Graham McNeill: Hamis istenek – Könyv – kritika

A Hamis istenekben a 63. expedíciós flotta robog //halad// tovább Hórusz hadúr (és Graham McNeill) vezényletével. (Lásd az előzményeket: Dave Abnett: Hórusz felemelkedése). Döngő lépteiket a politikai korrektség teljes hiánya vezeti: talpig csatapáncélba öltözve mindenkit lezúznak AZ UNIVERZUMBAN, aki kicsit is más, vagy nem eléggé emberi. Vagy éppen eléggé emberi, csak túl sokat okoskodik.

Kezdésnek az űrgárdisták visszapofoznak pár ezer élőhalottat a föld alá, aminek során Hórusz is megsérül. Ettől a teljes flotta összeszottyad mint egy aszalt szilva, mert félistenként tekintenek szeretett vezérükre (és mi tagadás, egy idő után téged is magával sodor ez a hihetetlen lelkesedés és te is kezdesz felnézni rá) még akkor is, ha e félisteni lény időnként képes úgy viselkedni, mint egy nárcisztikus liba. A Hamis istenek egyik egyik baja éppen ez az ájult, minden józanságtól mentes tisztelet, amellyel a gárdisták Hórusz felé fordulnak. És amellyel Hórusz fordul saját maga felé, és aki bizony puszta büszkeségből és saját legyőzhetetlenségének tudatában képes belesétálni a legátlátszóbb csapdába is. Igen, igen, itt már te is elkezdesz azon tűnődni, hogy tényleg a császár picinyke fia a legalkalmasabb-e egy hadiflotta vezetésére?

A sorozatcím ugyebár Hórusz eretneksége. A második rész bele is csap a lecsóba, a fő konfliktus az, hogy Hórusz összeakassza-e a bajszát a császárral, egészen eddig szeretve tisztelt apucijával. A konfliktus minőségéből sokat levon az, hogy főleg metafizikai síkon játszódok, egészen pontosan Hórusz AGYÁBAN. Hórusztól, ettől a FELNŐTT férfitól kissé gyerekesnek tűnő hozzáállás az, hogy előre besértődik, mert apuci TALÁN istenné akar válni majd valamikor később; így aztán biztos nem fog vele törődni ezután. Ja, meg még sok a bürokrácia is. Ez azért elég soványka fundamentum egy 50+ részes könyv-sorozathoz.

Innét a könyv túl izgalmasnak nem igazán nevezhető hátralévő részében azon gyötrődhetsz, hogy Hóruszból, aki voltaképpen csak egy hiú és arrogáns pöcs, hiú, arrogáns és GONOSZ pöcs lesz-e minden átmenet nélkül, pár butus látomásra alapozva. A flotta, néhány peches alakot leszámítva, akik körön kívül rekednek, úgyis megy vele zokszó nélkül, ahogy a római birodalomban is követték a légiók a karizmatikus, császár ellen lázadó hadvezért.

A Hamis istenekben néhány kicsapongó életmódot folytató memorátor is téblábol még, akik igazából csak büdös civilek, fene se érti, hogy mit keresnek a flottánál, ráadásul csak kullognak az események után. Amikor csúf rém kúszik elő a hipertérből, hogy felfaljon belőlük párat, csak unottan legyintesz. Jó étvágyat!

Graham McNeill írásának színvonala átlagos, bár néha kissé szájbarágós, és a szükségesnél többször gerjednek indokolatlan haragra a szereplők, de azért különösebb gond nincs vele. A fő probléma a történettel van: minden előkészítetlennek és légből kapottnak tűnik, mint valami szappanoperában. Ha tovább olvasod ezt a sorozatot, annak kizárólag egyetlen oka lehet: kíváncsi vagy (átkozott kíváncsiság!) hogy mi fog történni a derék Loken kapitánnyal, aki kb. az egyetlen olyan arc maradt a történetben, akiért még izgulni érdemes.

6.3/10

Graham McNeill: Hamis istenek (The Horus Heresy 2.)
Tuan Könyvkiadó. 2018. 378 oldal