John Le Carré: Kettős szerepben – Könyv – kritika
Igen, tudom, ne is mondjad, te is azok közé a biztos ízlésű, műértő kémregény-fogyasztók közé tartozol, akik behánynak Le Carré munkásságától. Mint e sorok írója is, aki 15 évig DIREKT nem olvasott Le Carrét, hogy jól kicsesszen vele, annyira elege lett a barokkos túlcizelláltságból, a sznobságig merészkedő, eltartott ujjú finomkodásból, vagy éppen a sima egyszerű dögunalomból (A panamai szabó, hm?) amit a szerző szépirodalom jelszóval próbált belegyömöszölni a könyveibe. Brrr.
Hát akkor? Hipp-hopp, az évek szálltak, mint a percek, és hirtelen becsapódik eléd az Éjszakai szolgálat egy laza kis 8.5-tel. Mi van, a főszer megtanult írni vénségére? Ja. Ja, mégsem, mert rádöbbensz, hogy az Éjszakai szolgálat 1993-as, és már semmit se értesz.
Na, mindegy, hagyjuk ezt. Szóval Kettős szerepben. Van egy ilyen arab tag ebben a könyvben, aki mindenkit felrobbant Európában. De mindenkit ám, senki nincs tőle biztonságban, főleg, ha zsidó. Ezért a többi zsidó Izraelben kimondja rá a fatvát, ami azt jelenti, hogy annyi neki. Igen ám, de mégse annyi neki, mert az úristennek nem találják sehol se, folyton elbújik előlük. Csak akkor jön elő, ha robbantgatni támad kedve. Ilyen egy szemét alak ez! Akkor mégis mit csináljanak? Elhatározzák hát, hogy szereznek neki egy csajt!
Tessék, ilyen könnyedén le lehet írni Kettős szerepben lényegét, mindenféle felesleges sallang és kínos erőlködés nélkül. Erre mi van ebben a könyvben? Hát felesleges sallang. Teli van vele! Túlírtság, ide-oda csapongás és bennfenteskedés. Mindentudással való tetszelgés.
„Az emberrablásra szükségtelen sok szót vesztegetni.”-
hazudja például a képedbe ez a disznó szerző, majd jön hét (APRÓBETŰS) oldal az emberrablásról. Ez direkt szórakozik veled, állítom!
Emiatt kényelmetlenül fészkalódsz olvasás közben, főleg az elején… aztán szép lassan, bassza meg a pereces pék, hozzászoksz ehhez a gunyoros, szórakoztató cinizmushoz. És a Kettős szerepben elkezd tetszeni.
Igaz, a sztori kísértetiesen emlékeztet Daniel Silva Gabriell Allon-regényeire (helyesebben azok hasonlítanak erre, hoppá, ld.: Daniel Silva: A másik nő), annyi különbséggel, hogy az ő könyvei nem ilyen átkozottul terjengősek. Viszont, most már egyértelmű, egy az egyben Le Carré köpönyegéből bújtak ki.
Talán ez az általam olvasott első kémregény, amely nem egyértelműen elfogult az izraeliek irányában. Silva saját kezűleg pofozná le az összes palesztint, ha tehetné. Le Carré könyvének jelentős része foglalkozik a palesztin menekültek libanoni helyzetével. Ekkor nézel utána, és jössz rá, Jézus szerelmére!, hogy ez a könyv 1983-as, meg arra, hogy eltelt majd’ 40 esztendő, és a palesztinok helyzete még mindig kábé ugyanolyan. És rájössz arra is, hogy lehet, Le Carré egyre jobb könyveket ír, ha időben visszafelé haladva olvasod őket. Mert a Kettős szerepben például hihetetlenül jól öregedett, simán letagadhatna vagy harminc évet. Talán még többet is.
Persze, tudod, ki lesz kibe szerelmes, és sejted, hogy mit fog kapni szerencsétlen viszonzásul, – már ha mindenki túléli. Az izraeliek hírszerző főnökei meg fogalmatlan idióták (ez, mondjuk, talán az egyetlen nem túl hihető momentuma a könyvnek).
Viszont irigykedve figyeled, ahogy Joseph végtelenül módszeresen (és türelmesen mint egy pók) befűzi Charlie-t (ő az a csajszi, akit az arab tagnak szánnak. De igazából csak jól meg akarják szívatni. Mármint az arabot.)
Csak maga a beszervezés egy fél könyv. Onnantól kezdve persze még izgalmasabb lesz minden. És Charlie-val szemben a szerző lazán meg merészeli lépi még azt a csúfságot is, hogy egy szabados, ide-oda kefélgető ribizlinek állítsa be, – miközben, figyelj csak!, eléri, hogy mégis őszintén megkedveld. Hogy a fenébe csinálja?!
Ha akcióra vágysz, a Kettős szerepben nem a te könyved. Ha ellenben bejönnek a komótos tervezgetések, az aprólékos játszmák és a cselvetések sorozata, akkor jól fogsz szórakozni ezen a szikrázóan intelligens, csúfondárosan locsogó-fecsegő kémregény-klasszikuson.
8.5/10
John Le Carré: Kettős szerepben – Könyvkritika
Agave Kiadó. 2018. 512 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Mick Herron: Utolsó befutók