Jo Nesbo: Birodalom – Könyv – kritika

Már egy ideje az a helyzet, hogy jobban örülsz, ha nem a Nesbo-nek világsikert hozó Harry Hole-sorozatból kapsz újabb részt a norvég szerzőtől, hanem különálló történethez van szerencséd. Ennek az az oka, hogy a nevezetes sorozat legfrissebb részei idegesítően tekervényes és fárasztó elmejátékra emlékeztetnek, amit esélyed sincs kibogozni. (Lásd a sorozatba Kést állító legutóbbi részt.) Új szereplők esetén azonban Nesbo mindig esélyt kap arra, hogy előhozza magából a belsejében állandóan ott rejtőző zsenit. Mint például most is.

A Birodalom lassan csordogáló thriller, aminek az elején el nem tudod képzelni, hogyan lehet abból valami érdekeset kihozni, ha egy könyv főhőse egy hallgatag, kisvárosi benzinkutas.

Az már több érdekességgel kecsegtet, ha tudod, hogy hazajön a nagymenő öccse Amerikából, aki wellnesshotelt akar építeni a hegytetőre, pont a tanyájuk mellé. És hozza magával a dögös asszonykáját is. Az Opgard-fivérek múltjában ráadásul akad némi takargatnivaló is. No meg a tanyájuk felé vezető út mellett ott lapul a Katlan, ami egy böhöm nagy szakadék. Jól jön az ilyesmi, ha valaki bele akar esni valahová.

Így már mindjárt érdekesebb. De még érdekesebb, ahogy Roy Opgardról (a benzinkutas) apránként kiderül, hogy igazi univerzális fixer, azaz megoldóember. A két testvér közötti kötelék eltéphetetlen. És ahol Carl Opgard (az öccs) megjelenik, ott előbb-utóbb megoldóemberre lesz szükség.

Jo Nesbo regénye érdekes stíluskavalkád. Először azt hiszed, hogy thrillert olvasol, sőt annak is a noir változatát (végzet asszonya, pénzügyi svindlik, magányos hős & északi sötétség), de a Birodalom című könyv olyan lassú folyású, számos kényelmesen felfejtett múltbéli titokkal terhelt, hogy át-átcsap bűnügyi (és szerelmi) drámába, sőt még családregénybe is.

Különösen igaz ez, miután fény derül a szülők tragédiájának okára. Ezután a könyv vesz egy nagy kanyart és Roy Opgardot állítja a fókuszba. A testvére Amerikában. A tanyasi származék Roy benzinkutasként dolgozik és minden vágya egy saját kút. Ráadásul Nesbo kezdettől fogva lebegteti főszereplője szexuális irányultságát is. Most akkor fiúk? Vagy a tesója? Vagy, izé, senki?

Ebből a nem túl biztató és talán nem is annyira érdekes alapból nő ki egy már-már Jack Reacher-szintű hős (a blog szerzőjének példaképe! – lásd Lee Child: Ne add fel könnyen). És egy letehetetlen olvasmány. Persze Reacher őrnagy szintjét megütni közel lehetetlen, Roy Opgardnak sem sikerül 100 százalékosan. De ha valaki majdnem annyira erős, harcra termett, fifikás, és ösztönös elemzőtehetség, az nagyjából elég. Még ha a sárm hibádzik is valamennyire.

A 2018-as Machbeth az első Jo Nesbo-könyv, amelyet a felénél abbahagytam. Az 1970-be átültetett Shakespeare-dráma csúfosan megbukik annak köszönhetően, hogy a középkori hatalmi harc egyszerűen képtelen működni a modern keretek (és köztisztségviselők) között. Ami ennél is kevésbé működik Nesbo átiratában, az a gyilkosságok mögötti pszichológia. Ezért is sajnálatos, hogy Nesbo körülbelül ugyanazt a lapot húzza meg a Birodalomban, ami ott azonnal eltántorított a továbbolvasástól.

A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez csak a könyv legvégén történik meg, valamint, hogy ez a nem sok átgondoltságot tükröző fejlemény kap egy további csavart is. No és a szerző nem spórolta ki a szereplőkre nehezedő lelki teher megjelenítését sem.

De attól még sajna a Birodalom egyértelműen erőltetett lezárása nem egyenértékű a könyv addigi magas színvonalával. És ha nem is teljes értékű tökön lövés, azért egy szép nagy, csontrepesztő orrba vágás. Vasalóval*.

8.2/10

Jo Nesbo: Birodalom
Animus Könyvkiadó. 2020. 480 oldal

* Vasalóval. Elegáns utalás a könyv egyik csontrepesztő fordulatára.