Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg – Könyv – kritika

Richard Osman előző könyvének világsikeréből kiindulva nyilván a világ nyugdíjasai tetemes részének dobbant meg jól hallhatóan a szíve a folytatás láttán.

Érthető. Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Tojnak a fejedre. Ez a világ rendje. DE nem ebben a könyvben. 

Richard Osman felismerte a piaci rést, behatolt rajta és szerencséje is lett. A világ nyugdíjasainak tetemes része pedig rohant ballagott azonnal a könyvesboltba, hogy remekül szórakozzon sorstársai hihetetlen kalandjain.

Másrészt viszont a világ nem nyugdíjas része talán nem szórakozik ugyanilyen jól. Még akkor sem, ha A férfi, aki kétszer halt meg paraszthajszálnyival jobban sikerült elődjénél.

Bocsi, de ez van, ha nyugdíjasoknak írsz nyugdíjasokról. Valahogy nem pörög annyira a dolog. A szereplők el-elfelejtenek dolgokat, beszunyókálnak néha és az érzelmek is már csak takaréklángon lobognak. Az egész valahogy olyan ráérős.

Amiről persze nem a nyomiklub nyugdíjasai tehetnek elsősorban, hanem a nyugdíjas lelkületű szerző.

Miért mondom ezt?

Mert Osman második krimije ugyanolyan súlytalan lett mint az első. Jó, jó az agysejtjeid most nem jól hallható pattogással kapcsolják le magukat, mint a Csütörtököt mondott nyomozóklub keszekusza (és egyre uncsibb) történetvezetése közben, de azért elég álmosan pislákolnak.

Richard Osman könyvei körülbelül 80 évvel le vannak maradva a krimiirodalom evolúciós folyamatában ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Egyszerűen a legtöbb mozzanatuk hiteltelen. A nyugger nyomozócsapatot azonnal, gondolkodás nélkül lepattintanák bárhonnan, ahol okvetetlenkedni kezdenének. Nemhogy az MI5, a brit titkosszolgálat ügynökei, de még az előző rész birkatürelmű rendőrei is. 

Ha egyszer nyugdíjba mentél, onnantól a kutya se törődik veled többé. Mondom.

Nem te fogod mindenféle simlis trükkel (köztük nagy értékű drog beszerzésével) elvégezni fenti szervek helyett (és azok helyeslő fejbólogatása közben) a dolgukat.

Persze az sem válik a könyv előnyére, hogy Richard Osman habókos különcként ábrázolja krimije gonosztevőit, drogkereskedőtől maffiavezérig bezárólag. Kiölve így a véletlenül megmaradt feszültség nagy részét is.

Így A férfi aki kétszer halt meg habkönnyűvé és rózsaszín árnyalatúvá alakul. Ami nem is lenne olyan nagy probléma, ha Osman bohózatot írna. De sajnos krimit ír.

Persze gyanakodhatsz arra is, hogy a szerző igazából krimiparódiát akart elkövetni. Igen ám, de ahhoz meg nem elég vicces. Noha vannak humor szempontjából eltalált részei is, ezek csak pár elszórtan jelentkező, jobban sikeredett fejezetet jelentenek.

A humor leginkább abban merül ki, hogy Joyce, naplójában bő lére eresztve megismétli ugyanazt, ami az előző fejezetben történt. (De azért azt se zárom ki teljesen, hogy egy idő után az olvasó ráhangolódik erre a csacsogó, pletykálódó körülményeskedésre… azért az is látszik, hogy Osman menet közben kezdi valamivel jobban elkapni a figurát.)

No és akkor még ott van az is, hogy a csütörtököt mondó nyugdíjasklub egyszemélyes attrakció. A 75 éves Elizabeth Best, az MI5 korábbi ásza képtelen elviselni, hogy immár nem körülötte forog a nyomorult világ. A három másik résztvevő szimpla ballasztanyag, észre sem vennéd, ha nem lennének ott.

Emlékezünk még a Dögös ötös* című sorozat pilotepizódjára? Minden szereplőnek megvolt a maga specialitása, ki a késdobáláshoz értett, ki a férfiakhoz. A férfi, aki kétszer halt meg című könyvben Elizabeth-en kívül senki nem ért semmihez. (Kivéve Bogdant, aki viszont nem is klubtag, úgy került közéjük, mint Pilátus a krédóba.)

Na most tegyük fel, hogy Richard Osman helyett te írtad volna ezeket a könyveket. Nem úgy intézted volna inkább, hogy az állandóan zsörtölődő, halál idegesítő Ron a csapat erős embere legyen, minimum jujitsu-szakértő, de legalábbis hajdani könnyűsúlyú bokszbajnok, aki időnként laposra ver néhány rosszarcú mellékszereplőt?

Vagy ott van Ibrahim, a pszichiáter. A teszetosza Ibrahim ebben a részben az áldozat szerepét alakítja nagy átéléssel. Ahelyett, hogy a társaság Mentalistája, az emberi psziché páratlan ismerője lenne, aki mindenkin átlát, mint a szitán, és esélytelen lenne neki hazudni.

Vagy Joyce. Mittudomén, Joyce mihez érthetne. Kódfejtő, fotografikus memóriával? Mert egyelőre csak sütemény-készítésben brillírozik. És néha, mint a vak tyúk, talál egy-egy szemet.

És akkor a többi nyugdíjas, akik egyelőre arra használják Osman könyveit, hogy jólesően álomba szenderedjenek a nyomozóklub kalandjain, inkább „Ez már döfi!-felkiáltással és ökölbe szorított kézzel ugrálnának kászálódnának fel a fotelből.

Na jó, de akkor meg, lehet, hogy a derekuk állna be..

6.9/10

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg
Agave Kiadó. 2021. 367 oldal

—
Kritika a sorozat további részeiről:
Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub (1.)
Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg (2.)
Richard Osman: Az eltévedt golyó (3.)

—

* Elegáns utalás Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjére