Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály 8. – Nincs visszaút – Képregény-kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztály 8. - Nincs visszaút – Képregény-borító

Az Orgyilkos osztály, azaz minden idők egyik legkevésbé hihető cselekményű, és egyben legellenszenvesebb főhőseit felvonultató képregény-sorozatának 8. része, a Nincs visszaút szokatlan kezdést választ. Egy hosszas drogos trippel indít.

Ne idegesítsen már, Mr. Remender!

Ha van egy megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, labilis, hitszegő és folyamatosan nyavalygó főszereplőd, hát feltehetően nem egy drogos képzelgés fogja közelebb hozni az olvasóidhoz. A drogos trip olyan, mint más emberek részletesen elmesélt álma. Az illetőn kívül a kutya f@szát sem érdekel. Sőt, egyre idegesítőbb az egész, minél többet hallasz belőle.

A Nincs visszaút első negyed részét, tehát a teljes 36. számot le lehet húzni a wc-n, mint érdektelen ostobaságot.

Persze, ha a Nincs visszaútnak csupán az egynegyede lenne egyszerű festékpazarlás, már elégedett lehetnél…

Nincs visszaút – a józan észhez

Read more

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Nona, a Kilencedik - Könyv

Tamsyn Muir a roppant ígéretes, de hamar gyerekességbe fulladó Gideon, a Kilencedik után szintet lépett. A folytatás, a Harrow, a Kilencedik a gyerekbetegségei egy részét jórészt levetkőzte, cserébe viszont teljesen érthetetlen volt. Az ausztrál szerző a Nona, a Kilencedik címet viselő folytatással viszi tovább a nekromanciát az űrbe kilövő, halálosan egyedi sci-fi-fantasy sorozatát. De mintha pár dolog ebben a részben sem lenne TELJESEN világos. Például:

Kicsoda, hol és mit?

Ja, meg hogy, miért?

A legegyszerűbb a „Hol?”-lal kezdeni.

Ugyebár mindkét első két rész cselekménye elég behatárolt helyszínen játszódott. Hiába nyílt tágra Tamsyn Muir univerzuma, a kizárólag nekromantákat, nem evilági szörnyetegeket és csontvázakat mozgató szerző az összeset bezsúfolta egyetlen helyre. A Nona, a Kilencedik végre kilép az emberek közé.

A két kezdő rész legnagyobb hiányossága ezzel orvoslásra került. Mert az rendben van, hogy az univerzum mindenható császára a nekromancián keresztül uralja a mindenséget, de azt mégis csak érdekes volna tudni, hogy mindez hogyan hat a hétköznapi emberekre. Nem túl jól, egyébként. Nem túl jól.

A Hol kérdésre pedig a válasz: a Gőzömsincs bolygó Francsetudja nevű városában. Vagy hol.

Read more

Tamsyn Muir: Harrow, a Kilencedik – Könyv – kritika

Harrow, a Kilencedik könyvborító

Tamsyn Muir debütáló regénye, a Harrow, a Kilencedik előzménye a 2019-es év bődületes sikert arató sci-fi regénye volt. Elnyerte többek között a Locus-díjat, és a legnevesebb sci-fi szerzők irigységről sem mentes döbbent ámulatát. A Gideon, a Kilencedik lüktető energiával, pimasz, de okos humorral, és egy páratlan vízióval (nekromanták + romantika = nekromantika) rontott be a tudományos-fantasztikus irodalom ajtaján. Hogy aztán a történet nagyobbik hányadára bágyadt Agatha Christie-krimibe rogyjon össze.

A Harrow, a Kilencedik nélkülözi ezt az lendületes kezdést, viszont szerencsére az előd helyenkénti vérszegénysége is hiányzik belőle. Cserébe viszont néhol teljesen érthetetlen.

Szó szerint.

Az első fejvakarásra késztető momentum, amikor szembesülsz azzal, hogy se híre, se hamva Gideonnak, a Lezárt sír-sorozat első része főhősének. Mintha kitörölték volna a létezését. Aztán a könyv egymást váltogató fejezetei eltérő (egyes szám, második, illetve egyes szám, harmadik) személyben szólalnak meg. Miközben mindegyik fejezetben ugyanaz a nézőpont karakter: személyesen Harrowhark Nonagesimus tisztelendő leány, a bájos, ám számos balvégzettől súlytott tinédzser nekromanta.

Majd az egészet megkoronázza az, hogy olyan szereplők bukkannak fel élve és pirulva, akik elhunytak az első kötetben.

Oda vagy a rejtvény-fejtésért? Van egyetemi diplomád? Ha egyik sem jellemző rád, akkor esélyes, hogy körülbelül a könyv 80 százalékának eléréséig a pokolba kívánod a Harrow, a Kilencedik-et.

Read more

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik – Könyv – kritika

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

Az új-zélandi szerző (aki bohó ifjúságát fanfictionök gyártásával töltötte – nem a legjobb előjel, csak mondom) egy nagy-nagy dördüléssel rúgja be a young adult (fiatal felnőtt) fantasy zsánerének ajtaját. Rettenthetetlen merészségét bizonyítja, hogy lazán, félkézzel felken háttérnek egy Dűnéhez mérhető (minden idők legjobb sci-fije, csak mondom) univerzumot: Bolygóközi utazás űrhajókkal, mérhetetlen hatalmú istencsászár, alárendelt feudális nemesi házak és kardvívás. Haláli. Mindez kiegészül a varázslattal, a fősodorban nem gyakorta alkalmazott nekromanciával. (Szintén haláli.)

Azonban a Dűne és a jövőre nézve a Hórusz eretneksége ígéretének (ld. Dave Abnett: Hórusz felemelkedése) fura ötvözete valóban csupán elmosódó háttérül szolgál. (A berúgott ajtó pedig visszacsapódik és jól orrba vágja a szerzőt.) A káprázatosan életteli (és halálteli) beköszöntő fejezetek után a történet egy helyszínes kamaradrámába roggyan – kiegészülve egy nem túl viharos iramú Agatha Christie-krimivel. Rejtvények, hullák, satöbbi. A bágyatag krimi nem túl eget rengető, van két fő gyanúsítottad, na vajon melyikük lesz a hunyó?)

Ha egy jelenet középpontjában csak Gideon és Harrow áll, akkor az remekül működik, ha viszont a szerző több karaktert mozgat egyidejűleg, azonnal leül, zavarossá és nehezen követhetővé válik a cselekmény. Ld. a hosszan kitartott, nyúlós vacsora-jeleneteket. A fő ok, a dramaturgiai hiányosságok mellett, természetesen a túl sok szereplő. Nyolc nekromanta és a hozzájuk tartozó nyolc lovag? Hát káptalan az én fejem, hogy elsőre megjegyeztem mindahányat? Hát nem.

Hát akkor folyamatosan az elejére való visszalapozgatással szarakodjak? Hát igen.

Szegit ez abban, hogy valamennyire meg tudjam őket különböztetni? Hát nem.

Csak az segít, hogy valaki, felismervén a problémát, előzékenyen elkezdi őket egymás után legyilkolászni.

Hogy a könyv közepe mégsem válik teljesen rétestésztává, az a két főszereplő érdeme. Gideon és Harrowhark Nonagesimus (mekkora állat király név már ez) a mindenki által rühellt Kilencedik ház egymást engesztelhetetlenül gyűlölő, de mégis együttműködésre kényszerülő, hullaszerűre mázolt képű párosa. (Hogy a többiek miért rühellik a Kilencedik házat, az nem világos, – amikor az összes többi társaság is ugyanúgy gótok és emósok keverékének tűnő rutinos hullagyalázó. Mindannyiuk élete folyamatos Halloween.)

A bromance női verziója, gondolom, a girlmance. Azonban itt a két főszereplő nem csak úgy vicceskedve szívatja egymást. Ők egy kanál vízben megfojtanák a másikat, ha tehetnék. Legalábbis, míg nem tisztázódik néhány félreértés.


„…Azzal kecsesen a padlóra rogyott. Puszta emberségből Gideon felkapta egyik lábát, hogy tompítsa úrnője zuhanását – de csak finoman vállba rúgta vele. Mindegy, gondolta, a jó szándék a lényeg.”

A könyv fő összetartó ereje, a nagyon jól eltalált, mulatságos és cinikus narráció. Sokat segít az is, hogy a young adult műfaj szele bár ügyesen tarkón legyinti a könyvet, de az általában ezzel járó bosszantó együgyűség már nem annyira jellemző rá. Oké, a Kilencedik háznak muszáj hullának sminkelnie magát, oké, a legtöbb szereplő fiatalkorú, oké, Gideon vígan lobogtatja a cicis magazinjait, de ha egy csajszi vizes hacukában kikecmereg a medencéből (FELÖLTÖZVE FÜRDENEK, BANYEK) akkor már irul-pirul. De kábé ennyi.

Ja, és Gideon, a neve ellenére lány.

Ezért hát, ha már a korszellem is ezt diktálja a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasóinak védelmében az lmbtq-tartalmakat innentől kezdve LMBTQ-taggel látom el. Azért, hogy aki attól tart, hogy elkapja az lmbtq-t, óvatosságból azon melegében elmenekülhessen.

Azt nem tudtam eldönteni, hogy szerzői lelemény vagy fordítói fondorlat-e áll az alábbi szócsavarások mögött, mindenesetre, azon túl, hogy a szöveg emelkedettségét egyértelműen NEM szolgálják, kellemes meglepetésként értek olvasás közben.

pubertárs
banyaszült meztelenül
csitricsula

Csak aztán Varró Attila (a ferdítő fordító?) nehogy úgy járjon, mint szegény Tandori Dezső bácsi, akinek egy idő után minden fordítása, amit csak kiadott a kezéből olvashatatlanná vált (képes volt romantikus regényeket is szétgyilkolni – Manci nénémet máig az ideg rángatja, ha eszébe jutnak az Örökölt szerelem szójátékai) mivel nekifutásból felrúgta a fordítói aranyszabályt: ***Ne változtass, banyek, szófacsarást meg végképp ne merészelj!*** – és senki sem volt, aki szólt volna neki. Varró Attila nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették…

Az összkép azonban így is pozitívra jön ki: nem lehet nem kedvelni ezt a pikírt, szertelen és szeleburdi, remek humorral megírt könyvet (és főszereplőt) ami a gyakori belassulások ellenére is felülmúlja az átlag young adult történeteket.

7.2/10

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik (Lezárt sír 1.)
Fumax Kiadó. 2020. 446 oldal

Rick Remender: Orgyilkos osztály 1 – Reagan-nemzedék – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztàly 1 - Reagen-nemzedék - képregény-borító

Egy életképtelen osztályközösség…

Tuti nem szeretnél te ebbe a suliba járni, ahol a világ leghalálosabb orgyilkosait képezik ki a legalább 157 éves, szottyadt zöldségnek kinéző Lin mester irányításával. Miért is? Mert ebben az isiben a legtöbb nebuló tanítvány helyett inkább célpontnak lenne ideális. Sztálin bérgyilkosának csemetéjétől, egyszerű gengszterpalántákon és drogdílerek kölykein át CIA-s és FBI-os leszármazottakig (He? Nekik nem egy rendvédelmi szakközép dukálna inkább?!) mindahányan békés egyet nem értésben követik az Orgyilkos osztály halálos tanrendjét.

Akik azon felül még iskolai klikkekbe is tömörülnek. (Fekete gengszterek, drogos vonalon mozgó gengszterek, rasszisták, kevésbé rasszisták, jakuza baráti kör etc.) Mint valami vörös pöttyös könyvben, vagy tini szappanoperában: az alapötlet kicsit necces, cserébe jó erősen érződik rajta a 2000-es évek egyik legkellemetlenebb young adult irányzata, az, amiben mindenféle egymáshoz nem illő teremtményt hajigálnak közös oktatási intézménybe, vámpírtól vérfarkasig.

Az új tanulót ráadásul első napján oktatási célzattal kiküldik a városba gyilkolászni, szóval a tanmenetben is akad még némi egyenetlenség…

Read more

Joe Hill – Gabriel Rodriguez: Locke & Key 2: Kulcs a zárját – Képregény – kritika

Túláradó fantázia és gótikus horror

Ha e sorok írójához hasonlóan sosem voltál nagy képregény-rajongó, Joe Hill & Gabriel Rodriguez kötete a legjobb módja, hogy változtass a hozzáállásodon. Semmi szuperhősös majomkodás, ne aggódj, viszont a hétköznapi főszereplők ellenére is a túláradó fantázia a Locke & Key rajzolt lapjainak legfőbb jellemzője, – ahol a tinédzserek beilleszkedési nehézségei és szerelmi nyavalyái mellé elegánsan besorol a thriller, a gótikus horror és szürrealizmus.

Noha az elején még úgy érzed, valami tinisztoriba fizettél be (végül is a főszereplők tizenévesek), és az ármánykodó gonosz, aki az előző részben szinte az összes lapját kiterítette már, közel sem olyan félelmetes, hamar kibillent az elkényelmesedésből a lenyűgöző „árnyas” rész. Egen, Zack Wells tarsolyából van még mit előhúzni.

Read more

R. F. Kuang: Mákháború – Könyv – kritika

R. F. Kuang: Mákháború könyvborító

Kína pár ezer évvel előre a jövőben? Egy katonaiakadémiás-kiképzős fantasy-ben? Kb. Mitikus császárok, emberfeletti hadurak, sámánizmus? Igen, a Mákháború második felében. Az elsőben suliba jársz. A szereplők tinik, tehát ifjúsági fantasyről van szó, de szerencsére, úgy TŰNIK, a jobbik fajtából.

Rivalizálás, genyó tanár, genyó osztálytárs, mind pipa, de nincs semmi túltolva. A lényeg a kiképzésen van: harcművészetek, taktika, stratégia, ilyesmi. Szerelem és szex ZÉRÓ fokozaton. Nem is arról van szó, hogy R. F. Kuang szemérmes lenne, hanem mindkettő teljességgel ki van innen satírozva, mintha sose hallott volna róla senki. A legdurvább egymás iránti érzelem a lagymatag barátság. Romantikus lelkületűek tehát erős hiányérzettel fognak küzdeni.

Némi óvatos rendszerkritika is megfigyelhető a sorok között R. F. Kuang részéről a mostani Kína kapcsán: ha mindenben a túlzott egyformaságra törekszel, akkor rengeteg hasznos dologról lemondasz. A Mákháború esetében ez a hasznos dolog a sámánizmus.

A könyv második felében a légypiszoknyi Mugeni Föderáció (erős japán hatást árasztva magából) megtámadja a hatalmas Nikant (Kínát) immár harmadszor pár évtizeden belül. R. F. Kuang története történet pedig önmagába roskad. Előkerül egy csomó mitikus lény, egy szekérderéknyi sámán, rengeteg hiszti, sértődékenység, és Kuang, aki eddig folyton minden stratégák öregatyjával, Szun-cével példálózott, képtelen leírni egy hadmozdulatot úgy, hogy az ne lenne gyerekesen együgyű.

Read more
1 2