Chris Carter: A nevem: Halál – Könyv – kritika
Még az is lehet, hogy szerencséd van a Robert Hunter-sorozattal. Elolvastál belőle vagy 3-4 közepes, önismétlő részt, eleged is lett belőle, de aztán még egy utolsó esélyt adtál neki az Egy gonosz elmével. Erre nem kiderült, hogy az a sorozat csúcspontja? (De.)
A folytatás, A nevem: Halál esetében így nem lehetett előre tudni, hogy vajon merre indul tovább a szerző, visszasüpped-e a középszerbe vagy inkább megpróbálja magát kicsit jobban összekapni és a megismételhetetlennek tűnő csúcsteljesítmény után megvariálja alaposan elkoptatott sablonjait.
A végeredmény inkább az utóbbi. A nevem: Halál pedig a Hunter-könyvek egyik legjobban sikerült darabja. Dacára annak, hogy nagyjából ugyanazon a nyomtávon halad, mint az összes korábbi könyve:
Például nyomozás helyett helyszínelés folyik. Vannak persze kihallgatások, egy-kettő mutatóban, a látszat kedvéért, és ezek igazából rendesen ki is vannak dolgozva. De a legtöbb idő mégiscsak azzal megy el, hogy Hunter és társa, García nyomozó végtelen ALAPOSSÁGGAL megtekintik a bűnügyi helyszíneket. Előbb hosszasan szemlélik a tetthely válogatott borzalmait. Aztán ugyanezt megismétlik a boncteremben. Alaposan elnyújtva. Minden egyes áldozatnál ugyanúgy. De még egy üres lakás átkutatásával is annyit pöcsölnek, hogy lassan meditatív állapotba kerülsz tőle.
Chris Carter módszere láthatólag az, hogy felskiccel egy nem túl hosszú és bonyolult történetvázat, majd ezt úgy elnyújtja, mint a rétestésztát. Például ugyanazt a tök mellékes eseményt több jelenetben is képes szerepeltetni. Oldalakon keresztül húzza például, hogyan találja meg a polgármester titkárnője a gyilkos levelét. Aztán mindezt később elmesélik azon kevésbé szerencsések számára is, akik nem voltak jelen e felzaklató pillanatban. Míg te, az olvasó közben helyeslően bólogatsz: bizony, így történt, szóról szóra, pontosan így. Nahát.
Jó, de ez még csak hagyján. Egy nyomozás elvégre legyen alapos.
De Hunter és García ugyanúgy megdöbbennek szinte minden kurta fejezet végén, már vagy 6 könyv óta. Az ember azt gondolná, hogy már nem igazán lehet nekik újat mutatni, hiszen amilyen mákjuk van, folyton valami különösen ELVETEMÜLT sorozatgyilkost fognak ki. De nem. A feszültség nem lanyhulhat:
Hát ilyen nincs és mégis van!
És ezt így hogy!?
Há’ megeszem a kalapomat!
Jesszum, pepi!
Dicsak, buksi!
Mondják. Például. (Lehet, hogy nem pontosan emlékszem az összes ostoba megjegyzésükre.)
De folyton ugyanezeket olvasni egy idő kész röhej.
Chris Carter javára legyen szólva, azért mintha csappanóban lenne a túltolt álmélkodások száma.
Viszont, ha az Egy gonosz elme után azt gondoltad, Carter egészen biztos képtelen lesz újra előrukkolni hasonló kaliberű sorozatgyilkossal, akkor tévedtél. Sikerült. S most még a mögöttes pszichológia is stimmelni látszik – ami ugyebár a korábbi részek esetenként mondvacsinált tetteseinél hibádzott.
Ráadásul a Szörny dermesztő.
Különösen az dermesztő benne, hogy a légynek sem ártó, igazán jó embereket mészárol le – akiket lehetőséged van előtte rendesen megismerni. Köszönjük szépen, Carter úr!
A Hunter-sorozatnak mindig is egyik fő jellemzője volt a véres részletekben való elmélyült tobzódás. A nevem: Halál ebben is túltesz az előzményein. Ha gyengédebb LELKÜLETŰ vagy az átlagnál, hát jobb, ha neki sem állsz ennek a könyvnek, – ha csak nem vágysz persze egy jóféle kis kaszabolós-horror-élményre. Sarokcsiszolóval.
Chris Carter A nevem: Halál című könyve láthatóan annak a nyilvánvaló ténynek a sikeres felismerése, hogy mindig tökre ugyanazt nem lehet a végtelenségig eladni. Carter vette hát a jól bevált sémáit és elkezdte őket alaposan átcsiszolni.
8/10
Chris Carter: A nevem: Halál (Robert Hunter 7.)
General Press Könyvkiadó. 2021. 311 oldal
—
Ez is érdekelhet: