Rick Remender: Orgyilkos osztály 1 – Reagan-nemzedék – Képregény – kritika

Rick Remender - Wes Craig: Orgyilkos osztàly 1 - Reagen-nemzedék - képregény-borító

Egy életképtelen osztályközösség…

Tuti nem szeretnél te ebbe a suliba járni, ahol a világ leghalálosabb orgyilkosait képezik ki a legalább 157 éves, szottyadt zöldségnek kinéző Lin mester irányításával. Miért is? Mert ebben az isiben a legtöbb nebuló tanítvány helyett inkább célpontnak lenne ideális. Sztálin bérgyilkosának csemetéjétől, egyszerű gengszterpalántákon és drogdílerek kölykein át CIA-s és FBI-os leszármazottakig (He? Nekik nem egy rendvédelmi szakközép dukálna inkább?!) mindahányan békés egyet nem értésben követik az Orgyilkos osztály halálos tanrendjét.

Akik azon felül még iskolai klikkekbe is tömörülnek. (Fekete gengszterek, drogos vonalon mozgó gengszterek, rasszisták, kevésbé rasszisták, jakuza baráti kör etc.) Mint valami vörös pöttyös könyvben, vagy tini szappanoperában: az alapötlet kicsit necces, cserébe jó erősen érződik rajta a 2000-es évek egyik legkellemetlenebb young adult irányzata, az, amiben mindenféle egymáshoz nem illő teremtményt hajigálnak közös oktatási intézménybe, vámpírtól vérfarkasig.

Az új tanulót ráadásul első napján oktatási célzattal kiküldik a városba gyilkolászni, szóval a tanmenetben is akad még némi egyenetlenség…

Read more

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene – Könyv – kritika

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene - könyvborító

Edwin Walker egy szemétláda – de amúgy rendes srác

Minek is szépítenénk, Edrin Walker egy tróger. Legalábbis ő ezt gondolja saját magáról. Hite mindazonáltal nem gátolta abban, hogy A megtörtek istene előzményében (ld. Az áruló isten) jól megmentse szülővárosát a bazi nagy veszedelemtől.

A Megtörtek Istenében tehát újabb bazi nagy veszedelem fenyegeti a sanyarú sorsú Setharis városát, ami nem annyira rossz hír, mármint az olvasónak, mivel a második rész valamivel ügyesebb munka, mint az első. A történet jobban kidolgozott, érthetőbb és kevesebb öncélú idétlenkedés meg ügyetlen jelenet (naturista nagymama, khm) került a lapjaira.

Edwin Walker az agyát használja – elmemágia haladóknak

A gaz ellenfelek, a szó szerint az agyadba mászó zsugabubusok, akarom mondani scarrabusok kiköpött goa’uldok a Csillagkapu c. sorozatból. Ha Cameron Johnston helyében vagyok, én biztos onnét csórtam volna az ötletet… Ez elsőre jó bénának tűnik, és hát kicsit az is, de annyira azért mégsem, mert Edrin az elmemágia kiváló művelője, mint ahogy ezek a kis nyomoroncok is, így számos remek alkalmuk akad, hogy különféle csetepatékban, majd végül egy epikus csatában mérjék össze egymással az eszüket… vagyis hát az agyukat.

A Megtörtek Istene, hasonlóan az előzményhez, nem mentes a felesleges és bombasztikus körítéstől. A galaktikus léptékű háttértörténetben például a szó szoros értelmében holdakkal és bolygókkal dobálóznak némelyek, ami akkora kontrasztot képez a könyv alaptörténetével, hogy az enyhe unalmon kívül más érdemi hatást képtelen kiváltani. Szerencsére csak pár oldal az egész.

A Megtörtek Istene öncélúan vulgáris, hogy csesznéd meg!

És hogy mekkora tróger Walker? Az író valamiért kényszeresen ismételgetteti főhősével, hogy az milyen ocsmány, érzéketlen féreg is, – miközben ezzel ordító ellentétben, hősünk utolsó petákjait is az éhezőknek adja, kórházban robotol mint önkéntes aneszteziológus vagy éppen megmenti az EGÉSZ bolygót. Edrin állandó önostorozása nyilván a hős egyedivé tételét szolgálja. A lóláb azonban kilóg: Edrinnel, azon kívül, hogy jó adag cinizmus, tiszteletlenség és önsajnálat szorult belé, más gond nincs. Kivéve persze azt a mocskos, büdös pofáját!

A folytonos és teljesen szükségtelen trágárság ugyanis folyamatosan kocsmai szintre húzza le a A Megtörtek Istene szövegét. És mint a csúnya beszédű kisgyerekek esetében az oviban, most sem könnyű rájönni, hogy a megbotránkoztatáson kívül mi is lehet a célja.

Cameron Johnston emlékezetes hőst alkot… és…

Azonban némi idő elteltével már nagyon észre se veszed a mocskos beszédet, baszd meg, viszont rájössz, hogy a Cameron Johnston valahogy mégiscsak sikerrel járt. Ha az írás döcög is emitt-amott, a főhős emlékezetes marad. Főképpen, hogy a második rész során a karakter egyre jobban magára talál és sokkal agilisebbé és hatékonyabbá, igazi badass figurává válik. No és a sablon fantasy-től eltérő elmejáték is garantál némi különlegességet.

És a végén már csak azt nem érted, ha egyszer Johnston vette a fáradságot, hogy kitalált egy ennyire komplex mitológiát és háttérvilágot, mi a keserves úristenért csapta össze a sztorit két kötetbe. Mert mi tagadás, A Megtörtek Istene hirtelen odakent befejezése után még a hiányérzet is befigyel.

Értékelés: 7.2/10

Cameron Johnston: A Megtörtek Istene (A zsarnokság kora 2.)
Főnix Astra. 2020. 364 oldal

Cameron Johnston: Az áruló isten – Könyv – kritika

Cameron Johnston: Az áruló isten könyvborító

Az áruló isten főhőse, a mágus Edrin Walker 10 év száműzetés után tér haza szülővárosába, Setharisbe, hogy bosszút álljon legjobb és egyetlen (!) barátja haláláért. Nem mondhatni, hogy Setharis ölelő karokkal fogadná. Elvégre mégiscsak kinyírt ott egy istent. Legalábbis mások szerint. Ő ugyanis nem emlékszik rá. Bár lehet, hogy te is ugyanezt állítanád hasonló esetben…

Cameron Johnston szokatlan hőssel, szokatlan mágia-rendszerrel és egy ugyancsak nem túl megszokott műfajkísérlettel debütál: a dark fantasy-t ötvözi a detektívregénnyel és a horror-thriller-elemekkel.

Edrin Walker nem a barátod!

Edrin Walker maga a két lábon járó önpusztítás. Iszákos, öntörvényű. Igazi mocskos szájú kellemetlen alak, aki másoknál csak saját magát utálja jobban. Egyszersmind hamar kiderül az is, hogy Edrinnek van messze földön a legmenőbb varázs-kepéssége. De közben mégsem.

Belelátni mások fejébe, nos az sosem jön rosszul, kiváltképp, ha sértegetni akarjuk őket. Viszont egyenesen belemászni mások fejébe, nos, az teljesen más szint. Edrin telepata, aki elméjével át tudja venni az uralmat másoké felett. Setharis városának sajnos korábbról rossz tapasztalatai vannak az elmemágusokkal. Ilyenformán tehát:

1, Másokat mágiával apró darabokra robbantó vagy a saját bőrükből kifordító mágusok = oké.
2, Másokat öntudatlan bábuvá változtató mágusok = egyáltalán nem oké.

Read more

Alexander Söderberg: Andalúziai szerető – Könyv – kritika

Alexander Söderberg: Andalúziai szerető könyborító

Ha a címből indulsz ki és már előre örülsz holmi latinosan túlfűtött érzelmekre és szerelmi civódásokra számítva, akkor peched van, az Andalúziai szerető ugyanis csak egy szimpla, nem túl pörgős thriller, szerelem elenyészően kevés található benne, számszakilag kifejezve, egészen pontosan: 0.

Még rosszabbul jársz, a borongós skandináv krimik és a mediterrán életérzés egyfajta különleges ötvözetére vársz. Ezek ugyanis, láthatóan, képesek teljesen kioltani egymás hatását. Így aztán a Sophie Brinkmann-trilógia debütáló kötetében klasszikus krimi szál (whodunit) se nagyon akad.

Két bűnözői érdekcsoport hatalmi vetélkedését, valamint az egyik társaság után vizsgálódó rendőrök nem túl izgalmas nyomozását kísérheted figyelemmel. Ráadásul az elején szereplőből is túl sok van, emiatt nehéz követni a párhuzamos történéseket.

Cserélje ki a kötést a hátsó felemen, kedveském!

Más kérdés, hogy az Andalúziai szerető című könyvben a főbb szereplőkhöz nehéz kötődni, mivel mintha mindegyik kissé sótlan lenne. Sophie Brinkmann eleve nem egy szokványos főhős. Egy minden szempontból átlagos és hétköznapi egyedülálló anya. Söderberg teljes mértékben kihasználatlanul hagyja a potenciális MILF-faktort! Sophie fásult, közönyös, akit csak sodornak magukkal az események.

De a legsótlanabb szereplő maga Hector Guzmán, azaz az andalúziai szerető. Alexander Söderberg fejében valószínűleg az alábbi jelzők járhattak, amikor elkezdte megalkotni könyve címszereplőjét: karizmatikus, intelligens, megnyerő és titokzatos. Ehelyett Hector ILYEN lett: unott, türelmetlen, ingerlékeny – és enyhén elhízott.

Mintha csak Hector Guzmán egy szokványos tévésorozat nem túl kedvelt mellékszereplője lenne, akivel a főhősök néha összefutnak a lépcsőházban, és kényszerűségből leállnak vele kicsit trécselni az időjárásról.

Szóval Söderbergnek alighanem kicsit több energiát kellett volna fektetni a karakterépítésbe…

A bűnözés nem kifizetődő!

Nem hát! Ha nem értesz hozzá!

Hector Guzmán pedig mintha nem értene hozzá rendesen. Nem megy az üzlet, na. Persze, ha egy rivális bűnszervezet és a rendőrök egyszerre akarnak elpusztítani az érthetően kellemetlen, de hát ez nyilván a szokásos üzletmenet része a bűnözés világában. A keresztapa óta pedig mindenki tudja, hogyan kell intézni az ilyesmit. Tessék lefizetni a rendőröket, a vetélytársakat pedig szétlövetni gépfegyverrel! Nem pedig nyafogni!

Valami bűzlik Svédországban!

Az andalúziai szerető második felében az arányok is eltolódnak, és valami furcsa okból kifolyólag a legkevésbé szimpatikus szereplők kerülnek előtérbe. A rendőrök is egyre furcsábban intézik a nyomozást, így érthető gyanakvással kezded figyelni a tevékenységüket: Amelyik zsaru nem teljesen zavart pszichésen, az a munkájára tűnik alkalmatlannak.

Több történetszál egyenesen eltűnik a levegőben (pl. Jens, az egyik legjobb karakter) és ha alaposan odafigyelsz, észreveheted, hogy jó néhány szereplő motivációi finoman szólva is abszolúte megkérdőjelezhetőek. Leginkább Hectornak Sopie-t érintő döntése tűnik megmagyarázhatatlannak. Én mondom, Sophie Brinkmann határozottan jobban tenné, ha az egészségügyben maradna!

Ha azonban nem figyelsz oda alaposabban, akkor nagyjából véve egy majdnem átlagos, de azért nem a legjobban kidolgozott krimiben van részed. És ha eljutsz a végére, akkor talán (de nem feltétlenül biztosan) érdekelni fog annyira a szereplők sorsa, hogy esetleg a kezedbe kaparintsd a következő kötetet.

Értékelés: 6.6/10

Alexander Söderberg: Andalúziai szerető (Sophie Brinkman-trilógia 1.)
Libri. 2014. 506 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
Alexander Söderberg: A második fiú (2.)
Alexander Söderberg: A jó farkas (3.)

Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák

Doctor Strange (2016) – Film – kritika

Doctor Strange (2016) film poszter marvel

Mint azt mindannyian jól tudjuk, a Marvel filmek olyanok mint a vurstli.
Nos, az 2016-ban készült Doctor Strange sem kivétel Martin Scorsese alaptétele alól: színes, csillogó-villogó, varázslatos, de azért mégis számos lyuk tátong rajta.

A jó doktor Strange egy közlekedési baleset okán kényszerül pályamódosításra (nem lehet elégszer hangsúlyozni: NE TELEFONÁLJ VEZETÉS KÖZBEN!) Menő sebészből varázsló lesz. Persze azért ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt, mint a Marvel filmek túlnyomó többsége, e film is eredettörténet. Másrészt az ilyesmi azért nem megy egyik napról a másikra.

A Benedict Cumberbatch által alakított főhős mindeközben nem nagyon nyeri el túlzottan a szimpátiánkat, mivel, hát, ki az, aki alapból kedvel egy önhitt, egoista, anyagias, nárcisztikus és arrogáns sebészorvost? Senki. Kivéve, ha azt akarja, hogy az vakbélműtétet hajtson rajta. Ilyenkor, azért megértőbb az ember…

Karrier- és meg- váltás

Ha van egy olyan testrészed, amit létfontosságú a munkavégzésed tekintetében, annak megsérülése az egész addigi életedet a fejedre állíthatja. Nem csoda, hogy dr. Stephen Strange is nehezen tudja kezelni a helyzetet. Te mit csinálnál a helyében? Azt mondanád: – Az idő a legjobb orvosság! – És türelmesen végeznéd a fizikoterápiás gyakorlatokat. Közben, biztos, ami biztos, letennéd a bőrgyógyász szakvizsgát.

Read more