Chris Carter: A hívás – Könyv – kritika

Chris Carter: A hívás - borító

Ha valaki arra tippelne, hogy Chris Carter A hívás című könyvét IS egy borzalmas és szörnyűséges gyilkossággal indítja, nos, az nem téved. Carter rátalált a tuti receptre. Ha már egyszer az átlagos médiafogyasztók valósággal megvadulnak a sorozat-gyilkosság szó hallatán, miért ne lenne ugyanez a helyzet a krimiolvasók körében is.

Carter sorozatának újabb részei egyértelműen jobbak az előzőeknél. Habár nagyjából ugyanazt a sémát követi minden egyes könyve, mégis mindig variál rajta annyit, hogy az egyszeri olvasó ne érezze teljesen átverve magát. Vagy ha mégis, legalább ne bánja túlságosan.

Tulajdonképpen mire a nyolcadik kötethez érsz, már mindig tudod előre, nagyjából mire számíthatsz. Sőt, kis túlzással saját magad is össze tudnád fabrikálni a Hunter-sorozat következő részét. Kellene is elsősorban, ugyebár, egy légből kapott indíték, mondjuk, amikor építették a (későbbi) gyilkos házát, a mesterek siralmas munkát végeztek és teljesen elbaltázták az alapozást. Innentől a kőműveseknek annyi. Szükség volna még továbbá valami kis ügyes, kézhez álló eszközre is, amivel borzalmas gyilkosságok követhetők el, és valahogy még kapcsolódik is az építkezéshez. Lássuk csak: betonkeverő. Hölgyeim és uraim, íme: A betonkeverős gyilkos!

Ez azért így elég egyszerűen hangzik, nem? Akkor mégis mi magyarázza a mérhetetlen sikert?

Nos, ne becsüljük le saját borzongás iránti késztetésünket. Márpedig egy Chris Carter-könyvet olvasva a borzongás garantált. Garantált a továbbá a lassan a bőröd alá kúszó rossz érzés is. Ebben pedig A hívás KÜLÖNÖSEN jól vizsgázik. 

A hívás sorozatgyilkosa, ez a mocskos szemétláda, ez az utolsó rohadt tróger ugyanis csupa olyan embert tesz el láb alól, akik azt végképp nem érdemelnék meg. Chris Carter pedig kellő előzékenységgel alaposan bemutatja az áldozatokat, – olyan csajszi mindegyikük, akiket kapásból elhívnál randira – csakis azért, hogy még sokkal pocsékabbul érezd magad, amikor arról olvasol, éppen hogyan trancsírozzak szét őket.

Hát ki a fenének hiányzik mindez?!!!

Carter könyveinek eladási számai alapján elég sok mindenkinek.

Még az is meglehet, hogy annyira lehangol/felbőszít a sok szörnyűség, hogy nem is veszed észre, A hívás jobbára csak a Hunter-sorozat átlagos színvonalát hozza. Nincs különösebb nyomozás, Hunter és Garcia szokás szerint csak loholnak az események után. A gyilkos pedig – egy átlagos, megfontolt sorozatgyilkostól eltérően – futószalagon szállítja az áldozatokat. Hol marad a jól végzett munka öröme, kérdezhetnéd. Az elégedett rácsodálkozás. Sehol se. Márpedig egy ilyen hebehurgya sorozatgyilkos nagyon hamar ráunna a munkájára, hiszen az állandó kapkodás tudhatóan az élvezet rovására megy.

Robert Hunter nyomozó agya persze most is vág mint a penge. Azonban egy idő – és pár könyv – után feltűnik, hogy Hunter zseniális meglátásai általában mindig csak triviális részletekre vonatkoznak, amik a nyomozást magát nem befolyásolják. 

Így természetesen azon sem csodálkozol különösebben, hogy Huntert nem az egymásból következő nyomok vezetik el a tetteshez, hanem a vak véletlen. Azért nem csodálkozol, mert szinte mindegyik Hunter-krimi ugyanígy, egy csodálatos, de néha – mint például jelen esetben is – nehezen HIHETŐ felismeréssel végződik.

Abból pedig, hogy Hunter nyomozó egy szál maga indul a gyilkos kézrekerítésére éjnek évadján, már a könyv többi szereplője (és ezzel együtt persze a szerző) is gúnyt űz. Mintha a rendőrségi kommandó, a SWAT csak dísznek volna.

A hívás plusz hozzávalóját, a pikáns ízt biztosító fűszert Mr. J. jelenti. Majdnem minden Hunter-krimiben vannak olyan fejezetek, amik más szereplő nézőpontjából játszódnak. Ezek sokszor bizony elég feleslegesnek érződnek, Mr. J.-vel viszont Carter most sikeresen elérte, hogy jobban várd a feltűnését, mint a főszereplőkét. Carter nem nagyon visz át szereplőket a sorozata folytatásaiba, azok általában annak és rendje és módja szerint elhullanak útközben, azonban Mr J. professzionális alakja szinte kiált azért, hogy egy későbbi Hunter-részben is találkozz vele.

Chris Carter A hívása krimi szempontból hozza a szokásos Hunter-Garcia kaland szintjét. Viszont közben úgy intézi, hogy ne csak az áldozatokat, azok hozzátartozóit vagy az ügyben eljáró nyomozókat viseljék meg a borzalmas gyilkosságok, hanem a szerencsétlen olvasót is. Ami azért valahol elég nagy szemétség. 🙁

7.9/10

Chris Carter: A hívás (Robert Hunter 8.)
General Press Könyvkiadó. 2022. 337 oldal

Kritika a sorozat további részeiről:
Chris Carter: A keresztes gyilkos (1.)
Chris Carter: Kivégzés (2.)
Chris Carter: Egy gonosz elme (6.)
Chris Carter: A nevem: Halál (7.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük