Stephen King: Csak sötéten szereted – Könyv – kritika

Egy novelláskötetet érdemes a legjobb történettel kezdeni. Stephen King természetesen így is tesz. A Csak sötéten szereted-et nyitó Két tehetséges suttyó szinte azonnal megfog a rejtélyességével és azzal a csak a Kingre jellemző melankóliával, ami aztán eléri, hogy egy-egy történet az elolvasása után is veled maradjon még egy ideig.
A többi? Hát mindenből egy kevés, amit a termékeny amerikai nagymestertől már oly régóta megszokhattuk: Szörnyek, szörnyeknek bizonyuló emberek, az univerzum feloldhatatlan titkai és természetesen a hétköznapi amerikai hősök, akik néha nem is tudják magukról, hogy azok.
No meg persze a szokás sötétség. Ha szereted, ha nem.
Két tehetséges suttyó
Mi a tehetség? – kérdezi Stephen King. (Hogy aztán ne válaszoljon egyértelműen.) Vagy legalábbis bizonytalanságban hagyjon. A negyvenes éveikben hirtelen remekműveket ontani kezdő két vidéki jóbaráttal bizonyosan nem stimmel valami. Talán alkut kötöttek volna az ördöggel egy keresztútnál éjfélnek idején?
A Két tehetséges suttyó mindenesetre iskolapéldája a figyelem-felkeltésnek, ugyanúgy ahogyan a figyelem sikeres fenntartásának is. A rejtély utáni nyomozás maga, mint oly sok esetben, talán sokkal érdekesebb, mint a végső feloldás.
A bevezető elbeszélés folyamatos feszültségéhez, továbbá a várakozás felfokozott izgalmához az a kontraszt is kell, ami szembeállítja a sikeres apával, Laird Carmodyval és a még sikeresebb Butch bácsival a narrátort, azaz a minden szempontból sikertelen fiút.
A Két tehetséges suttyó emellett, sajnos, téged, azaz az olvasót is kétségbevonhatatlanul meggyőz, hogy teperhetsz, ahogy csak bírsz, némi extra rásegítés nélkül még csak soha a közelébe sem jutsz annak a teljesítménynek, amit ez a két derék úriember, azaz három, ha Stephen Kinget is közéjük számítjuk, letett az asztalra… (A fenébe is!)
Az ötödik lépés (& Kretén Willie)
Soha nem szerettem különösebben novellákat olvasni. És most sem álltam volna neki King Csak sötéten szereted című kollekciójának, ha nem döntöttem volna el, hogy ha már van ez a blog, szép lassan érdemes lenne újraolvasni az amerikai nagymester (terjedelmes) életművét és kritikát írni az ÖSSZES könyvéről. (Mindenkinek kell egy nagy és fontos cél az életben, nemdebár?)
Nos, Az ötödik lépés (& a Kretén Willie) kitűnő példája annak, hogy miért időpocsékolás a novella-olvasás. Mire beléjük feledkeznél, már végük is. Komolyabb karakter-építésre, vagy egyáltalán bármilyen komolyabb szituáció felépítésére esély sincs. A végén általában egy csattanó vár, ami vagy működik, vagy nem.
Az ötödik lépés (& a Kretén Willie) esetében nem annyira működik. Meg mernék rá esküdni, hogy ugyanezt a slusszpoént már olvastam valahol régebben. De ha mégsem így volna, akkor is biztos, hogy minimum 5 író már elsütötte valahol, nagyjából ugyanígy.
A Kretén Willie-vel kicsit mégis más a helyzet. Az alapfelállás abszurditása kétségtelenül kíváncsivá tesz; hiszen Willie valóban eléggé buggyant. Fura választás főszereplőnek. A csattanót pedig, amit már elég messziről látsz jönni, eleve kizárod, mivel annyira képtelen. Aztán King mégis csak elcsattintja… De hát így is kell ezt.
Danny Coughlin rossz álma
Azt mondtam volna, hogy Csak sötéten szereted legjobb története A két tehetséges suttyó? Meglehet, de csak holtversenyben. A Danny Coughlin rossz álma szorosan ott van mellette. Amiben viszont nyer, az a feszültség. Azaz a suspense.
Danny Coughlin annyiban különbözik a megszokott King-hősöktől, hogy nem értelmiségi. Első pillantásra egy kicsit túl egyszerűnek is tűnik. Azonban, amikor szembesül élete első természetfeletti élményével, – egy álommal, amely egy elásott holttesthez vezeti, – össze kel szednie minden sütnivalóját.
Felhívod a zsarukat, hogy bejelents egy gyilkosságot, de közben eltitkolod a saját személyazonosságod? De mégis lebuksz, mert olyan béna vagy? MEGSZÍVTAD!
Ha azt hiszed, a szerencsétlenkedésed majd melletted szól, hát tévedsz. Ha azt hiszed, hogy a fakabátokat majd érdekelni fogják holmi megmagyarázhatatlan álmok, újfent csak tévedsz. A zsarukat csak az érdekli, hogy megvan az elkövetőjük…
A Danny Coughlin rossz álma olyan átkozottul izgalmas, hogy szabályosan felmegy a vérnyomásod olvasás közben. Danny Coughlin próbálkozhat bármivel, nem hisznek neki. És, ha ez még nem lenne elég, Jalbert nyomozó, aki alapból is elég megszállott, kezd egyre jobban becsavarodni…
Finn
A Finn című novella esetén pontosan a bevezetőben említett problémák lépnek fel. Finn balszerencsés. Hát, istenem, van ilyen. Nem extrém mértékben, de azért eléggé. Finn komoly pácba kerül, de végül is elég könnyen megússza. Viszont az, hogy Stephen King mit akar közölni mindezzel, az nem egészen világos. Talán azt, hogy a számonkérés nélküli titkosszolgálati tevékenység komoly veszélyeket rejteget? Talán. De nem biztos.
A Finn elkezdődik, de aztán hirtelen vége is lesz, mire valami igazán komoly dologba fordulhatna.
Messze szálló út
Ahogy olvasod a Csak sötéten szereted című novella-összeállítást, feltűnhet, hogy King, oly sok nagyszerű gyerekszereplő mesteri megalkotója valamivel feljebb tekerte a korfát. A Csak sötéten szereted főszereplőinek nagy része ugyanis öregedő boomer. Ugyanúgy a 70-es éveiket tapossák, mint a szerző, Stephen King.
De mind közül a legelviselhetetlenebb Brown nagypapus. Igazi ordenáré, politikailag inkorrekt, izgő-mozgó, trágár vén disznó. (Az unokák szerencsére szeretik.)
King mindent bevet, hogy megutáltassa veled nagypapust. De csak azért, hogy kiderüljön, hogy néha, amikor szükség van az igazi tetterőre, akkor jó, ha veled utazik egy kellemetlen vén boomer is!
A Messze szálló út a négy hosszabb lélegzetű írás mellett a Csak sötéten szereted legeltaláltabb novellája. Egyben a könyv kivételt erősítő szabálya is. Megmutatja, hogy néha 20 oldal is bőven elég mindenre: remek szereplők, gyors, de kiváló karakterrajzok, bonyodalom bonyodalom hátán, kegyetlen gonosztevők – és egy alkalom szülte (és egyben elég bosszantó) hős.
A vörös képernyő & A turbulencia-szakértő
Érdektelen.
Érdektelen.
Laurie
Amikor elkezdtem írni ezt az ismertetőt, határozottan úgy emlékeztem, hogy A messze szálló út tetszett a legjobban a Csak sötéten szereted rövidebb írásai közül. De lehet, hogy tévedtem! A messze szálló út trükkös és frappáns. A Laurie viszont őszintén szívmelengető.
Hogy is van az a mondás? Háziállattal mindent el lehet adni?
Ez nem is kérdés. A frissen megözvegyült boomer, Lloyd Sunderland ugyanúgy tudja ezt, mint mi. Így hát, a Laurie című novellában nem is azon van a hangsúly, hogy Lloyd elfogadja-e a címadó jószágot, hanem hogy milyen gyorsan. Azaz körülbelül 10 perc alatt – vagy inkább hagyja magát kéretni egy-két óráig. (Érdemes tudni: Laurie egy border collie és mudi keverék.)
A gyászból való lassú kilábalás és egy szeretetre méltó kiskutya pompás, de csupán majdnem elégséges alapanyag egy novellához. Szóval kell még valami ide. Lehetőleg nagy, zöld és éhes, rengeteg foggal. A Laurie tipikusan az az eset, amikor mégis feleslegesnek érzed a szörnyeteg jelenlétét. Igen ám, de ha nem bukkanna fel, akkor meg valahogy hiányozna a történet vége… Szóval…
Csörgőkígyók
A Cujo az egyetlen Stephen King-könyv, ami a birtokomba került, de mégsem olvastam soha. Ajándékba kaptam vagy 35 éve, azóta is ott áll a polcomon. (Egy nagy, vérszomjas háziállat vicsorog a címlapján!)
A Csörgőkígyók, miközben sikeresen elspoilerezi számomra, hogy mi történt a Cujo-ban (noha King igazán megvárhatta volna, mire végre elolvasom) bemutatja a szereplők 40 évvel későbbi sorsát is. Már csak ezért is érdemes kézbe venni. (Már annak, ugye, akinek nem maradt ki az előzmény. Cujo! Rossz kutya! Rossz kutya!) Másrészt azért is, mert, ahogy fentebb állítottuk, a Csak sötéten szereted összes hosszabb lélegzetű írása, mint ahogyan a Csörgőkígyók is, kitűnő munka.
Egy újabb boomer főhős a színen. Vic Trenton, a Cujo Donnájának volt férje a floridai Rattlesnake Key-en tervezi tölteni a nyarat. A csörgőkígyóktól ugyan már nem kell tartania, azok mind kipurcantak. Viszont Vic-nek még náluk is komolyabb ellenféllel gyűlik meg a baja…
A Csörgőkígyók igazi tőrőlmetszett Stephen King-féle kísértethistória. (A Trenton-családra rájár a rúd, szó se róla.) A Csak sötéten szereted többi rozoga főhőséhez hasonlóan Trentonnak is össze kell kapnia magát, fizikailag és hát, szellemileg is.
Ráadásul szegény Danny Coughlin-hoz hasonlóan Vic-re is rászállnak az érthetően gyanakvó zsernyákok, további izgalmakat szolgáltatva ezzel az olvasó számára.
És talán ez adja a Csak sötéten szereted legtöbb történetének fő vonzerejét is. A borzongató izgalom és a folyamatos nyomás alatt tartott főhősök. Ami, mint ahogyan az az életük vége felé tartó emberek esetében érthetően megszokott, kiegészül a melankóliával terhes múltba révedéssel: Vajon mit rontottak el? Mit lehetett volna jobban csinálni? Tényleg csak ennyit lehetett kihozni ebből az emberi életből?
(Trentonék esetében persze csak ennyit. Az a nyomorult kutya gondoskodott erről.)
Az Álmodók
Az ember nem akarja folyton ismételgetni magát, de ha egyszer Az Álmodók esetében is egyértelmű, hogy mitől szenved: a saját rövidségétől. A főhős, William Davies, remek. (Egy érzelmileg kiürült, de a szívét a helyén viselő vietnámi veterán mindig az.) A helyszín Castle Rock. Ez is rendben van, hiszen Castle Rock körülbelül ugyanaz mint a Buffyban a Pokol szája.
Elginre, az őrült tudósra viszont csak kevés reflektorfény jut. Az általa elszabadítani kívánt veszélyes erőket hasonlóan nehéz komolyan venni, hiszen mindössze némi türelem és egy kevés Flurazepam szükségeltetik az eljövetelükhöz. (Oké, azért egy kicsit mégiscsak rémisztőek.)
King természetesen kihozza a témából, amit ennyi oldalszámon ki lehet, azonban a sztori baljósan záruló legvégén az olvasó egyértelmű hiányérzettel küzd. Tudni szeretné azt, amiről, lehet, inkább jobb volna mégsem tudni.
A Válaszember
Ki szeretné tudni előre, hogyan alakul az élete? Bárki is, egyértelmű, hogy ez nagyon rossz ötlet. (Ha hatásos példa kell, hát gondoljunk csak az Atreides-család tagjaira: lásd: A Dűne.)
Phil Parker esetében mégis hajlamosak vagyunk kivételt tenni, hiszen éppen olyan sorsdöntő választás előtt áll, amihez nem árt némi jövőbe látás. És ha csak egy egészen kicsit látunk előre, az néha pont elég.
Néha viszont pont nem elég, basszus!
Ezért aztán, mondom, jobb nem is tudni semennyit sem!
A Válaszember teljes képtelenség. Egy fickó, aki pár dollárért árulja neked a jövőt az út szélén, ahelyett hogy már régen Apple-részvényekbe is fektette volna az összes fellelhető tőkéjét, ilyen nincs is!
Mi lehet akkor a Válaszember? Az univerzum érthetetlen suttogásainak egy-egy pillanatra megismerhetővé váló megnyilvánulása? Lehet, de mégis mit törődik az univerzum Phil Parkerrel? Phil Parker csupán egy átlagember.
Ha viszont az univerzumot teljes egészében kivesszük az egyenletből, mi marad? Phil Parker egymagában.
Egy átlagember élete. Mintha egy vaskos (és érzelmes) John Irving-regényt olvasnál végig, csak éppen rövidítve, de szinte ugyanazzal a kielégítő (vagy helyesebben szomorúságra késztető) végeredménnyel.
– „Nagyjából ennyi az egész” – mondja valószínűleg a 77 éves Stephen King. – „Tudod előre, vagy nem, mit se számít.”
Csak sötéten szereted?
Akkor jobbára szerencséd van. Stephen King novella- és kisregény-gyűjteményének sötét az alaphangulata. De hát nem ilyen minden egyes könyvének? Amennyiben a Csak sötéten szereted mégis más, az talán a kifejezetten idős főszereplők reprezentatív megjelenése. Csupa idős boomer. (De persze már Stephen King is az.) A kor persze egyiküket sem gátolja, hogy, ha kell, szembeszálljanak a gonosz erőivel.
A kötetben helyet kapó négy hosszabb munka ráadásul mind nagyszerűen sikerült! Ezek négyen együtt határozottan kitesznek egy teljes értékű King-regényt. Mégpedig a jobbik fajtából.
Értékelés: 8.5/10
Stephen King: Csak sötéten szereted
Európa Könyvkiadó. 2024. 521 oldal
—
További könyvek a szerzőtől:
Holly
Tündérmese
Később
Billy Summers
Csipkerózsikák