Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.