Richard Osman: Az utolsó ördög – Könyv – kritika

A bűbájos dél-angliai nyugdíjas-közösségben, Cooper Chase-ben számos klub létezik a lakók mulattatására. Van rejtvényfejtő klub, francia társalgás óra, zumbázók, de a rejtvényfejtésnél valamivel több izgalomra vágyók megalakították a (csütörtöki) nyomozóklubot is. Az utolsó ördög a nyugdíjas magándetektívek és az ismert angol tévés műsorvezető, Richard Osman immár negyedik közös együttműködése. A nyomozóklub tagjai most éppen egy eltűnt szállítmány heroin nyomába erednek, miközben egy barátjuk meggyilkolása miatti bosszú is hajtja őket.
Nyomozás oldott légkörben
Az ember azt gondolhatná, hogy a közel nyolcvanéves klubtagok, már eleve korukból kifolyólag is, némileg hendikeppel indulnak a bűn üldözésében. Azonban ez mégsem így van. (Persze a csípőprotézis, a sétabot és a Cavinton bármikor a rendelkezésükre áll!)
Azt is gondolhatnánk, hogy a különféle elvetemült gonosztevők sorra ártalmatlanítják majd a klub tagjait egy-egy állkapocsra intézett könyökütés segítségével, és amíg az önjelölt nyomozók az agyrázkódásból lábadoznak a kórházban vagy éppen kómában hevernek, a bűnösök könnyedén megsemmisítenek minden nyomot.
Azonban Az utolsó ördög bűnözői szelídek, mint a kisangyalok! És figyelemre méltóan türelmesek és tisztelettudók az időskorúakkal szemben!
Azt is gondolhatnánk, hogy akkor majd a rendőrség egy ponton közbelép egy határozott mozdulattal letartóztatja teljes bagázst a nyomozás akadályozásáért…
Igen ám, de mi van akkor, ha a rendőrök kicsit elvarázsoltak? Kicsit ügyetlenek? Ha maguktól talán nem is boldogulnának az üggyel? Ha, mint ahogy ez Richard Osman sorozatának előző három részéből egyértelműen kiderült, mindenki sokkal jobban jár, ha már az elejétől a nyugdíjasklub veszi át a gyilkossági nyomozások irányítását a zsaruktól?
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a csütörtöki nyomozóklub egész Dél-Angliában részt venne nyomozati cselekményekben. Á, dehogy! Még csak az kéne! Hiszen ez csak móka a számukra; szórakozás, amivel elütik ráérő idejüket!
Így csak olyan esetekben lépnek a tettek mezejére, ha a közvetlen környezetükben történik bűncselekmény. Vagy éppen egy kedves ismerősük, netalán jóbarátjuk az áldozat. Az utolsó ördög című negyedik rész esetében is pontosan ez a helyzet. Micsoda mázlijuk van már megint!
Tea, süti és némi nyomozgatás
Úgy tűnik, Richard Osman végre felfigyelt a szavainkra. Ezek szerint nem hiába kardoskodtunk, azt hangoztatva, hogy a csütörtöki nyomozóklub egyszemélyes projekt. Mégpedig Elisabeth Best (nyugdíjas) hírszerzőé. Klubtársai csak díszletelemként vannak jelen a klub kalandjaiban, mint egy szoba sarkában árválkodó pálma.
Nos, Az utolsó ördög ebből a szempontból végre változást hozott. Joyce, – a korábbi részek locsifecsi krónikása, aki naplójában rendszerint még egyszer szóról szóra elismétli, ami közvetlenül azelőtt történt, még egyszer szóról szóra elismétli, ami közvetlenül azelőtt történt, – végre szintet lép. A fárasztó, jószándékú nyugdíjas néni egyfajta körmönfont Mrs. Marple-vé változik. És ez nagyon kellett már a sorozatnak.
A kiegyensúlyozása való törekvés azonban még mindig nem teljes. Hiszen mindkét férfi klubtag maradt amilyen volt: Ibrahim idegesítően okoskodó, Ron pedig idegesítően kellemetlen. De szegény Ront most még újabb visszalépés is sújtja: a söfőrködésen kívül lényegében semmi más teendője nem akad.
Gengszterek vagyunk, kezit csókolom!
Az utolsó ördög nyomozása végtelenül leegyszerűsített. A csütörtöki nyomozóklub tagjai különböző rosszfiúkkal tereferélnek az eltűnt hernyó ügyében. Azonban nyomozásuknak semmiféle fókusza nincs. Semmilyen eredmény nem következik semmiből. Igaz, a klubtagok mindeközben legalább remekül mulatnak.
A kíméletlen bűnözők pedig készségesen asszisztálnak mindehhez – ahelyett, hogy leírnák veszteségként azt a vacak 100.000 fontnyi heroint és csak szimplán, a lelkük megnyugtatása végett halomra lövöldöznék a csütörtöki nyomozóklub kivételesen bosszantó tagjait.
Ilyen jámbor nehézfiúkkal ritkán találkozni krimiben, az egyszer biztos. Persze ehhez valószínűleg az is kell, hogy egy olyan vajszívű, Isten minden teremtményét a jóindulat rózsaszín szemüvegén keresztül szemlélő szerző regényében szerepeljenek, mint amilyen Richard Osman. (Vagy Fredrik Backman. Lásd: Győztesek.)
Továbbá gyakorlott (és kevésbé gyakorlott) krimiolvasók valószínűleg már a könyv első harmadában könnyűszerrel kitalálhatják mind a gyilkos személyét, mind a gyilkosságok mozgatórugóját.
Ez azért nyilvánvalóan elég kevés egy krimihez.
Oké, de hát akkor mégis mi a frászról szól Az utolsó ördög?!
Helló, szia, demencia!
Aki esetleg Richard Osman sorozata korábbi részeit forgatva úgy találta, hogy a melegszívű brit szerző krimijeiben árnyalatnyit túl van reprezentálva az öregkori elbutulás témája, az most még jobban el fog ámulni. Az utolsó ördög valósággal tobzódik e témakörben!
Stephen-t, Elizabeth Bestnek, a csütörtöki nyomozóklub lelkének és motorjának férjét egyre jobban beszippantja a lefelé tartó spirál. Ez a folyamat és következményei nagyon alaposan, egymásra épülő jelenetek során keresztül kerülnek kifejtésre, mondhatni, sokkal kidolgozottabban, mint Az utolsó ördög fő cselekménye.
A demencia természetesen az emberi élet záró szakaszának egy nagyon komoly potenciális velejárója; egy nyugdíjas közösségben pedig valószínűleg a mindennapok kikerülhetetlen része.
A saját könnyed krimiregényeit végigkomolytalankodó Osmantól szokatlan ez a hangvétel, ezzel együtt Stephen és Elizabeth megpróbáltatásai néhány igazán hatásos, sőt megindító jelenettel gazdagítják Az utolsó ördögöt. Azt is bátran kijelenthetjük, hogy az a jelenet, amelyben Stephen elveszetten bolyong saját elméjének omladozó falai között, Richard Osman egyik kiemelkedő regényírói pillanata.
Ráadásul…!
…Ráadásul Stephen egy döntő pillanatban megvilágosodik, és felismervén az idő igaz természetét, rájön arra, amit a tralfamadoriak már réges-régóta tudnak. Azaz mindig is tudtak. Helyesebben, amit mindig is tudni fognak. (Lásd bővebben: Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd.)
Barátság extrákkal
Az, aki megöregedett, valószínűleg pontosan tisztában van azzal, hogy mi az, aminek ebben az életkorban leginkább híján szokás lenni. Úgy értem, a mókán, a kacagáson, a jó egészségen és a fürge elmén túl. Hát a barátoknak!
Márpedig aki a barátra lel, az kincsre lel! *
A csütörtöki nyomozóklub tagjai pedig kincsre leltek. Sőt, megütötték a főnyereményt. Igaz, hogy a klubtagok minimum 96 százaléka nehezen elviselhető, bogaras egyéniség, de legalább mindegyikük szíve a helyén van, és számítani lehet rájuk a bajban. Különben is ebben a korban már igazán nem lehet válogatni!
Ezen túl pedig a klub élete színtiszta móka és kacagás! Ha egyszer Cooper Chase-be kerülök, az tuti, hogy ez lesz az első, ahová majd jelentkezni fogok! (A könyvklub után, természetesen.)
Móka, kacagás és gyilkosságok
Richard Osman könnyed krimi kategóriába tartozó könyveinek egyik alapvető kelléke a játékos, komolytalan humor. E szempontból Osman minden egyes könyve erősen indít. Aztán hamarosan csökken a lendület: a szinte teljes egészében jellemkomikumra épülő humor kifárad, és inkább csak szimpla hülyéskedés marad belőle. Az utolsó ördög azonban most e téren is ügyesebben helyt áll.
Bár teljesen egyértelmű, hogy Osman a cselekményt teljes egészében alárendeli a tréfálkozásnak (ahogy mondani szokás, valószínűleg a saját édesanyát is azonnal eladná egy jó poénért), a megszokott bugyuta viccelődés számos esetben sikeresen adja át a helyét kifejezetten szellemes poénoknak. Végig az egész könyv során.
Ami azért egyáltalán nem jön rosszul, ha már egyszer Az utolsó ördög, – amellett, hogy fontos társadalmi kérdésekről is bőségesen szót ejt, – mint krimi, szokás szerint, meglehetősen pocsékul teljesít.
Értékelés: 7.3/10
Richard Osman: Az utolsó ördög (A csütörtöki nyomozóklub 4.)
Agave Könyvkiadó. 2023. 361 oldal
—
Kritika a sorozat további részeiről:
1. A csütörtöki nyomozóklub
2. A férfi, aki kétszer halt meg
3. Az eltévedt golyó
—
Ez is érdekelhet:
Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen
Nyírjuk ki Günthert!
* Elegáns utalás a Kincs, ami nincs című filmre