John Fowles: A lepkegyűjtő – Könyv – kritika

John Fowles: A lepkegyűjtő - Könyvborító

Frederick Clegg, lepkegyűjtő és egyben a szürkébbnél is szürkébb kishivatalnok távolról csodálja Mirandát, az élettel teli, művészi pályájára készülő diáklányt. (Jó, inkább csak kukkolja.) Esélye sincs nála. Tulajdonképpen senkinél nincs egy csöpp esélye sem. Fura, élhetetlen, humortalan és nulla képzelőerővel rendelkező alak. Amikor azonban egy lottónyereménynek köszönhetően jókora summához jut, teljesen új lehetőségek tárulnak fel előtte. A lepkegyűjtő elhatározta, hogy Mirandát is besorolja a gyűjteményébe.

A lepkegyűjtő felett elszállt az idő

Tulajdonképpen ez az első, amit észreveszel. John Fowles könyve először 1963-ban jelent meg. Nem egyszerű eldönteni, hogy maga a szerző ragadt-e a múltban, vagy csak jellegzetességek nélküli főhősének köszönhető-e ez az enyhén zavaró érzés. Mindenesetre kevéssé nyilvánvaló, hogy a regény cselekményének ideje az az időszak, amikor a beatkorszak és a szexuális forradalom TELJES fordulatszámon pörög.

Fowles könyvében mindez csak nyomokban csapódik le. Clegg fura közönnyel, érzelmektől mentesen narrálja új szerzeményének begyűjtését és a vele való foglalatosságait. A lepkegyűjtő, ez a tulajdonságok nélküli ember mintha kívül rekedt volna az időn vagy legalábbis végérvényesen a múltban ragadt volna. Az összes megnyilvánulása évtizedekkel korábbi viselkedésmódot idéz.

A 1960-as évek eleje pontosan az az időszak, amikor a társadalmi osztályok már jórészt eltünedezőben voltak a Nyugaton. A felső-középosztálybeli Miranda és az alacsonyabb rétegből származó, feltörekedni vágyó elrablója közti társadalmi különbségek folytonos hangsúlyozása sem igazán segíti a könyv évtizedekkel későbbi befogadását… És Fowles szereplői a Beatles helyett Bachot és Mozartot hallgatnak…

Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk

Read more

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj – Könyv – kritika

Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj - könyvborító
C

Az oktatási rendszer mint olyan kész szívás. Mire komoly végzettséget szerzel, nyakig eladósodsz. Ha tolvajnak tanulsz, még rosszabb a helyzet. A tolvajok társulása, azaz a Szedők Céhe ugyanis pontosan tudja, hogy innentől kezdve minden olyan képességnek a birtokában vagy, ami a pénzszerzéshez szükséges. Így aztán a beled kidolgozhatod nekik. Kinch Na Shannack, A fekete nyelvű tolvaj főhőse ennél még egy fokkal rosszabbul jár. A rejtélyes küldetéssel, amelybe belekényszerítik, csak veszítenivalója van. Christopher Buehlman olvasói viszont nagyon jól jártak, Kinch Na Shannack kalandjai ugyanis fenemód szórakoztatóak.

Christopher Buehlman – Egy jókedélyű hang a fantasy-ben

A fantasy műfajában nem könnyű kitűnni, ez tény. Egyrészt mára már bőven túltermelési válság alakult ki, másrészt a Goodreads-hez hasonló oldalaknak köszönhetően sok esetben teljesen középszerű fércmunkáknak akad a legnagyobb rajongótáboruk. (Lásd: S. A. Chakraborty: Bronzváros) A multitálentum Buehlman – író, költő, színész, humorista – azonban képes arra, hogy szinte azonnal lefegyverezzen. Mégpedig a humorával.

Read more

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key – Kulcs a zárját 3. – Képregény – kritika

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key - Kulcs a zárját 3. - Képregény-borító

Finálé – lehengerlő sebességgel

A nagy finálé. Semmi időhúzás. (Ha esetleg további részekben reménykedtél volna.) De talán nem is baj, hiszen az előző kötetnél, ha nem is nagyon, de azért belassult a Locke & Key, amikor a hétköznapi tini-problémák kerültek előtérbe. Na, itt semmi ilyesmiről nincs szó. Nincs egyetlen panelnyi üresjárat sem. A lezárás lehengerlő sebességgel száguld az utolsó képkockákig.

1775-ben kezdesz: hogyan és miért készítette el Ben Locke a kulcsokat. Majd, – mivel ő, ahelyett hogy rögtön az elkészültükkor feltuszkolta volna őket egy nagyon sötét helyre, ahol soha senki az életben meg nem találná őket, – 1988-ba kerülsz, hogy kiderüljön, mit szúrt el késői leszármazottja, Rendell, a Locke-gyerekek apja, – amit aztán azoknak kell, immár a jelenben, nagy áldozatok árán helyrehozni.

A szükséges mértékű elfogadókészség

Joe Hill abszolúte 21. századi, mélyen polkorrekt szerző, aki grafikus novellája szédítő sebességű cselekménye mellett még arra is figyel, hogy kellő érzékenységgel felhívja a figyelmet a másság elfogadására, legyenek azok faji vagy szexuális természetűek, vagy éppen fogyatékosságból eredőek. Az apukája biztos nagyon meg van vele elégedve nevelési szempontból. És talán ő is az apukájával, a nagy Stephen Kinggel, látva a tiszteletadást, a Carrie c. könyv ominózus jelenetének felidézésével.

Read more

Jo Nesbo: Kés – Könyv – kritika

Jo Nesbo: Kés - könyvborító

Hogyan írjál Harry Hole-könyvet

Milyen az a kaptafa, amelyikre mindegyik Harry Hole-regény készül? (A Kés is.) Négy elemből áll:

1, Harry EPIKUS mértékű küzdelme az alkohollal.

2, Nyomozás közben kinyírnak valakit, aki közel áll hozzá. (Nem szeretnél a kollégája lenni, na.)

3, Olyan keverés-kavarás a gyanúsítottak körül, hogy csak nézel.

4, A tipik skandináv krimikhez képest jóval gördülékenyebb, elevenebb stílus, amely közelít a letehetetlen olvasmány kategóriához.

A recept csődöt mond

Ez a recept nagyjából az eggyel ezelőtti regényig (Szomjúság) működött is, de ott besült az egész. Egész egyszerűen képtelen voltál komolyan venni a sok átlátszó téves nyomot, már messziről ordított, hogy megint kamu az egész. Kamu, de kamu. És tényleg az is volt. És akkor újra jött egy Harry-féle megérzés és kezdődött az egész előröl.

Read more

Rick Remender: Orgyilkos osztály 1 – Reagan-nemzedék – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztàly 1 - Reagen-nemzedék - képregény-borító

Egy életképtelen osztályközösség…

Tuti nem szeretnél te ebbe a suliba járni, ahol a világ leghalálosabb orgyilkosait képezik ki a legalább 157 éves, szottyadt zöldségnek kinéző Lin mester irányításával. Miért is? Mert ebben az isiben a legtöbb nebuló tanítvány helyett inkább célpontnak lenne ideális. Sztálin bérgyilkosának csemetéjétől, egyszerű gengszterpalántákon és drogdílerek kölykein át CIA-s és FBI-os leszármazottakig (He? Nekik nem egy rendvédelmi szakközép dukálna inkább?!) mindahányan békés egyet nem értésben követik az Orgyilkos osztály halálos tanrendjét.

Akik azon felül még iskolai klikkekbe is tömörülnek. (Fekete gengszterek, drogos vonalon mozgó gengszterek, rasszisták, kevésbé rasszisták, jakuza baráti kör etc.) Mint valami vörös pöttyös könyvben, vagy tini szappanoperában: az alapötlet kicsit necces, cserébe jó erősen érződik rajta a 2000-es évek egyik legkellemetlenebb young adult irányzata, az, amiben mindenféle egymáshoz nem illő teremtményt hajigálnak közös oktatási intézménybe, vámpírtól vérfarkasig.

Az új tanulót ráadásul első napján oktatási célzattal kiküldik a városba gyilkolászni, szóval a tanmenetben is akad még némi egyenetlenség…

Read more

Chris Carter: Egy gonosz elme – Könyv – kritika

Chris Carter: Egy gonosz elme - Könyvborító

Chris Carter minden könyve egyforma?

Elhatároztam, hogy az Egy gonosz elme lesz az utolsó Chris Carter-könyvem, többet az életben nem olvasok. Ezt is csak, hogy egy jó lehúzós kritikával végleg elköszönjek a sorozattól. De miééért? DE MIÉÉÉRT!?

Azért, tesó, mert az összes Robert Hunter-sztori tökegyforma.

Az áldozatok hullanak, mint a legyek. Könyvről könyvre egyre borzalmasabb mészárlások követik egymást. A nyomozók elemezgetnek, ötletelgetnek, de soha kutya fülére sem jutnak.

Majd a végén mindig kisül, hogy egy teljesen átlagos bűnelkövető fondorkodik mindenféle macerás, rengeteg időt és energiát felemésztő, végtelenül bonyolult tervekkel. És mindig kopp a Hunter-könyvek vége, amikor kiderül, hogy a NAGY MANIPULÁTOR, nem több, mint, mondjuk, egy egyszerű haragos, az exbarátnő vagy éppen szegény Manci nénéd a szomszédból.

Ráadásul, ha Robert Hunter nyomozó közben megismerkedik egy dögös, pont hozzáillő bigével, akkor azt jó eséllyel hidegre is teszik, mielőtt rendesen befűzhetné.

Erre, bakker, nem kiderül, hogy a sorozat Egy gonosz elme című hatodik része teljesen más tészta?

Read more
1 2