Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Kicsoda?

Na, ez még jobb kérdés.

Ha már az első két részben sem voltál képes követni a szereplőket, és arra gondolsz, kár lenne ezen a jól bevált felálláson változtatni, akkor szerencséd van: Most immár az sem egyértelmű, hogy valójában ki a főhős. Nona ugyanis határozottan nem a korábbról ismert Nonagesimus Harrowhark. Hogy akkor ki az ördög? Meg nem mondom. Várj, úgy értem: meg nem tudom mondani.

Igazából gyakorlott és az átlagosnál jobb memóriával rendelkező olvasóként bátran belevetettem magam a történetbe, arra gondolva, hogy majd menet közben visszaemlékezem a szereplőkre. No meg azt feltételezve, hogy Tamsyn Muir is besegít néha egy-egy félmondattal.

Hát Tamsyn Muir egy lópikulat segített! Én magamtól pedig csak a császárt, Gideont, Nonagesimust és Camilla Hectet tudtam visszaidézni. Ő volt az, aki a Harrow a Kilencedikben fegyelmezési célzattal egy késsel döfködte Harrowharkot, ugye? Vagy nem?

Továbbá Tamsyn Muir valamiért úgy gondolta, hogy ha nehezen megjegyezhető szereplői időnként testcserét hajtanak végre, összeolvadnak, vagy egyszerűen csak más bőrébe bújnak, azzal növelni fogja a Nona, a Kilencedik élvezeti értékét.

De igazából nem. Pont ellenkezőleg.

Mit?

Nos ezen is érdemes elgondolkodni. Ugyebár, még ha nem tudjuk pontosan, hogy pontosan ki kicsoda egy sztoriban, akkor is előbbre vagyunk, ha megfigyeljük, hogy az illető mit csinál. Elvégre nem az számít, hogy mit mondasz, hanem, hogy mit csinálsz!

Aha! Azt te csak hiszed. Könnyű azt mondani!

A könyv szereplői ugyanis főleg csak dumálnak. Ráadásul közben folyamatosan titkolóznak. A narrátor pedig, az időközben sajnálatos módon egy hatéves kisiskolás értelmi színvonalára visszacsúszott Nona nem ért semmiből semmit.

Miért?

Haha! Már a kérdés is nevetséges!

A Harrow, a Kilencedik végén John Gaius császárt kellemetlen meglepetések érték. Kiderült az is, hogy kit rejt a Kilencedik Ház sírboltja. Ehhez képest a Nona végén egyetlen centimétert sem haladt előre a cselekmény. A felállás ugyanaz maradt. A császárról egy szó sem esik. Az Újjászületett Fenevadakról, amelyek elméletben az előző részben felbukkant főellenfelek, egyetlen lépésre attól, hogy mindent elpusztítsanak, még annyi sem. Ekkor rájössz, hogy a Nona, csakúgy, mint az eggyel korábbi rész csupán egyszerű filler epizód.

Egyszóval a Miért kérdésre a válasz ez: Kit érdekel?

Nona, a Kilencedik egy igazi cukipofa

Amiért valószínűleg mégis csak végigolvasod ezt a könyvet, az Nona személye. Tamsyn Muir ugyanis ellenállhatatlanra írta. Emlékszel a Gideon undok személyiségű Harrowharkjára? Nos, itt nyoma sem maradt. Nona nem csak egyszerűen aranyos, hanem egy igazi CUKIPOFA! Azonnal örökbe fogadnád, ha tehetnéd. Hiszen kedves, butuska, jólelkű és szeretetreméltó.

A Nona, a Kilencedik túlnyomó részét az teszi ki, hogy időnként a meghatottságtól egy-egy könnyet elmorzsolgatva figyeled, hogyan szerez ez a cukorfalat nekromanta-növendék barátokat a suliban és illeszkedik be egyre jobban a társaságba. Ezek a jelenetek, paradox módon, megmutatják, hogy Tamsyn Muir milyen mesterien képes bánni a karaktereivel – ha akar.

Közben pedig, ugye, azt is tudod, hogy Nonagesimus Harrowharknak mint Lyctornak már régen az az Újjászületett Fenevadakat kellene csépelnie egy méretes husánggal. Ahelyett, hogy zsírkrétával firkálgat, és a kis Kevint kísérgeti ki a WC-re.

Egy halottmágus! Istenem!

Tízezer évvel ezelőtt John Gaius (később: Isten) mindenkit életre keltett egy haldokló bolygón, elhozva ezzel a nekromancia korát. Az, hogy visszatekintő fejezetekben ennek a folyamatnak a kezdeteit követheted végig, megint csak kettős hatást kelt. Egyrészt régóta tudod, mi történt. Túl sokat nem tesz hozzá a jelenben futó eseményekhez. Évezredekkel ezelőtt történt, csókolom! Másrészt ugyanúgy mint Nona sulis kalandjai, koherensnek tűnnek a nevesincs bolygón folyó kaotikus és érthetetlen dolgokhoz képest. Van elejük és végük. És ebben a könyvben már ez is valami…

Posztmodern fantasy

Tamsyn Muir nagyszerűen bánik a szavakkal, ez egy pillanatig sem kétséges. Sőt, isten áldotta tehetség. Ha kell, vicces, ha kell, megható. Satöbbi. Satöbbi. Halott hősei életre kelnek tolla alatt. Azonban a Nona, a Kilencedik olvasása közben folyamatosan az az érzésed, hogy Muir az olvasói élményt merészen a saját maga szórakozása alá rendeli. Így aztán ő feltehetően sokkal jobban is szórakozik, mint könyve olvasói.

A Nona szövegébe rejtett poénok, szójátékok folyamatosan kizökkentenek a könyv hangulatából, amelynek témájából kifolyólag alapvetően komornak illene lennie. De persze cseppet sem az. Az állandó információhiány pedig felidegesít, mivel pontosan tudod, hogy a szerző készakarva írta ilyenre. Tamsyn Muir fejében, miközben valószínűleg rakétasebességgel gyártja a Lezárt sír-sorozat szövegeit, minden összeállt. De neked a negyedét sem mondja el. Így aztán, a Nona, a Kilencediket olvasni olyan, mintha egy különösen összetett rejtvényt próbálnál, jobbára hiábavalóan, megfejteni.

Miközben határozottan érzed, hogy Muir könyve helyenként egészen nagyszerű dolognak tűnik, közben mégis alig értesz belőle valamit. Így aztán valami megmagyarázhatatlan kényszer folytán valószínűleg tovább kell folytatnod ezt a sorozatot, abban a csalóka reményben, hogy egyszer majd csak kiderül, ennek az egésznek volt-e egyáltalán bármi értelme? Vagy mindez egyszerűen csak bohóckodással és szentimentalizmussal teli, kislányosan visszafogott hullagyalázás?

Értékelés: 7.3/10

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik (Lezárt sír 3.)
Fumax Kiadó. 2023. 486 oldal
—
A sorozat korábbi kötetei:
1. Gideon, a Kilencedik
2. Harrow, a Kilencedik
—
Ez is érdekelhet:
Frank Herbert: Dűne
A. K. Larkwood: A Kimondatlan Név