Ha a címből indulsz ki és már előre örülsz holmi latinosan túlfűtött érzelmekre és szerelmi civódásokra számítva, akkor peched van, az Andalúziai szerető ugyanis csak egy szimpla, nem túl pörgős thriller, szerelem elenyészően kevés található benne, számszakilag kifejezve, egészen pontosan: 0.

Még rosszabbul jársz, a borongós skandináv krimik és a mediterrán életérzés egyfajta különleges ötvözetére vársz. Ezek ugyanis, láthatóan, képesek teljesen kioltani egymás hatását. Így aztán a Sophie Brinkmann-trilógia debütáló kötetében klasszikus krimi szál (whodunit) se nagyon akad.

Két bűnözői érdekcsoport hatalmi vetélkedését, valamint az egyik társaság után vizsgálódó rendőrök nem túl izgalmas nyomozását kísérheted figyelemmel. Ráadásul az elején szereplőből is túl sok van, emiatt nehéz követni a párhuzamos történéseket.

Cserélje ki a kötést a hátsó felemen, kedveském!

Más kérdés, hogy az Andalúziai szerető című könyvben a főbb szereplőkhöz nehéz kötődni, mivel mintha mindegyik kissé sótlan lenne. Sophie Brinkmann eleve nem egy szokványos főhős. Egy minden szempontból átlagos és hétköznapi egyedülálló anya. Söderberg teljes mértékben kihasználatlanul hagyja a potenciális MILF-faktort! Sophie fásult, közönyös, akit csak sodornak magukkal az események.

De a legsótlanabb szereplő maga Hector Guzmán, azaz az andalúziai szerető. Alexander Söderberg fejében valószínűleg az alábbi jelzők járhattak, amikor elkezdte megalkotni könyve címszereplőjét: karizmatikus, intelligens, megnyerő és titokzatos. Ehelyett Hector ILYEN lett: unott, türelmetlen, ingerlékeny – és enyhén elhízott.

Mintha csak Hector Guzmán egy szokványos tévésorozat nem túl kedvelt mellékszereplője lenne, akivel a főhősök néha összefutnak a lépcsőházban, és kényszerűségből leállnak vele kicsit trécselni az időjárásról.

Szóval Söderbergnek alighanem kicsit több energiát kellett volna fektetni a karakterépítésbe…

A bűnözés nem kifizetődő!

Nem hát! Ha nem értesz hozzá!

Hector Guzmán pedig mintha nem értene hozzá rendesen. Nem megy az üzlet, na. Persze, ha egy rivális bűnszervezet és a rendőrök egyszerre akarnak elpusztítani az érthetően kellemetlen, de hát ez nyilván a szokásos üzletmenet része a bűnözés világában. A keresztapa óta pedig mindenki tudja, hogyan kell intézni az ilyesmit. Tessék lefizetni a rendőröket, a vetélytársakat pedig szétlövetni gépfegyverrel! Nem pedig nyafogni!

Valami bűzlik Svédországban!

Az andalúziai szerető második felében az arányok is eltolódnak, és valami furcsa okból kifolyólag a legkevésbé szimpatikus szereplők kerülnek előtérbe. A rendőrök is egyre furcsábban intézik a nyomozást, így érthető gyanakvással kezded figyelni a tevékenységüket: Amelyik zsaru nem teljesen zavart pszichésen, az a munkájára tűnik alkalmatlannak.

Több történetszál egyenesen eltűnik a levegőben (pl. Jens, az egyik legjobb karakter) és ha alaposan odafigyelsz, észreveheted, hogy jó néhány szereplő motivációi finoman szólva is abszolúte megkérdőjelezhetőek. Leginkább Hectornak Sopie-t érintő döntése tűnik megmagyarázhatatlannak. Én mondom, Sophie Brinkmann határozottan jobban tenné, ha az egészségügyben maradna!

Ha azonban nem figyelsz oda alaposabban, akkor nagyjából véve egy majdnem átlagos, de azért nem a legjobban kidolgozott krimiben van részed. És ha eljutsz a végére, akkor talán (de nem feltétlenül biztosan) érdekelni fog annyira a szereplők sorsa, hogy esetleg a kezedbe kaparintsd a következő kötetet.

Értékelés: 6.6/10

Alexander Söderberg: Andalúziai szerető (Sophie Brinkman-trilógia 1.)
Libri. 2014. 506 oldal
—
Kritika a sorozat további részeiről:
Alexander Söderberg: A második fiú (2.)
Alexander Söderberg: A jó farkas (3.)
—
Ez is érdekelhet:
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák