Alexander Söderberg: A második fiú – Könyv – kritika

Sophie Brinkmann exápolónő külsős tagként kerül be egy bűnszervezetébe (ld: Andalúziai szerető). Ezt a foglalkozást márpedig jobb az alapoktól kezdve kitanulni, mert ha csak úgy belecsöppensz mint Pilátus a krédóba, bizony előfordulhat, hogy szakmai bakit vétesz. Aminek következményeként lehet, hogy ki is lyuggatnak párszor.

Szóval egy második fiú? Ráadásul mostoha? Úgy hiányzik neki, mint a hátára egy púp!

De halljuk inkább a jó hírt: Alexander Söderbergsorozatának második etapja jóval mozgalmasabb, mint az első. Először is hiányzik annak kissé uncsi expozíciója. Aztán jó benne az is, hogy a sztori teljesen kiszámíthatatlan, sosem tudod előre, hogy merre fog tekeredni a cselekmény. És figyi, A második fiúban még az is előfordul, hogy komolyan szorítasz egy szereplőért. Vagy többért.

A második fiú receptje receptje amúgy ismerős az előző részből: két külön brancs, két külön történet, Sophie és az éppen karmakómából (lásd: Karmacoma on YouTube) ébredező Hector kalandjai és a rendőrségi nyomozás csak a könyv végén érnek össze. És ha már a rendőrségi nyomozásnál tartunk: sajnos itt is belép ugyanaz lelombozó történetformáló elem, mint az első részben: a piszkos zsaru-effektus; csak míg ott kis jóindulattal hihető volt, itt a hiteltelenségig túl van pörgetve, hiszen a szép lassan teljesen becsavarodó Tommy nagyfőnök sokkal jobban járna, ha lapítana mint szőr a fűben, a boldog úristen se kötné az előző rész sumákságaihoz.

És ezt így hogy?

Hát, kellett egy gonosz ellenség és kész. Persze lehet az is a magyarázat, hogy Alexander Söderberg IMÁD elfuserált karaktereket alkotni, különösen rendőrségi állományba tartozókat (emlékezzünk csak az előzmény gyógyszerfüggő szociopatájára és munkatársaira.) Miles esetében sem tudod egyértelműen eldönteni, hogy mi a frászkarikának keveredett a történetbe; magára találása és románca teljesen felesleges a nagy egész szempontjából, de ettől függetlenül talán mégis ezek a könyv legfigyelemreméltóbb részei. És nem sikerült rosszra a kolleginájával közös nyomozás sem, amiről kapásból azt gondolod, hogy full érdektelenségbe fullad majd, mert azután szimatolnak, ami a korábbi rész fő cselekménye volt. Előre tudod tehát, mire fognak rájönni, de mégis egészen izgi, ahogy a sok akadályoztatás ellenére is tántoríthatatlanul haladnak előre.

Sophie, a bűn mocsarában tapicskoló jóravaló családanya viszont A második fiúban kénytelen lesz megtapasztalni az „aki konda közé keveredik, azt széttapossák a vaddisznók ” közmondás mögött álló tanulságot, már ha van ilyen közmondás Svédországban. Nagy szerencséje, hogy a bajban segítsége is akad, mégpedig az első rész két legjobb karaktere, Jens és kedvenc vadállat orosz bérgyilkosunk, Mihail. Akinél, mint az talán el is várható, a könyv végére még némi jellemfejlődés is befigyel.

Sajnos azonban nem csak rendőrségi vonalon találni túlbuzgó alkalmazottat: szia Aron, rád nézünk megrovóan, akinek vélhetően ugyanez lehet a szerepe, mint Tommynak: Hogy meglehetősen erőltetett és béna módon továbbnoszintsa a cselekményt a következő részre (ld. A jó farkas). Ezek miatt aztán jelen felvonás, ha nem is annyira „hétköznapi”, mint az első rész, – fordulatosabb, több élvezetesebb jelenet került bele, – mégis sokkal ingadozóbb minőségű a jó néhány megkérdőjelezhető színvonalú húzásnak hála.

7/10

Alexander Söderberg: A második fiú (Brinkmann-trilógia 2.)
Libri. 2016. 444 oldal