American Horror Story – Az első öt évad – Sorozat – kritika

Gyors összegzés az elején a mihez tartás végett: Na, miben nem lesz részed e sorozatot nézve? Bezony, rémületben. Vagy csak nagyon kevésben. Ha kimondottan félős vagy. De nyugi, ha már túléltél egy random Supernatural-epizódot, anélkül hogy ijedtedben az arcod elé kellett volna rántanod a paplant, akkor biztonságban vagy.

Antológia-sorozatról lévén szó, minden évad más fogvacogtató(nak szánt) történetet, horror-mítoszt vagy -toposzt dolgoz fel, természetfeletti lényektől, gyilkos bohócokon és sorozatgyilkosokon át egy nem túl bizalomgerjesztő elmegyógyintézet szürkés-zöldes(re szaturált) mindennapjaiig.

1. évad – A gyilkos ház (7/10)

Furcsa alkotói hozzáállás úgy elkészíteni egy rémisztgetésre becélzott sorozat első évadát, hogy csak nagyon kevés rémisztő momentum található benne. Az első pár részben az összes puskapor ellövésre kerül, onnantól kezdve pedig mintha egy üresben túráztatott gépjárművet figyelnél, ami csak bőg és bőg, de nem halad sehova. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A gyilkos ház sztorija túl vékonyka egy sorozathoz. Kapcsolati dráma? Ezerszer láttuk. Kicsit pszichó ex-szerető? Ötszázszor. A régi lakók nyűglődései? Mindnek ugyanaz a vége. Uncsi. És amint az is kiderül, hogy ki huncutkodik a bőrszerkó alatt, végképp tét nélkülivé válik a cselekmény.

Van még egy tényező, ami mindegyik évadra jellemző kisebb-nagyobb mértékben, de talán itt, az elsőnél a legérthetetlenebb és legfeleslegesebb. Ez pedig a trágár, mocskos szexuális tartalom – szavak szintjén. Vidáman elkezded csurgatni a nyálad: nahát, ezek aztán cseppet sem szemérmeskednek, – és közben kiderül, hogy de mégis. Mert csak pofáznak. Hangemberek. Ilyen maszturbáció, olyan maszturbáció, így megbasználak, úgy megbasználak, és amivel ténylegesen alátámasztják az ordenáréra belőtt szöveget, az Dylan McDermott pucér segge. Kétszer. Az egész évadban. Az obszcén, de amúgy üres szócséplés az erotika majdnem teljes hiányával párosulva (oké, a szobalány nagyon dögös – mármint a fiatalabb verzió) annyit ér el maximum, hogy kínosan érezd magad, ha a családdal együtt ülnél a tv-képernyő előtt.

2. évad – Zártosztály (8,5/10)

Minden rosszban van valami jó. Az első évadban az, hogy rögtön utána következik a sorozat egyszeri és megismételhetetlen csúcsteljesítménye, a Zártosztály. Na, ebbe mindent beletoltak, ami a fellengzős tv-filmre hajazó előzményből hiányzik: Totális őrület, sorozatgyilkos, girl power, női önmegvalósítás, Télapó, szexuális elfojtás, vallási fanatizmus, minden visszafogottságot nélkülöző emberkísérlet, leszbikus szerelem, náci doki, megváltástörténet, ufók és végül, de nem utolsósorban színre lép maga az ördög is. Mindez ponyva- és b-filmes lazaság, dévajkodás és romlottság közepette. Talán az utolsó két rész felesleges a végéről, vagyis inkább csak feleslegesen túlnyújtott, de hát a fene bánja! És hogy creepy, de nem rémísztő? Kit érdekel?! (Plusz, el ne felejtsük, ebben az évadban elhangzik a horror történetének egyik legbetegebb mondata is.)

3. évad – Boszorkányok (6,5/10)

Az 1960-as évek elmegyógyintézetének szürke falai közül irány a napfényes New Orleans 2013-ban. A lehengerlő cold open után olyan érzés fog el a Boszorkányok nézése közben, mintha egy csillogó-villogó cukrászdában találnád magad csupa habos sütemény és emeletes torta között. A díszlet, a fényképezés, a ruhák, minden csodaszép! És a sztori sem indul rosszul: az életet nagykanállal habzsoló genya főboszi (Jessica Lange old & sexy AF) visszatér az addig hanyagolt boszorkánykörbe, hogy jól elcsesszen mindent.

A kavarás megy is frankón kb. az évad feléig, mígnem ott végleg elfogy a muníció. De nem úgy mint az elsőnél, ahol azért kihoztak egy nagyjából vállalható végeredményt. Teljesen elfogy. Mind egy szálig. A józan ész értelmét veszti, és random, egymásnak ellentmondó fordulatok követik egymást: oldalváltások ide-oda, karaktererek fordulnak ki magukból teljesen, majd megint vissza, mint a legolcsóbb teleregényekben.

A mélypont: amikor a boszorkányok nekiállnak, hogy eldöntsék, melyikükben található meg az a bizonyos X-faktor és a legkegyetlenebb próbák során kipusztul a fél társaság. Majd ezek után, mintha mi se történt volna, jön a legbénább, tök ártalmatlan próba, amivel kapásból meglesz a nyertes. (Erről óhatatlanul a klasszikus Sztálin-vicc jut az ember eszébe, hm, lásd a poszt végén.)

Az évad egyetlen momentuma, amelyre jólesik visszagondolni, az a sorozatba újonnan becsatlakozó Emma Roberts, aki olyan átéléssel hozza az életunt teen bitch-t, hogy arra minden sugar daddy szájában összefut a nyál. De ezzel együtt is a legjobbat akkor teszed magaddal, ha jelen évadot kb. a felénél kaszálod a francba.

4. évad – Rémségek cirkusza (6,5/10)

A horrortörténetek minden évadához egyedi és káprázatosan bizarr intró dukál, bár ahogy haladsz előre a sorozatban, sokszor úgy tűnik majd, hogy a mögötte lévő epizód már nem is ér fel hozzá minőségben, mondhatni, szinte majdnem felesleges is mögé. A Rémségek cirkuszánál, – melynek mind közül a legbizarrabb a főcíme, – egyértelműen ez a helyzet. Már az első rész is egy nagy, értelmetlen katyvasz. És ugyan a második epizódtól a sorozat valamivel összeszedettebbé válik, a logikátlan hülyeségek immáron itt, a legelején elkezdik felütni csúf fejüket.

Edward Mordrake színre lépése a komolyan vehetőségnek kever le egy hatalmas nagy maflást… aztán még teli talppal jól seggbe is rúgja szegényt. Mordrake távozásával pedig varázsütésre az összes feszültség távozik a negyedik évadból. Nem sok minden marad ezután.

Azért a bohóc szuggesztív jelenlétével és totális kiszámíthatatlanságával uralja a jeleneteit. Jessica Lange pedig, a végzet újabb félresikerült asszonyaként jobban tolja a Gods and Monsterst mint az isteni Lana.

Azonban az évadban, Alföldi Róbert rendezéseihez hasonlatosan sajnos túl vannak reprezentálva a pucér férfiseggek. És hol van, kérdezhetnéd teljes joggal, Emma Roberts pucér hátsója? Sehol! SEHOL! Azt hiszem, ezzel majdnem mindent el is mondtunk.

A Rémségek cirkusza estében féltávnál menetrend szerint érkezik az írás totális csődje. A sorozat-készítők olyannyira képtelenek előrelendíteni a cselekményt, hogy kínjukban kinyírják az egyetlen egy szereplőt, aki a hátán viszi az évadot. Másvalaki megöngyilkolja magát, csupán hogy történjen végre valami. Természetesen sikertelenül. Ezt követően az addig összesen két szót se makogó, huszadrangú mellékkarakternek kreálnak önálló eredettörténetet.

A gyilkosságok tömkelege pedig, amely az eddigi három évadnyinak kb. a háromszorosa, csupán azt eredményezi, hogy a mészárlások teljesen hatásukat vesztik. Csak ásítozol és unatkozol egészen a záró epizód legvégéig, amely tökre ugyanaz a kaptafa, mint a harmadik évad vége. Annyi különbséggel, hogy itt még ezt is sikerült teljesen elbaltázni.

5. évad – Hotel (7,3/10)

Az ötödik évadnak kiköpött ugyanaz az alaphelyzete, mint A gyilkos-háznak: Aki e helyütt kinyiffan, marad is itt végleg, az idők végezetéig. De azt talán a készítők is érezhették, hogy tök ugyanazzal előrukkolni, csak nagyobb alapterületen, elég gáz, hát beemeltek a képletbe még néhány vámpírt is.

A vámpírok behozatala (élükön a Grófnő szerepében Lady Gagával) ártani éppen nem ártott az évadnak, de a témában rejlő teljes potenciált nem sikerült kiaknázni. Tudjuk jól, hogy a vámpírok sötét, borzongató, idegen lények. A Cortez Hotelben héderelő fajtái viszont csak alig valamivel többek egy átlagos halandónál.

És a Grófnő is inkább csak egy vért szürcsölgető Lady Gaga, aki igyekszik minden eltévelyedett lelket magához ölelni, mintsem valami gonosz vérszopó. De ettől még ráfoghatjuk, hogy ha van valami rendszer ebben az évadban, az hozzá köthető. A Cortez Hotelben kóválygó sötét lelkek valamilyen módon mind a Grófnő körül keringenek.

Arról se feledkezzünk meg, hogy Lady Gaga érdeme a az American Horror Story legeslegeslegeslegeslegelső cicivillantása is. (2. epizód, 47:54. Sajnos nem mutatják túl közelről.)

Ha örökké élsz, hát muszáj valamivel lefoglalnod magad. Az olvasás például jó hobbi lehetne szerintem vámpírok számára is. A grófnő azonban sokkal jobban szeret kufircolni. De így legalább az ötödik évaddal végre némi, eddig fájón hiányzó erotika is kerül a sorozatba.

A boszorkányoknak és a Rémségek cirkuszának a legnagyobb rákfenéje a sehová sem tartó, összevissza csapongás volt. A sorozat készítői a Hotel esetében igyekeztek összekapni magukat. Még ha néha úgy is érzed, hogy a szereplők közötti konfliktusok erőltetettek, és a hotel lakói sokszor kiszámíthatatlanul ütköznek össze egymással, mint a billiárdgolyók, mégis a történetszálaknak van eleje és vége. Sőt esetenként normális, mi több akár még megható lezárása is. Még ha ez a lezárás, mondjuk, eléggé összecsapott is.

Nehéz eldönteni, hogy Mother Monster-nek, azaz a popsztár Lady Gagának, a Little Monsters-nek titulált követői által istenített queer ikonnak mekkora köze volt az ötödik évadban az LMBTQ csúcsra járatásához. A másság iránti totális elfogadottság mindig is jellemző volt a sorozatra. (De elég csak a készítők, Ryan Murphy és Brad Falchiuk másik kreálmányára, a Pose-ra gondolni.) Azonban a blog keresztény-demokrata érzelmű olvasói ettől még így is simán lecsusszanhatnak ijedtükben az ereszcsatornán, látva a kopasz, Cleopátra-sminkben pompázó, továbbá Harsányi Gábor kellemes, ámde recsegős orgánumán megszólaló Liz Taylor-hasonmás láttán. Denis O’Hare, aki kezdetben alig több mint (csillogó-villogó) biodíszlet, a végére rendesen el is lopja a show-t.

Az ötödik évad esetenkénti felszínessége ellenére is (huh, azok a sorozatgyártott vámpírok) hozza, sőt túl is szárnyalja a debütáló évad szintjét. Nem azért, de ebben az évadban előfordul – ha meg nem is ijedsz, basszus – hogy kimondottan nyugtalanítónak találsz pár jelenetet. És már ez is valami.

Ja, és még egy dolog, amiben a Hotel mintha jócskán túlteljesítené az előzményeket: sokkal jobb zenék vannak fel benne.

American Horror Story. 1- 5. évad (2011-2016) (imdb)

***

A beígért vicc a végére:

Tart a kommunista párt kongresszusa a Szovjetunióban. Egyszer csak eltüsszenti magát valaki a nézőtéren.- Ki volt az? – kérdi Sztálin elvtárs.
Senki sem felel.
– Első sor felállni! Kivezetni őket és agyonlőni!
Kint eldördül a sortűz. Sztálin elvtárs újra felteszi a kérdést:
– Ki volt az?!
Egyetlen mukk se hallatszik.
– Második sor felállni! Kivezetni őket és agyonlőni!
Újabb sortűz. Ezután Sztálin elvtárs vészjósló arckifejezéssel körbenéz: – Utoljára kérdezem, hogy ki volt az?
Ekkor bátortalanul felemeli valaki a kezét a hátsó sorokból:
– Én tüsszentettem, Sztálin elvtárs.
Mire Sztálin:
– Kedves egészségére, elvtárs!