A Hamis istenekben a 63. expedíciós flotta robog //halad// tovább Hórusz hadúr (és Graham McNeill) vezényletével. (Lásd az előzményeket: Dave Abnett: Hórusz felemelkedése). Döngő lépteiket a politikai korrektség teljes hiánya vezeti: talpig csatapáncélba öltözve mindenkit lezúznak AZ UNIVERZUMBAN, aki kicsit is más, vagy nem eléggé emberi. Vagy éppen eléggé emberi, csak túl sokat okoskodik.

Kezdésnek az űrgárdisták visszapofoznak pár ezer élőhalottat a föld alá, aminek során Hórusz is megsérül. Ettől a teljes flotta összeszottyad mint egy aszalt szilva, mert félistenként tekintenek szeretett vezérükre (és mi tagadás, egy idő után téged is magával sodor ez a hihetetlen lelkesedés és te is kezdesz felnézni rá) még akkor is, ha e félisteni lény időnként képes úgy viselkedni, mint egy nárcisztikus liba. A Hamis istenek egyik egyik baja éppen ez az ájult, minden józanságtól mentes tisztelet, amellyel a gárdisták Hórusz felé fordulnak. És amellyel Hórusz fordul saját maga felé, és aki bizony puszta büszkeségből és saját legyőzhetetlenségének tudatában képes belesétálni a legátlátszóbb csapdába is. Igen, igen, itt már te is elkezdesz azon tűnődni, hogy tényleg a császár picinyke fia a legalkalmasabb-e egy hadiflotta vezetésére?

A sorozatcím ugyebár Hórusz eretneksége. A második rész bele is csap a lecsóba, a fő konfliktus az, hogy Hórusz összeakassza-e a bajszát a császárral, egészen eddig szeretve tisztelt apucijával. A konfliktus minőségéből sokat levon az, hogy főleg metafizikai síkon játszódok, egészen pontosan Hórusz AGYÁBAN. Hórusztól, ettől a FELNŐTT férfitól kissé gyerekesnek tűnő hozzáállás az, hogy előre besértődik, mert apuci TALÁN istenné akar válni majd valamikor később; így aztán biztos nem fog vele törődni ezután. Ja, meg még sok a bürokrácia is. Ez azért elég soványka fundamentum egy 50+ részes könyv-sorozathoz.

Mindig is a gyengéid voltak a nagyívű sorozatok? Pláne, ha sci-fi? No, a Warhammer 40.000 stratégiai társasjátékra alapozott könyváradat már kb. az 50. részénél jár. A nagy kérdés csak az, hogy könyvként mennyire vehető komolyan. Hát, izé. Valamennyire. Talán. Főleg, ha hímnemű vagy, tizenéves és a sci-fiből is inkább a military vonulatért csorog a nyálad.

Az emberfeletti, génmódosított űrgárdisták, Hórusz hadúr vezetésével (aki MÉG génmódosítottabb) járják a galaxis ezer és ezer, ember látta és ember nem látta világát, és amelyik a különös, új létformák közül nem felel meg bizonyos minimum-követelményeknek, pl. több feje vagy csápja van a kelleténél, annak jók elkenik a száját. Ami eddig rendben is van, a harcolós részek egész, hm, érdekesek, noha laikusként is az lehet a meglátásod, hogy a Hórusz vezette hadigépezet indokolatlanul kevés figyelmet fordít a tüzérség használatára. És az elvhű, sziklaszilárd és egyenes Loken kapitány is egész jól vizsgázik mint főhős.

Nademármost, az űrgárdisták mind férfiak. Nálad két fejjel magasabb (Hórusz nagyfőnők néggyel) genetikusan kikerázott, vastag állkapcsú izompacsirták. Nőci egy szál se akad köztük. Nem te vagy az egyetlen, aki nehezen tudja kiverni (elnézést!) a fejéből azt az elborzasztó rémképzetet, mely szerint ez a felpumpált bikacsorda reggelente a legénységi szállásokon álló farokkal hajkurássza egymást a VÉGLETEKIG FELAJZVA… Mindössze két soványka utalás van a segítségedre, amiből azt szűrheted le, ha akarod, hogy ez az egész díszes kompánia úgy ahogy van, cakkumpakk aszexuális.