Hugh Howey: Siló – Könyv – kritika

Hugh Howey: Siló - Könyvborító

Ha otthon ülő típus vagy, aki szívesen tartja karban a kondícióját lépcsőzéssel, gyerekre viszont nem vágyik különösebben, akkor a Siló pont neked való hely lenne. Mindenki más viszont rendesen megszívta. Hugh Howey tudományos-fantasztikus regényében az emberiség beköltözött a föld alá. Mármint az a pár kósza példány, amelyik még megmaradt. A Siló, 144 emelet mélyen belefúrva a földbe ideális helyszín egy klausztrofób sci-fi-thriller számára.

Jobb, ha a Silóban maradsz!

Az ember már csak ilyen. Ha be van zárva valahova, akkor ki akar jutni onnan. Mindenáron. Sőt, ahogy elkezded olvasni Hugh Howey könyvét, te is úgy gondolod, ennek nyilván így kell történnie. Nehogy már a teljes könyv ezen a szűk helyszínen játszódjék. Valahogy biztosan kijutnak.

Hugh Howey azonban máshogy gondolja. Azt mondja, naná, hogy ott játszódik! Te pedig hiába reménykedsz: Howey egy méretes pofonnal visszazavar a Silóba.

Ekkor két dologra jössz rá:

1, Ennek a könyvnek nem véletlenül Siló a címe.
2, A Siló tökéletes kalandregény.

Read more

Nnedi Okorafor: A halálmegvető – Könyv – kritika

Nnedi Okorafor: A halálmegvető - könyvborító

Afrika egy elképzelt jövőbeli apokalipszisben. A világvége miértje és hogyanja nincs kifejtve, és a jelenre való kihatását sem ragozza túl Okorafor, néhány odavetett félmondat és kész. De úgy érzed, sokkal többre nincs is szükség, ez épp a kellő mértékű titokzatosságot kölcsönzi A halálmegvető című könyvnek. A  fekete földrész mindennapjai viszont, a törzsi gyűlölködésektől kezdve, a babonákon és gyerekkatonákon át a nők rituális megcsonkításáig pont ugyanolyanok, mint amit a médiában most is látsz.

Ez a kép egészül ki a mágiával, ami szerencsére nem a Harry Potter-féle varázsigék (curriculum vitae etc.) és a gyerekes, varázspálcával való hadonászás világa, hanem a maga keretein belül jól működő természet-mágia.

Az ígéretes és varázslatos kezdet után pár fejezettel azonban A halálmegvető szövege befékez, minden jelentéktelenebbé halványul és egy helyben kezd toporogni. Van egy nagyon vékonyka fő cselekmény, és ezt húzza-vonja Nnedi Okorafor, csupa gyerekes konfliktusba, haragszomrádba és durcis elhallgatásba nyújtva el. Noha a fülszöveg szerint ez az első felnőtteknek írt regénye, mégis inkább kissé túlgondolt ifjúsági regénynek tűnik. Az események lassan csordogálnak, se nem túl érdekesek, se nem túl unalmasak, de sok közük nincs a történet fő szálához, emiatt aztán sokszor feleslegesnek is érződnek.

Nem kellene, hogy a feketék úgy érezzék, átok ül rajtuk, sem most, sem egy elképzelt jövőbeli posztapokaliptikus világban, ez A halálmegvető fő üzenete. No meg a transzcendens nőiség (haha) hatalmas csodát tehet, ha éppen meghozza az elegendő áldozatot. Anélkül sajnos nem megy. Azonban ezek a tanulságok rengeteg felesleges szövegbe vannak csomagolva. (És miért a haha? Azért, mert a transzcendens nőiséget a kalapodra tűzheted, amíg a fejlett országok tudás helyett fegyvereket exportálnak a fekete földrészre, – és amíg az ott lakók rutinszerűen lyuggatják ki kalasnyikovval és kockázzák fel macsétával egymást.)

És annak ellenére, hogy a Okorafor szövegét tiszteletre méltó mértékben áthatja a jelenlegi Afrikáért érzett aggodalom, mégis úgy érzed, hogy a szerző sokkal kevesebbet fog, mint amennyit markolni szándékozott. S A halálmegvető hosszú és vontatott spirituális kódorgásai is csupán egy erőtlen, filozofikus lezárásba képesek kifutni.

7/10

Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Agave Kiadó. 2019. 452 oldal

Ez is érdekelhet:
Fonda Lee: Jádeváros

Mad Max – A harag útja (2015) – Film – kritika

Mad Max - A harag útja

Ha nem láttad a filmsorozat 1978-as első felvonását, amiben régi Max (Mel Gibson) családja meggyilkolása miatt 0-ra amortizál egy motoros bandát, akkor nem lesz könnyű azonosulnod ezzel az új Max-szel (Tom Hardy). Ez az új Mad Max ugyanis leginkább egy random csávó, akit Halhatatlan Joe kissé vérszegénynek tűnő beosztottjai a film első percében kiráncigálnak a verdájából és átminősítenek gyalogossá. Ennyi erővel a neve lehetne Hugyos Józsi is. Oké, új Max persze annyival mégis több egy folyvást a gatyájába csurgató átlagpolgárnál, hogy időközben parkour- és akrobata-technikákat fejlesztett ki magában a VÉGTELEN AUSZTRÁL PUSZTÁBAN, amelyek pont kapóra jönnek neki, hiszen a film hátralévő részében kénytelen lesz különféle száguldozó gépjárművek tetején ugrabugrálni.

És ez az új Mad Max annyival kevesebb a régi Maxnél (és Józsinál) hogy egy bunkó.

Aki, miután felismeri, hogy egy (motor)csónakban eveznek Furiosával (Charlize Theron), Halhatatlan Joe angolosan távozó, elégedetlen alkalmazottjával és annak barátnőivel, ahelyett hogy rájuk kacsintana és aszondaná nekik: sziasztok csajszikáim, mi a pálya, mostantól legyünk legjobb barik, – inkább fegyvert fog rájuk, kirabolja őket és hülyére pofoztatja MAGÁT velük.

Read more

Alan Moore: V mint vérbosszú – Képregény – kritika

Alan Moore: V mint vérbosszú képregény-borító

A 80-as évek Angliája nem volt egy túl vidám hely (helló, Mrs. Thatcher) De Alan Moore úgy látta, hogy még ennél is kevésbé vidám LESZ – bár a teljes fasizálódás rémképe, – így visszatekintve mindenképpen – kicsit túlzásnak tűnik. Mindegy, a V mint vérbosszú mondanivalójának nagy része, miszerint a „fasizmus nem jó, értem?” ettől még örök érvényű. A mondanivaló másik lényeges eleme, ami azt állítja, hogy „az anarchia jó, értem?” már nem annyira.

V, a Guy Fawkes-maszkos bosszúálló nekiáll, hogy szétkapja a rendszert, mint bolond gyerek a hógolyót és a bevezető fejezetekben a diktatúra felettébb ocsmány prominenseinek csúf halálával növeli az elégedettség-érzetedet. Egy ideig. Aztán éppen kezdesz aggódni, hogy oké, oké, de azért ez így egy kicsit egysíkú, amikor felerősödik a nyomozós szál és a rejtély faktor kis időre feldobja az egészet, és TÉNYLEG elkezd érdekelni, hogy ki ez a roppant teátrális fazon a maszk alatt:

Őrült zseni, mesteri stratéga, a harcművészetek golyóálló mestere és a szerencse fia egyben, aki MINDENHEZ IS ért? Nincs vele bírás? Igen. És pontosan ez az a tényező, ami lecsökkenti a V mint vérbosszú műélvezetét. A sok gonosz féreg nem ellenfél neki. A játszma kimenetele nem lehet kétséges.

Read more

Attack on Titan – Sorozat – kritika

Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Kicsi „M” addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.

Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.

Attack on Titan - Első évad

Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.

Read more