A. K. Larkwood: Az ezerszemű úrnő – Könyv – kritika

A. K. Larkwood: Az ezerszemű úrnő - Könyvborító

A. K. Larkwood: Az ezerszemű úrnő című könyvének egyetlen nagy hibája van: az hogy, ezzel vége is a történetnek. A. K. Larkwood két rész alatt lezavarta a Kígyókapuk sorozatot. Más szerző térdre esve rebegne sűrű hálaimákat, hogy egy ilyen nagyszerű és egyedi alapötlettel megfogta az isten lábát és minimum 5 kötetre húzná szét a szériát, sejtve, hogy ezzel talán meg is alkotta élete fő művét… Hiszen hol van arra a garancia, hogy legközelebb akár csak megközelítőleg is képes lesz hasonló színvonalra.

Az ezerszemű úrnő baljósan sziszeg

Szerelmes ork csajok, őrült, halottimádó szekták, a földön járó isteni megtestesülések és számtalan világ, amik között a Kígyókapukon szó szerint áthajókázva közlekedhetsz. Az alapfelállás monumentális. De ahol Larkwood a legjobbat alkotta, az mégiscsak az istenek kapcsán sikerült neki. A Kimondatlan Név című debütáló regényében három olyan istenség is szerepel, amelyek közül egyetlen egy is dicséretére válna bármely fantasy regénynek.

Az ezer darabra töredezett, szilánkjait az univerzumban szétszóró kígyóistennő, az űr hidegjébe száműzött rémisztő, örökkön gyilkos dühtől égő sárkány, avagy a hegy gyomrának titokzatos mélységeiben lakozó, megfoghatatlan, emberáldozatokra éhező, mindentudó entitás remek alapot kölcsönöznek Larkwood sorozatának.

Read more

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj – Könyv – kritika

Christopher Buehlman: A fekete nyelvű tolvaj - könyvborító
C

Az oktatási rendszer mint olyan kész szívás. Mire komoly végzettséget szerzel, nyakig eladósodsz. Ha tolvajnak tanulsz, még rosszabb a helyzet. A tolvajok társulása, azaz a Szedők Céhe ugyanis pontosan tudja, hogy innentől kezdve minden olyan képességnek a birtokában vagy, ami a pénzszerzéshez szükséges. Így aztán a beled kidolgozhatod nekik. Kinch Na Shannack, A fekete nyelvű tolvaj főhőse ennél még egy fokkal rosszabbul jár. A rejtélyes küldetéssel, amelybe belekényszerítik, csak veszítenivalója van. Christopher Buehlman olvasói viszont nagyon jól jártak, Kinch Na Shannack kalandjai ugyanis fenemód szórakoztatóak.

Christopher Buehlman – Egy jókedélyű hang a fantasy-ben

A fantasy műfajában nem könnyű kitűnni, ez tény. Egyrészt mára már bőven túltermelési válság alakult ki, másrészt a Goodreads-hez hasonló oldalaknak köszönhetően sok esetben teljesen középszerű fércmunkáknak akad a legnagyobb rajongótáboruk. (Lásd: S. A. Chakraborty: Bronzváros) A multitálentum Buehlman – író, költő, színész, humorista – azonban képes arra, hogy szinte azonnal lefegyverezzen. Mégpedig a humorával.

Read more

Peter V. Brett: Napháború – Könyv – kritika

Peter V. Brett: Napháború – Könyvborító - Rovásember - Démon-ciklus

A démonok egy percig sem hagynak unatkozni

Mintha Peter V. Brett egyre jobb íróvá válna, ahogy egymást követik a Démon-ciklus könyvei. A Napháború esetében is már határozottan ez az érzésed. És még nem is csak arról van szó, hogy a könyvben a tét drámai mértékben megnő. Ami persze igaz, hanem inkább az a helyzet, hogy Brett sokkal jobban használja saját karaktereit.

Az éjszakák során a föld magjából a felszínre szivárgó démonok elsőre elég megfoghatatlannak és arctalannak tűnek. Azonban ahogy halad előre a sorozat, ezeket a pokoli lényeket is egyre jobban megismered.

A Rovásember című kötettel induló, és elsőre szokványosnak tűnő világ pedig egyre komplexebbé válik. A mélyben tanyázó démonok pedig rádöbbennek, hogy a vacsorájuk kezd egyre rágósabbá válni.

A Démon-ciklusban minden és mindenki párban jár: nappal és éjszaka, emberek és démonok, az északi hercegségek és Krázia, a Teremtő és Everam, a Shar Dama Ka és a Rovásember. Kráziára ez a helyzet még fokozottabban igaz: a férfiak és a nők ugyanúgy elkülönülnek, mint a teljes jogú sharumok és a khaffitok alacsonyabb, lenézett kasztja.

A Napháború című könyv viszont az egyesítésről szól. Az emberiségnek össze kell fogni a Szabadító zászlaja alatt, ha le akarják győzni a közös ellenséget. A probléma abban áll, hogy két Szabadító is van. És mindegyik meg van róla győződve, hogy ő az igazi. És teljes joggal…

Read more

Andrzej Sapkowski: A végzet kardja – Könyv – kritika

Andrzej Sapkowski: A végzet kardja - Könyvborító

Szörnyaprítás egy nem túl eredeti világban

Sapkowski Vaják-sorozatának második részében az a legjobb, hogy mindjárt az első két novella alapján el tudod dönteni, hogy akarod-e tovább olvasni. A végzet kardja legelső novellája (mint saját maga akaratlan paródiája) a legbénább ugyanis. A második pedig a legjobb. Holtversenyben az utolsóval.

Andrzej Sapkowski módszere ugyanaz az mint az első részben. (Ld. Az utolsó kívánság) A vaják kóborol egy nem túl eredeti fantasy-világban, különféle rusnyaságokkal és mesebeli lényekkel találkozik, a háta mögül meg szurkol neki a lelkes tömeg, hogy mielébb aprítsa fel őket. A vaják pedig hol felaprítja őket, hol pedig nem.

Hé, ez most akkor egy gyerekmese?!

A mesébe illő sztereotípiák pedig sajna ismételten csak lehúzzák a Sapkowski könyvét. A végzet kardja novelláiban a sárkányok kincset őriznek a barlangjukban. Oké. Ez persze elment A gyűrűk urában, de azóta eltelt már pár évtized. És még ha el is fogadjuk azt az alapállást, hogy a sárkány, ez az oktalan vadállat, mielőtt fölfalna pár jómódúbb polgárt, még ki is rabolja őket, és a náluk lévő drágaköveket a mancsával… oppardon, a karmával bepakolja egy szütyőbe, aztán a barlangjába szállítja, majd az orrára biggyesztve egy lupét szétválogatja őket karát-mennyiség alapján – az már mégiscsak túlzás egy kicsit, hogy ez a szörnyeteg beszél. Ráadásul választékosan, mint a picsa…

Read more

Jenn Lyons: Királyok veszte – Könyv – kritika

Jenn Lyons: Királyok veszte - Könyvborító

Jenn Lyons: Királyok veszte című könyve izgalmas felütéssel kezd: itt van nekünk egy hős, aki nem megmenteni fogja a világot, hanem szétkapni, mint bolond gyerek a hógolyót. Legalábbis, ha a jóslatok igazat állítanak. De ne szaladjunk ennyire előre; ez, ha jól számolunk, leghamarabb is kb. 2100 oldallal később fog csak bekövetkezni. Már ha a kövi két kötet is hasonlóan terjedelmes féltéglának bizonyul majd. (Aha, annak.)

Azt már az első oldalakon észreveszed, hogy a Királyok veszte története high fantasy-hez illően sűrű szövésű, a háttérvilág végtelenül alaposan kidolgozott, szinte minden oldalra jut valami, a szövegbe szervesen beépülő háttér-információ. A történet szereplői között HEMZSEGNEK az isteni hatalmú mágusok, démonok, sárkányok, viszont Jenn Lyons írásművét szerencsére nem jellemzi semmiféle túlzásba vitt mágikus bohóckodás, varázslatot is alig-alig sütnek el benne, egyszóval a szerző dicséretes önmérsékletet gyakorolva eléri, hogy a végeredmény mégse legyen nevetséges.

Ja és van benne beszélő sárkány is. Hát igen, az ilyesmi nem a legjobban szokott sikerülni. Itt valahogy mégse akkora gáz.

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal

1 2