Mick Herron: Fogatlan oroszlánok – Könyv – kritika

Mick Herron Az utolsó befutókkal „az utóbbi évek legszórakoztatóbb kémregényét” tette le az asztalra. Mondják. A fogatlan oroszlánokkal ugyanott folytatja, ahol az előbb említett végén abbahagyta: állkapcsát még mélyebben a zsánerbe mélyesztve.

Az utolsó befutók vicces volt. Legalábbis az eleje. De a tömény humor azért elég hamar elillant belőle. A második rész, amellett, hogy kémregényként is megállja a helyét, a humort is bővebben adagolja. Ehhez persze az kellett, hogy Herron most jóval többet szerepeltesse Jackson Lamb-et, a kémregény-irodalom züllött Dr. House-át, aki a könyvben nagyjából és egészében a humortényezőről saját személyében gondoskodik. (Jó, jó, Rodney Ho, a kémregény-irodalom Sheldon Cooperje is színre lép pár jelenet elejéig.)

Szóval Dr. House. Na hát ő egy igazi tapló. Lamb is egy igazi tapló – de ő emellett még láncdohányos, alkoholista, elhanyagolt, koszos és lusta dagadék is, aki a szükséges mértékűnél láthatólag (és hallhatólag) jóval több bélgázt termel. Amelyről tényről Herron sosem hagy minket megfeledkezni. (Fingom sincs egyébként, hogy miért.)

Lamb zsírrétegei alatt azonban nagyon halványan ott motoszkál némi maradék kötelességtudat, így amikor egy lecsúszott, hajdani hírszerzőt gyanúsnak egyáltalán NEM mondható körülmények között holtan találnak, mozgásba hozza az Utolsó Körben parkolópályára állított csapatát. A szálak Popovhoz, a hidegháború legendás szovjet cselszövőjéhez vezetnek. Vagy nem, mivel talán nem is létezett.

Jackson Lamb-nek (és a történet olvasóinak) ilyetén nagy szerencséje van, hogy az Utolsó Körbe delegált, a brit elhárítástól (MI5) kiszuperált társaság nem is olyan béna, mint amilyennek elsőre látszik. Van, akitől vetélytársa szabadult meg ármánnyal, van akinek csak pechje volt, valakit pedig antiszociális viselkedése miatt zsuppoltak ide. De egy kémregénybe mindannyian nagyszerűen passzolnak.

A Fogatlan oroszlánok néha altesti, néha rejtői humorig (lásd Az előretolt helyőrség) merészkedő komolytalankodásai ellenére is abszolút komolyan vehető kémtörténet. (De azért olvasás közben többször simán felröhögsz.) Az ironikus felhang és a hírszerzés belső működésének kikarikírozásában is john le carré-i hagyományok (lásd Kettős szerepben) továbbhordozója. Bár a vége, mi tagadás, talán túl bombasztikusra sikeredett.

A cselszövés, melyre Lamb rábukkan, először nem tűnik túl nagy jelentőségűnek. Aztán meg igen. Aztán megint nem néz ki egészen komolynak. És így tovább. Sajnos a legvégére pont a kevesebb fontosságú fokozaton áll meg a mérőműszer kijelzője, így talán nem leszel maradéktalanul elégedett a végeredménnyel. Lehet, az is zavar, hogy Herron könyvének szereplői nem tudják, amit minden profinak tudni illenék: a teljesen szükségtelen gyilkosságokkal csak a saját maguk dolgát nehezítik meg.

Persze a Fogatlan oroszlánok ezzel együtt is kivételesen egyedi kémregény. És ugyebár dr. House bunkó viselkedésén is milyen remekül szórakoztunk vagy 8 évadon keresztül.

8.2/10

Mick Herron: Fogatlan oroszlánok (Utolsó Kör 2.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 383 oldal