Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

És egyáltalán nem csoda, ha menet közben arra megállapításra jutsz: vagy a Harrow, a Kilencedik-et teljesen felesleges elolvasnod vagy az előzményt, Gideon Navval.

Talán csak két dolog miatt nem adod fel Muir könyvét félúton. Az egyik, ha már kitaláltál egy ütős lezáró mondatot a könyvismertetésed végére és nem akarod, hogy kárba vesszen. A másik az ausztrál szerző írói stílusa.

Mert végül is Tamsyn Muir valami átkozottul egyedi módon forgatja a szavakat. A zseniálisan egyedülálló, holtaktól hemzsegő világ és páratlan szókinccsel felépített, elmés szófacsarásokkal, játékos humorral és mulattató öniróniával működtetett szövegfolyam mindenképpen indokolja a Lezárt sír szerzőjére irányuló reflektorfényt. Akinek szereplői néha – micsoda mesteri virtuozitás! – saját maguk meglepetésére is időmértékben szónokolnak, vagy helyenként egyenesen belesodródnak egy dagályos hőseposz-paródiába. Amelyek feltehetően semmi más okból nem születtek meg, mint hogy Muir remekül szórakozott írás közben.

Még akkor is, ezt kapd ki, ha a Harrow, a Kilencedik cselekménye egy középiskolás lánykollégium hálótermében zajló, vontatottan előadott cselszövésekre emlékeztet. Tele önbizalomtól duzzadó, duzzogó dívákkal. Akik hol kölcsön adják egymásnak a szempillaspirált, hol pedig – szó szerint – hátba döfik a másikat egy pengével. Nem mellesleg pedig MAJDNEM teljesen aszexuálisak. Amolyan young adult módra.

A csajok ráadásul az Újjáéledt Fenevad hajszolása közben is KIEMELT figyelmet fordítanak a ruházatukra.

Érdekes módon a karakterek közötti fura interakciók ellenére, a fontosabb szereplők remekül működnek. Harrowhark, az előző rész undok és hideg szívű tini bestiája két bekezdés alatt belopja magát a szívedbe. Harrowhark Nonagesimus tulajdonképpen az az enyhén neurotikus, mindent túlgondoló, de nem mellesleg jószívű és kötelességtudó, igazi szomszédlány típusú halottmágus.

A Halhatatlan Király, azaz a Kegyes Herceg, másképpen az Első Nekrolord, vagyis ISTEN pedig számtalan jól sikerült élc és tréfa célpontja. És egyben a mindenkori abszolút uralkodó eszményképe is. (Oké, néha kicsit hazudós, de hát senki sem tökéletes.) A végtelen hatalommal bíró, mindenható lény és egyben jóságos nagypapa egymásnak állandóan ellentmondó kifejeződése remek alkalmakat biztosít Tamsym Muir számára, hogy a mulattató szarkazmusban tapicskoljon.

És akkor eltűnődsz egy pillanatra, hogy milyen könyveket fog írni Tamsyn Muir, ha MAJD egyszer benő a feje lágya és nem úgy ír könyvet, mint ahogy azt egy hiperintelligens, koravén tizenéves tenné. És a sötét, holtakkal teli univerzumát nem gyerekes konfliktusok és frusztráló mértékben megkevert, követhetetlen cselekmény töltené ki. Igen, a könyv vége is tökre érthetetlen. Legalábbis átlagos olvasói aggyal.

Ha ugyanis szerencsésen a végére jutottál a Harrow, a Kilencedik-nek, már tűzhetsz is a Wikipédiára, hogy megnézd, mi a frászt olvastál tulajdonképpen.

Tamsyn Muir Harrow, a Kilencedik című sci-fivel ötvözött fantasy regényét a young adult korosztály olvasóközönsége – akik számára pedig készült – feltehetően képtelen a maga lenyűgöző teljességében értelmezni. A felnőtt olvasók nagy része pedig valószínűleg egyszerűen gyermetegnek találja. Maradéktalanul jó eséllyel csakis a tizenéves nőnemű nekrofilok szűk keresztmetszetű halmazába tartozók fogják élvezni.

7.4/10

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik (Lezárt sír 2.)
Fumax Kiadó. 2021. 527 oldal
–
Kritika az előzményről:
Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik