S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika

S. A. Chakraborty: Bronzváros könyvborító

Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)

Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)

A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.

Read more

Nnedi Okorafor: A halálmegvető – Könyv – kritika

Nnedi Okorafor: A halálmegvető - könyvborító

Afrika egy elképzelt jövőbeli apokalipszisben. A világvége miértje és hogyanja nincs kifejtve, és a jelenre való kihatását sem ragozza túl Okorafor, néhány odavetett félmondat és kész. De úgy érzed, sokkal többre nincs is szükség, ez épp a kellő mértékű titokzatosságot kölcsönzi A halálmegvető című könyvnek. A  fekete földrész mindennapjai viszont, a törzsi gyűlölködésektől kezdve, a babonákon és gyerekkatonákon át a nők rituális megcsonkításáig pont ugyanolyanok, mint amit a médiában most is látsz.

Ez a kép egészül ki a mágiával, ami szerencsére nem a Harry Potter-féle varázsigék (curriculum vitae etc.) és a gyerekes, varázspálcával való hadonászás világa, hanem a maga keretein belül jól működő természet-mágia.

Az ígéretes és varázslatos kezdet után pár fejezettel azonban A halálmegvető szövege befékez, minden jelentéktelenebbé halványul és egy helyben kezd toporogni. Van egy nagyon vékonyka fő cselekmény, és ezt húzza-vonja Nnedi Okorafor, csupa gyerekes konfliktusba, haragszomrádba és durcis elhallgatásba nyújtva el. Noha a fülszöveg szerint ez az első felnőtteknek írt regénye, mégis inkább kissé túlgondolt ifjúsági regénynek tűnik. Az események lassan csordogálnak, se nem túl érdekesek, se nem túl unalmasak, de sok közük nincs a történet fő szálához, emiatt aztán sokszor feleslegesnek is érződnek.

Nem kellene, hogy a feketék úgy érezzék, átok ül rajtuk, sem most, sem egy elképzelt jövőbeli posztapokaliptikus világban, ez A halálmegvető fő üzenete. No meg a transzcendens nőiség (haha) hatalmas csodát tehet, ha éppen meghozza az elegendő áldozatot. Anélkül sajnos nem megy. Azonban ezek a tanulságok rengeteg felesleges szövegbe vannak csomagolva. (És miért a haha? Azért, mert a transzcendens nőiséget a kalapodra tűzheted, amíg a fejlett országok tudás helyett fegyvereket exportálnak a fekete földrészre, – és amíg az ott lakók rutinszerűen lyuggatják ki kalasnyikovval és kockázzák fel macsétával egymást.)

És annak ellenére, hogy a Okorafor szövegét tiszteletre méltó mértékben áthatja a jelenlegi Afrikáért érzett aggodalom, mégis úgy érzed, hogy a szerző sokkal kevesebbet fog, mint amennyit markolni szándékozott. S A halálmegvető hosszú és vontatott spirituális kódorgásai is csupán egy erőtlen, filozofikus lezárásba képesek kifutni.

7/10

Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Agave Kiadó. 2019. 452 oldal

Ez is érdekelhet:
Fonda Lee: Jádeváros

Scott Bergström: Kapzsiság – Könyv – kritika

Scott Bergström: Kapzsiság

Scott Bergström könyvsorozatát úgy ünneplik, mint a young adult zsáner megújítóját, azonban erősen véleményes, hogy young adult-nak nevezhető-e még egyáltalán; hiszen az egyetlen kapcsolódási pötty a főszereplő kora, az is inkább csak az első részben, ahol Gwendolyn bohónak egyáltalán nem nevezhető 17 éves tinédzser volt. Aki a Kapzsiságban immár 19. komor esztendejét tapossa. (Meg az ellenlábasait. Azokat is széttapossa.)

A hírszerzés nem túl emberbarát világa sem szokott sűrűn a YA-művek témája lenni (hirtelen az Alex Rider-könyvek ugranak be, bár azok tényleg jóval fiatalabbakra vannak belőve.) Szóval ezt a sorozatot koraérett tinédzserektől felfelé bárki elolvashatja, alapvetően jól fog szórakozni.

Scott Bergström most már szex terén sem szemérmeskedik annyit, mint azt első részben tette: a kis Gwendolyn némileg bevállalósabb lett; bár tény, hogy a pasizós részeknél a lendület kicsit leül, a szerző nem tudja hitelesen átadni a komolyabb érzelmeket. Itt tényleg érzel egy kis ifjúsági irodalomba hajló ízt, bár szerencsére csak alig pár fejezetről van szó.

Amennyire klisés a Kapzsiság a szerelmi ügyek terén terén, annyira jó értelemben véve kiszámíthatatlan thriller frontján. Az első kötetben Gwendolyn felfedezte magában az ahhoz szükséges kegyetlenséget, hogy életben maradhasson, most pedig benyújtja a számlát a sok senyvedésért. A könyv legjobban kidolgozott kezdő fejezeteit követően változatos kalandokban van része: rejtőzködés, menekülés, nyomozás a lóvé és saját szülei múltja után, némi kelletlenül fogadott bérgyilkos melóval, majd mereven ellenzett „kórházi kezeléssel” és helyenként árnyalatnyival átbillenve a komolyan vehetőség másik oldalára.

Read more

Johan Theorin: Lidércvár ostroma – Könyv – kritika

Johan Theorin: Lidércvár ostroma

Hát ez meg mi a lószőr? Először azt hiszed, hogy sima ifjúsága fantasy-t olvasol. (Na jó, nem, LEGELŐSZÖR azt hiszed, hogy normális fantasyt olvasol.) Aztán kisül, hogy ennél durvább a helyzet: történelmi regény, young adult fantasy & meseregény ötvözetével vert agyon a sors, mivel hogy felderítői minőségben működő tündérkék, csuda dolgokra képes varázspálcák és sárkánykélgyók is keverednek a történetbe. Azonban mindezek ahelyett, hogy egyedi ízzel fűszereznék Johan Theorin: Lidércvár ostroma című könyvét, inkább csak furcsa kulimásszá változtatják. A történelem és a gyermekmesék ráadásul ügyesen ki is oltják egymás hatását. Így végül marad a blőd ifjúsági fantasy.

Az 1300-as években járunk, a messzi északon, ahol három fiútestvér hadba száll a wittrák ellen, akik kábé trollok, csak más néven. Van nekik röpképes alfajuk is, ez pedig a lidérc. De akárhány fajuk is van, az mind emberhúsra éhezik. Mocskos dögök, na.

Viszont a prológus után, – melyben felvázolják fenti alaphelyzetet, – semmi érdekes nem történik. A Lidércvár ostromának jelenetei csak cammognak egymás után, többségük teljesen, de teljesen érdektelen, a történetnek nincs semmi íve, mintha a sok uncsi kis fejezet csak helykitöltésnek kellene, amíg nagy nehezen megkezdődik a címben beharangozott ostrom. Ráadásul a Johan Theorin egy-egy hatásos(nak szánt) eseménysort néha értelmetlenül széthúz több (igaz általában rövid) fejezetre. A wittrák, oké, ők alapból kicsit rémisztőek, de csak egészen kevés ideig, mivel minden titokzatosságot lehánt róluk az, hogy két wittracimbi saját fejezeteket kap, melyben arcul csap a hétköznapi életük: pl. röpködnek kicsit, közben vijjognak néhányat, aztán meg őrséget állnak, miközben unatkoznak. Te is unatkozol, szó se róla és közben megállapítod, hogy ezek a rusnya ördögfajzatok, mintha kissé gyagyák is lennének. (Kb. mint a Hétköznapi vámpírok ügyefogyott rémei a filmben. Na jó, annyira azért nem retardáltak.)

Read more

Leigh Bardugo: Six of Crows – Hat varjú – Könyv – kritika

Leigh Bardugo: Six of Crows könyvborító

A Six of Crows talán fantasy és heist regény lenne egyben? Igen! A kikötőnegyed legdurvább arcát megbízzák egy országokon átívelő akcióval. A célpont egy tudós, akinek a találmánya a mágia-használók erejét exponenciálisan megnöveli – cserébe villámgyorsan taccsra is teszi őket. Hát ez nem hangzik túl jól.

Kell egy csapat

A Six of Crows első része a csapat összeállításáról szól. És Bardugo regényének ez a része kiválóan működik. A karakterek egyediek és emlékezetesek, helló, Kaz, Nyina és Kísértet! A helyszín pedig, Ketterdam nyomornegyede megszólalásig hasonlít egy talán ma is létező holland város múltbéli, kissé kifacsart mására. (Limburg talán, vagy Utrecht, nem is t’om hirtelen.)

Itt mindenki fiatalkorú?

Ami viszont kicsit furcsává teszi a történetet, az az, hogy az összes főszereplő tini. Hogy be lehessen zsákolni a hasonló korú célközönséget? Valószínűleg. Vagy csak egészen eddig nem jöttem rá, hogy ifjúsági (young adult) fantasyt olvasok. (Könnyen lehetséges.) De Bardugo terve mégsem igazán működik, mert az emberi elme, ez a csodálatos szerkezet folyamatosan korrigál, és a szereplők életkorát automatikusan 20 fölé javítja gondolatban. Ugyanis az elképzelhetetlen, hogy 15-17 éves ifjoncok ennyire profik legyenek ilyen sok területen.

Dutyi dili!

Read more
1 2