Robert Dugoni: Az utolsó ügynök – Könyv – kritika

Charles Jenkins, az élemedett korú, hajdani CIA-ügynök hajszál híján menekült csak meg Oroszországból. A fél orosz titkosszolgálat őt üldözte. Mikor nagy nehezen hazajutott, a CIA akart elbánni vele – ahelyett, hogy megköszönték volna, ami tett. Most újra felkeresi az amerikai hírszerző ügynökség egyik tisztje. Úgy gondolják, Jenkins ismét szívesen ellátogatna Oroszországba a megbízásukból. Noha, aki tovább lát az orránál, az pontosan tudja, hogy Charles Jenkins az utolsó ügynök, akit oda kellene küldeni…

Minek ment oda?

Hogy azonosítsa és semlegesítse a Télapót? Nem, ugyan dehogy! Jenkins a nyolcadik nővért kereste (lásd: kritika). Igazi lehetetlen küldetés volt, hiszen a nyolcadik nővér nem is létezett. (Mindenki tudja, hogy csak hárman vannak összesen.) Emiatt aztán nem is találta meg, akárhogyan kereste.

Azonban Jenkins menekülés közben segítséget kapott Paulina Pomonajovától, az FSZB informatikusától. Pauliának eközben, hogy, hogy nem, csak későn jutott eszébe, hogy ügyeljen az óvatosságra, így le is buktatta magát az orosz kémelhárítás előtt. Én mondom, ez aztán nem egy életbiztosítás – még ha amúgy a rettegett orosz kémelhárítók között egy csomó kedves fickó dolgozik is (mint ahogy ez később kiderül.)

Paulina most a Lefortovó börtönben ül. Állítólag tartós agykárosodása van. (Nyilván borítékolható volt, hogy összeszed közben némi sérülést.)

Minek megy oda megint?

Az utolsó ügynök? Mármint az első ügynök, akit a CIA rá tudott venni a küldetésre. Hát azért, hogy megmentse Paulinát. Jó, ez tényleg rendes dolog Jenkinstől, hiszen az életét köszönheti a nőnek, de azért jó ha tudjuk, hogy Oroszországban még mindig nagyon haragszanak rá!

Valamint azzal sem árt tisztában lenni, hogy Charles Jenkins körülbelül 60 éves, két méter magas és, hát, ne kerülgessük a forró kását, afroamerikai. Nem néztem pontosan utána, hogy ez a népcsoport körülbelül hány százalékát adja Oroszország lakosságának, de ha tippelnem kellene, nem mondanék túl nagy számot.

Azonban ahogy a mellékelt ábra mutatja, Jenkins nem csak a népcsoportból, hanem a korcsoportból is kilóg. No meg a tömegből is. Ennyi erővel egy kis táblát is tarthatna a feje felett: Gyanús vagyok, azonnal hívjátok az FSZB-t!

Összefoglalva: ahogy Jenkins kalandjainak első részében, úgy itt is teljesen irreális a könyv alapvetése. Épeszű amerikai hírszerő (és megfontolt regényíró) soha az életben nem küldene vissza az oroszokhoz egy alig pár hónapja súlyosan kompromittálódott, könnyen azonosítható ügynököt.

Meglepően izgalmas embervadászat

Már A nyolcadik nővérnek is az volt a legjobban sikerült része, amikor Jenkins menekülni kényszerült a szovjetek elől és hosszas macska-egér játékot vívott az üldözőivel. Az utolsó ügynök ebből a szempontból tovább emel a téten. Dugoni könyvének nagyjából a második fele ugyanis egy hosszúra nyúlt, kétségbeesett és szerfelett fordulatos menekülés.

Az utolsó ügynök ráadásul rendkívül hatásosan variálja ezeket a jeleneteket. A szó legszorosabb értelmében földön, vízen és levegőben folyik a hajsza, szinte pillanatnyi szusszanás nélkül, állandó életveszélyben.

Szó szerint lélegzet-visszafojtva figyeled a komplex, percnyi pontossággal időzített terveket, amelyekkel Jenkins túljár az orosz titkosszolgálat nehézfiúja, a brutális Jefimov eszén.

Túlbonyolított tervek

Ezek a tervek azonban olyan bonyolultak, annyira összetettek, hogy egyszerűen kivitelezhetetlennek tűnnek. Valahogy életszerűtlen, hogy a CIA, Moszkvát játszóteréül használva ilyen végtelen sok erőforrást felhasználjon, lényegében egy potenciálisan agykárosult személy megmentéséhez, kompromittálva eközben számos saját és szövetséges hírszerzőt.

Lehetséges volna, hogy aki Langley-ben engedélyezte ezt az akciót, az maga is súlyos agykárosult lenne?…

Ugyanakkor, követve Charles Jenkins, a túlkoros terepügynök kalandjait, egy idő után kezdesz arra gondolni, hogy Jenkins – bár az FSZB néhány tagja el van ájulva a teljesítményétől – tulajdonképpen csak egy nyugdíjaskorú fickó, akinek folyton embertelen nagy mázlija van…

Újabb pofonok a hihetőség számára

Gondoltál valaha arra, hogy milyen nehézségekkel járna kiszabadítani egy árulónak tekintett foglyot az orosz elhárítás karmai közül a Lefortovó börtönből? Nem? Biztos?

Nos, Charles Jenkins viszont igen.

Igazából nem is annyira nehéz! Kell hozzá persze némi elterelés, pár kártyatrükk, meg hasonlók, ez igaz, de összességében, végül is, nem kivitelezhetetlen…

Ja, igen, még egy dolog szükséges hozzá. Az, hogy az orosz kémelhárítás tagjai teljesen hülyék legyenek.

Ez persze nem kétséges. Elég, ha abból indulunk ki, hogy képtelenek azonosítani egy korábbi munkatársukat egy szálloda vendégei között, aki egy prostituált társaságában múlatja ott az időt. Fantomkép? Ujjlenyomat? DNS-minta? Könyörgöm, némi DNS-minta biztos maradt itt-ott elhullajtva!!!

Kihallgatás tégla segítségével

Egyszóval Az utolsó ügynök ugyanattól a bajtól szenved, mint az előzménye. Robert Dugoni teljesen gátlástalanul feláldozza a realitást könyve cselekményének érdekében. A tényeket pedig berugdossa az asztal alá. De hiába teszi, ha azok folyton kikandikálnak onnan.

A köztudottan paranoid, kíméletlen és bosszúálló orosz kémelhárítás ügynökeiből így tör elő, Charles Jenkins ellenállhatatlan sármjának hatására az eddig mélyre eltemetett jóság és lelkiismeret.

Jefimov elvtárs, azaz „A Tégla”, a könyörtelen FSZB-tiszt, aki onnan kapta a becenevét, hogy a gyanúsítottak kihallgatásához (és hétköznapi társalgásokhoz is) használt legkedveltebb eszköze egy tégla, így lesz képtelen arra, hogy megtörje egy 50 kilós, nőnemű informatikus hallgatását.

Az amerikaiak hírszerzés pedig, amely végtelenül bonyolult tervek kivitelezésére képes Oroszország szívében, képtelen arra, hogy leszedje a saját életveszélyben lévő embereit egy, a Balti-tengeren közlekedő hajóról. Meg kell várniuk, míg azok odaérnek egy átkozott kikötőbe!

Összegzés

Nehéz eldönteni, hogy Robert Dugoni egy végtelenségig hazafias érzelmű, alapvetően jólelkű személyiség-e, akinek könyveit ebből eredendően belepi a naiv emberbarátság és a rózsaszínű köd, vagy inkább egy rafinált regényíró, aki melegszívű és becsületes honpolgárok számára célzottan írja a könyveit. Vagy azt, hogy e kettő közül melyik is a rosszabb.

Az orosz kémelhárítás emberei mindenesetre valószínűleg jókat nevetgélnek Róbert Dugoni Az utolsó ügynök című könyvét lapozgatva, ha egy kis lazításra vágynak munka közben. Majd miután jókedvre derültek, ingujjukat feltűrve, verejtékes homlokukat megtörölve újra egy tégláért nyúlnak. És folytatják a munkát.

Értékelés: 6.7/10

Robert Dugoni: Az utolsó ügynök (Charles Jenkins 2.)
Agave Könyvkiadó. 2022. 412 oldal
—
Kritka az előző részről:
A nyolcadik nővér
—
Ez is érdekelhet:
John Le Carré: Kettős szerepben