Mike Omer: Élve eltemetve – Könyv – kritika
A sorozatgyilkosok élete sem egyszerű. Annak például, amelyik élve temeti el az áldozatait, rengeteget kell ásnia. A texasi San Angelo-ban ráadásul dög meleg is van. Nem beszélve a macerás, agyagos talajról. De nem akarom sajnáltatni az illetőt; aki ilyesmit tesz, az egy szemét alak, megérdemli, hogy szenvedjen… Persze mit szóljon akkor az áldozat (mint ahogy általában, úgy most is: egy csinos, ifjú hölgy) aki azt veszi észre, hogy ő van élve eltemetve?…
… Zoe Bentley és partnere Tatum Gray a sorozat második részében is mélyre ás egy sorozatgyilkos őrült elméjében.
Valami hiányzik az Élve eltemetve című könyvből
Nos, leginkább az egyedi hang, valami igazán eredeti, olyasmi, ami megkülönbözteti Mike Omer írását a többi sorozatgyilkost szerepeltető tucat-thrillerrel szemben.
Az Élve eltemetve sok szempontból közepes munka. Nem túl érdekes karakterek és kevés igazán izgalmas fordulat vagy jelenet jellemzi, az írás pedig összességében elég színtelen.
És azt, hogy mennyi közreműködő segítségére volt szükség ahhoz, hogy épkézláb könyv kerekedjen belőle, hűen mutatja az utószó. Ami így, ebben a formában teljesen azt a hatást kelti, mintha Mike Omer képtelen lenne egyedül, saját maga letenni egy kész művet az asztalra. Talán így is van.
Van viszont valami, amiből a kelleténél több van: Marvin és az őrült macska, akik állandó humorforrásul szolgálnak. Szó se róla, valóban viccesek, ennek azonban ez az ára, hogy enyhén parodisztikus hatást keltve mindketten kilógnak a könyvből…
Az idegesítően ostoba hadnagy viszont egyáltalán nem humoros, csupán idegesítő…
Valami eltűnt menet közben
A Zoe Bentley-sorozat első részének egyik központi eleme a két főszereplő kapcsolata volt. Helyesebben Tatum vágyakozása a hideg, kimért, érzelemmentes, mi több enyhén autista tüneteket produkáló Zoe felé. Nos, ez teljesen megszűnt. Mintha elvágták volna. Noha a hasonló alapfelállású krimik esetében ez a fajta interakció adja a könyvek sava-borsát (lásd: Joanna Schaffhausen: Nincs kegyelem).
A másik dolog, ami feltűnően szembe megy az előző részben tapasztaltakkal, az az, hogy a nehezen megközelíthető, csakis a munkájának élő, elég hangsúlyosan aszexuálisnak tűnő Zoe Bentley, nos, immár nem annyira aszexuális. Ez persze nem gond. Kivéve talán szegény Tatum számára…
A nyomozás viszont egészen fordulatos!
Igen! És ez az, ami miatt mégis megtalálják a számításukat azok, akik egy izgalmas krimire számítva kézbe veszik Mike Omer könyvét. Az Élve eltemetve ebből a szempontból kiválóra vizsgázik. Vannak, ugyebár olyan bűnügyi regények, ahol a nyomozó sorban egymás után kihallgatja a gyanúsítottakat, aztán a homlokára csapva felkiált: – Aha, megvan, ki a gyilkos! (Ilyen bármelyik Agatha Christie-krimi, és bármelyik Robert Galbraith-történet. Lásd: Gyilkosság az Orient expresszen / Zavaros vér).
De tegyük csak fel a kérdést! Nem sokkal érdekesebb egy olyan krimiregény, ahol a nyomozóval együtt követjük a nyomozás folyamatát, egyik nyomtól a másikig, tévutakon és váratlan felismeréseken át?
Az Élve eltemetve pedig pontosan ilyen! A pszichológus Bentley és Gray ügynök szerves részeit képezik a nyomozásnak, és egyáltalán nem csak dísznek vannak. Sok krimiben az FBI-ügynök csak kíséretül szolgál a helyi detektív számára. Néha feltesz egy-egy extra kérdést és ennyiben ki is merül a szerepe. Bentley és Gray azonban időről időre meggyőznek arról, hogy nélkülük egy helyben topogna a rendőrség. Egyértelműen okosabbnak és felkészültebbnek tűnnek helyi kollégáiknál.
Hasonlóan ritka az olyan krimi, ahol a nyomozás egy olyan meggyőzően ábrázolt folyamat, ahol a nyomozók erőfeszítéseiknek hála, lépésről lépésre közelebb kerülnek az elkövetőhöz. Márpedig az Élve eltemetve olvasása közben az olvasó és a tettes is egyaránt azt érezheti, hogy egyre csak szűkül utóbbi körül a kör.
Ez utóbbi pedig, az őrült sorozatgyilkos, a műfajban szokásos módon, megkapja a saját fejezeteit. Omer itt is jó munkát végez. Alaposan bemutatja a gonosz pszichéjét, feltárva a lépcsőfokokat, amelyek biztosan vezetnek az őrület felé.
Az Élve eltemetve vége összecsapott
Mindig egy krimi végét a legnehezebb tető alá hozni. Mike Omer ugyan nem követi el azt a hibát, hogy egy szükségtelen akciójelenetet illeszt a végére, de azt az általában felesleges lépést, amikor a nyomozó személyesen is érintve lesz az események által, nem képes kihagyni.
Az Élve eltemetve enélkül is működne, sőt talán még jobban is működne.
Mint ahogy a tettes személye is olyannak tűnik, akit leginkább könnyű volt beilleszteni a könyvbe. Egy arctalan valaki azonban itt is jobb választás lett volna. És mennyivel nehezebb lett volna elkapni! Mintha csak Omer itt a könnyebb utat választotta volna.
Ugyanúgy, ahogy a tettessel szembeni elmejáték során is. Nyilván nem jogos elvárás minden regénybeli őrült sorozatgyilkostól, hogy olyan dermesztő kegyetlenséget árasszon, mint Chris Carter egy-egy gonosztevője (lásd: A hívás), de azért bármely kitűnően felépített regény hatását képes lerontani, ha a gonosz az utolsó lapokon csupán egy szánalmas, félrevezethető tökfilkónak bizonyul…
Értékelés: 7.6/10
Mike Omer: Élve eltemetve (Zoe Bentley 2.)
Könyvmolyképző Kiadó. 2024. 496 oldal
—
Kritika az első részről:
Egy gyilkos elme