddigi tempó alapján kb. 10 kötet lesz. De no problemo, mert ez a 10 rész mind-mind a jelenlegi legszebb és legegyedibb képregény-sorozatot fogja gyarapítani.

8.6/10

Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress – A fenevad 4.: A kiválasztott
Fumax Kiadó. 2021. 176 oldal

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

Az új-zélandi szerző (aki bohó ifjúságát fanfictionök gyártásával töltötte – nem a legjobb előjel, csak mondom) egy nagy-nagy dördüléssel rúgja be a young adult (fiatal felnőtt) fantasy zsánerének ajtaját. Rettenthetetlen merészségét bizonyítja, hogy lazán, félkézzel felken háttérnek egy Dűnéhez mérhető (minden idők legjobb sci-fije, csak mondom) univerzumot: Bolygóközi utazás űrhajókkal, mérhetetlen hatalmú istencsászár, alárendelt feudális nemesi házak és kardvívás. Haláli. Mindez kiegészül a varázslattal, a fősodorban nem gyakorta alkalmazott nekromanciával. (Szintén haláli.)

Azonban a Dűne és a jövőre nézve a Hórusz eretneksége ígéretének (ld. Dave Abnett: Hórusz felemelkedése) fura ötvözete valóban csupán elmosódó háttérül szolgál. (A berúgott ajtó pedig visszacsapódik és jól orrba vágja a szerzőt.) A káprázatosan életteli (és halálteli) beköszöntő fejezetek után a történet egy helyszínes kamaradrámába roggyan – kiegészülve egy nem túl viharos iramú Agatha Christie-krimivel. Rejtvények, hullák, satöbbi. A bágyatag krimi nem túl eget rengető, van két fő gyanúsítottad, na vajon melyikük lesz a hunyó?)

Ha egy jelenet középpontjában csak Gideon és Harrow áll, akkor az remekül működik, ha viszont a szerző több karaktert mozgat egyidejűleg, azonnal leül, zavarossá és nehezen követhetővé válik a cselekmény. Ld. a hosszan kitartott, nyúlós vacsora-jeleneteket. A fő ok, a dramaturgiai hiányosságok mellett, természetesen a túl sok szereplő. Nyolc nekromanta és a hozzájuk tartozó nyolc lovag? Hát káptalan az én fejem, hogy elsőre megjegyeztem mindahányat? Hát nem.

Hát akkor folyamatosan az elejére való visszalapozgatással szarakodjak? Hát igen.

Szegit ez abban, hogy valamennyire meg tudjam őket különböztetni? Hát nem.

Csak az segít, hogy valaki, felismervén a problémát, előzékenyen elkezdi őket egymás után legyilkolászni.

Hogy a könyv közepe mégsem válik teljesen rétestésztává, az a két főszereplő érdeme. Gideon és Harrowhark Nonagesimus (mekkora állat király név már ez) a mindenki által rühellt Kilencedik ház egymást engesztelhetetlenül gyűlölő, de mégis együttműködésre kényszerülő, hullaszerűre mázolt képű párosa. (Hogy a többiek miért rühellik a Kilencedik házat, az nem világos, – amikor az összes többi társaság is ugyanúgy gótok és emósok keverékének tűnő rutinos hullagyalázó. Mindannyiuk élete folyamatos Halloween.)

A bromance női verziója, gondolom, a girlmance. Azonban itt a két főszereplő nem csak úgy vicceskedve szívatja egymást. Ők egy kanál vízben megfojtanák a másikat, ha tehetnék. Legalábbis, míg nem tisztázódik néhány félreértés.


„…Azzal kecsesen a padlóra rogyott. Puszta emberségből Gideon felkapta egyik lábát, hogy tompítsa úrnője zuhanását – de csak finoman vállba rúgta vele. Mindegy, gondolta, a jó szándék a lényeg.”

A könyv fő összetartó ereje, a nagyon jól eltalált, mulatságos és cinikus narráció. Sokat segít az is, hogy a young adult műfaj szele bár ügyesen tarkón legyinti a könyvet, de az általában ezzel járó bosszantó együgyűség már nem annyira jellemző rá. Oké, a Kilencedik háznak muszáj hullának sminkelnie magát, oké, a legtöbb szereplő fiatalkorú, oké, Gideon vígan lobogtatja a cicis magazinjait, de ha egy csajszi vizes hacukában kikecmereg a medencéből (FELÖLTÖZVE FÜRDENEK, BANYEK) akkor már irul-pirul. De kábé ennyi.

Ja, és Gideon, a neve ellenére lány.

Ezért hát, ha már a korszellem is ezt diktálja a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasóinak védelmében az lmbtq-tartalmakat innentől kezdve LMBTQ-taggel látom el. Azért, hogy aki attól tart, hogy elkapja az lmbtq-t, óvatosságból azon melegében elmenekülhessen.

Azt nem tudtam eldönteni, hogy szerzői lelemény vagy fordítói fondorlat-e áll az alábbi szócsavarások mögött, mindenesetre, azon túl, hogy a szöveg emelkedettségét egyértelműen NEM szolgálják, kellemes meglepetésként értek olvasás közben.

pubertárs
banyaszült meztelenül
csitricsula

Csak aztán Varró Attila (a ferdítő fordító?) nehogy úgy járjon, mint szegény Tandori Dezső bácsi, akinek egy idő után minden fordítása, amit csak kiadott a kezéből olvashatatlanná vált (képes volt romantikus regényeket is szétgyilkolni – Manci nénémet máig az ideg rángatja, ha eszébe jutnak az Örökölt szerelem szójátékai) mivel nekifutásból felrúgta a fordítói aranyszabályt: ***Ne változtass, banyek, szófacsarást meg végképp ne merészelj!*** – és senki sem volt, aki szólt volna neki. Varró Attila nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették…

Az összkép azonban így is pozitívra jön ki: nem lehet nem kedvelni ezt a pikírt, szertelen és szeleburdi, remek humorral megírt könyvet (és főszereplőt) ami a gyakori belassulások ellenére is felülmúlja az átlag young adult történeteket.

7.2/10

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik (Lezárt sír 1.)
Fumax Kiadó. 2020. 446 oldal

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők – Könyv – kritika

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők - Könyvborító

Díjeső a nős testre

Vajon miért jelölhették ezt a könyvet egymilliárd díjra? Carmen Maria Machado A női test és más összetevők című könyve elnyerte elnyerte többek között a Brooklyn-i Közkönyvtár irodalmi díját IS, ami nagyon fontos elismerésnek tűnik így első hallásra. És a Lambada-díjat is. Na jó, elég a genyózásból, igazából Lambda. És a legjobb LGBTQ-tematikájú könyveket díjazzák vele.

(És itt akkor gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, és a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasóinak azt tanácsolnám, hogy – saját lelki egészségük megóvása érdekében – hagyják ki ezt az írásművet.)

A női test és más összetevők (és Carmen Maria Machado) talán tud valamit. Címet adni mindenképpen. Magyarul kicsit még jobban is hangzik mint az eredeti. (Her Body and Other Parties.)

Szürreális történetek

A cím, a fülszöveg és egyéb olyan összetevők, mint a Lambda-díj töménytelen mennyiségű szürrealizmust, erotikát és szexet ígérnek. Túlnyomó részben leszbikus szexet.

A szürrealizmus jelen is van egy kivételével mindegyik novellában, túlfűtött erotikát jóformán csak az elsőben találni, leszbikus szexet pedig a könyvben előrehaladva egyre csökkenő mennyiségben. Aztán el is enyészik teljesen.

Hétköznapi női vágyak és furcsa rejtélyek

Megtalálni viszont a A női test és más összetevők történeteiben a hétköznapi női vágyak kendőzetlen leírását, de még inkább különféle trauma-helyzeteket (bántalmazás, testkép-zavar, depresszió) amelyek mellett mindig jelen van valamiféle képtelen rejtély is, ami nem hagyja, hogy elengedd a történeteket: mi lesz, ha lekerül a nőci nyakáról a szalag? Vajon túléli csajszikám a világvégét? Ki a tökömé a gyerek? Ésatöbbi. A legérdekesebb az, hogy egy-egy bizarr szituáció csak keretet ad a történetnek, de azok okára vagy értelmére szinte sosem derül fény. Így ha befejezel egy novellát, az utána is ott motoszkál a fejedben. Nagyon ügyes.

Többnyire. Azért akadnak olyan sztorik is, amik csak furák, de amolyan fejvakarós módon. Kivéve a ál-Különleges ügyosztályt a kísérteteket látó Stablerrel és a labilis Bensonnal a főszerepben. Ez az alkotás ugyanis a történet-forgácsok és egy-egy odavetett félmondat bénítóan hosszú kollázsaként az ismert univerzum keretei között nem igazán értelmezhető.

Szépség és női érzékenység

Carmen Maria Machado írása viszont nagyon szép és egyenletes színvonalú. Még azt is hozzátenném, hogy női érzékenységgel íródott, ami általában nem pozitívumot szokott jelenteni, hanem eltúlzott érzelmességet. Nos, erről itt szó sincs. Tessék, meg is van a válasz a sok díjra meg jelölésre.

A női test és más összetevők szövegének egyenletességébe belógó két, szabályt erősítő kivétel érdekes módon pont a két leghatásosabb novellába pamacsol bele: Az elejétől a végéig stephen king-i baljósságot árasztó A lakó-t, – amellyel feltehetően saját gyermekkori traumáját írja ki magából a szerző, hiszen a szövegben célzatosan elhelyezi monogrammját, – agyonvágja egy oda nem illő, túlspilázott lezárással.

A még egy öltés a férj kedvértbe pedig kimódolt szerzői utasítások kerültek a felolvasás mikéntjéről:

„Ha hangosan felolvasod ezt a történetet, úgy utánozd a rázkódó vonat és a szeretkezés által gyötört ágy hangjait, hogy megpróbálsz a fogójánál szétfeszíteni egy összehajtható fémszéket…”

Mindenképpen, kedves Carmen! Mindenképpen!

Értékelés: 7.6/10

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők
Agave Könyvek. 2020. 288 oldal

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. – Képregény – kritika

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Kulcs a zárját 3. - Képregény-borító

Finálé – lehengerlő sebességgel

A nagy finálé. Semmi időhúzás. (Ha esetleg további részekben reménykedtél volna.) De talán nem is baj, hiszen az előző kötetnél, ha nem is nagyon, de azért belassult a Locke & Key, amikor a hétköznapi tini-problémák kerültek előtérbe. Na, itt semmi ilyesmiről nincs szó. Nincs egyetlen panelnyi üresjárat sem. A lezárás lehengerlő sebességgel száguld az utolsó képkockákig.

1775-ben kezdesz: hogyan és miért készítette el Ben Locke a kulcsokat. Majd, – mivel ő, ahelyett hogy rögtön az elkészültükkor feltuszkolta volna őket egy nagyon sötét helyre, ahol soha senki az életben meg nem találná őket, – 1988-ba kerülsz, hogy kiderüljön, mit szúrt el késői leszármazottja, Rendell, a Locke-gyerekek apja, – amit aztán azoknak kell, immár a jelenben, nagy áldozatok árán helyrehozni.

A szükséges mértékű elfogadókészség

Joe Hill abszolúte 21. századi, mélyen polkorrekt szerző, aki grafikus novellája szédítő sebességű cselekménye mellett még arra is figyel, hogy kellő érzékenységgel felhívja a figyelmet a másság elfogadására, legyenek azok faji vagy szexuális természetűek, vagy éppen fogyatékosságból eredőek. Az apukája biztos nagyon meg van vele elégedve nevelési szempontból. És talán ő is az apukájával, a nagy Stephen Kinggel, látva a tiszteletadást, a Carrie c. könyv ominózus jelenetének felidézésével.

Read more
1 2