S. A. Chakraborty: Bronzváros – Könyv – kritika

Kairó. A 18. század vége. Nahri egy csajszi, aki arrafelé szélhámoskodik, plusz gyógyító képességei is vannak, de e kettő kombinációjával se megy semmire szerencsétlen. És még a mágiában sem hisz. Erre véletlenül nem megidéz egy dzsinnt? De. A dzsinn persze tökre pipa. Hogy lenyugodjon, Nahrinak el kell vele mennie a Bronzvárosba, ami a sivatag kellős közepén van álcázott üzemmódban, sose találnál oda. (Google Maps-el se.)
Nahri és a Dára (a dzsinn) nekivágnak keletnek és közben rengeteget civódnak, összevesznek, kibékülnek és a saját utazásukat szabotálják, főleg a csintalan kis Nahri jó ebben. Közben fel is akarják őket falni párszor. Mindehhez a rengeteg kalamajkához a keleti mitológia és hitvilág ad keretet, szokatlan mellékízekkel szolgálva minden nyugati stílusú fantasyhez szokott olvasónak. Ugyanakkor az arab hitvilágból becsúszó lények közül néhány komolyan vehetetlenül mesei, ld. a tizenkét szemű, falánk óriásgalambot (mekkora adag pörkölt kijönne pedig belőle!)
A mesei elemekkel önmagukban a maguk kereteik között, például az Ezeregyéjszaka meséiben, nincs is baj, viszont ha egy fantasynek induló történet lecsúszik gyerekmesébe, az kicsit mindig fájdalmas élmény. Ugyancsak ezt a kellemetlen érzést erősíti, amikor a szereplők a nagy semmiből ételt-italt varázsolnak elő maguknak, mint a Harry Potterben, köztük minőségi piákat, amitől, a fene a jó dolgukat, még jól be is nyomnak. Ilyesmiktől minden történet vészesen a gagyi felé kezd lejteni. S. A. Chakraborty Bronzvárosa sem kivétel természetesen.
Read more


