Attack on Titan – Sorozat – kritika
Halvány lila gőzöd sincs arról, hogy mi a lópikula az anime? Nekem se nagyon volt. (Rajzfilm, amúgy.) De Kicsi „M” addig nyüstölt teljes egy esztendőn át, – már ha a nyílt és szemérmetlen zsarolást nyüstölésnek lehet nevezni, – hogy kénytelen voltam beadni a derekam. – „Hogy az Attack on Titan a legjobb anime! Meg hogy mindenki az Attack on Titant nézi!” – állította Kicsi M. Lehet, bár a kérdés az, hogy meddig nézik. Már akik jót akarnak maguknak.
Hogy indul amúgy? Baromi jól. Az emberiség száz éve böhöm nagy falak mögött él. A falon kívül, pucér, androgün és agyilag zokni óriások, amelyek emberhúsra éheznek. Kábé mintha zombik lennének, csak még ráadásul akkorák is mint egy emeletes ház. Az első részben az óriások áttörnek a falon. Miután végignézted, valószínűleg leteszed a hajadat, és azt mondod, ennél ütősebb sorozatkezdést még sose láttál, Lost, Kemény zsaruk, mind smafu.
Sajnos, azonban innét már csak lefelé visz az út. Mintha a sorozat készítői összezártak volna pár tizenkét évest, akik egymásra licitáltak, hogy ki tud minél nagyobb baromságot kitalálni, és aki nyert, annak az ötlete ment tovább. Nincs se füle, se farka a sztorinak; mintha kényszeresen mindig valami nagyot akarnának durrantani, és lehetőleg minél gyorsabban. Az első két évad simán elbírta volna annak kibontását, hogyan tér magához az emberiség az első sokkból, hogyan veszi fel szép lassan a egyenlőtlen harcot a szinte lebírhatatlan ellenféllel. Ehelyett bedobnak két olyan csavart, egyiket ráadásul a legelején (az első a főszereplő, hm, megváltozása, a másik az óriáscsajszival való kalamajka) amelyek teljesen hiteltelenné csavarják az amúgy erős alapötletet. És akkor a Rendellenesekről még egy szót sem ejtettünk, amik ugyebár speciális képességgel rendelkező óriások. Páncél, teleportáció, tökömtudja. Mindezek sikeresen ostoba mesefilmé redukálják a sorozatot.
És hiszed-e vagy sem, ez még csak a kisebbik gond. A jóval nagyobb gond az, hogy a Attack on Titan alkotói képtelenek értelmes párbeszédet írni. Az összes dialógus zagyva, fellengzős önismétlés. Ráadásul a szereplők nagy része, ha kell, ha nem, ORDÍT, MINT A FÁBA SZORULT FÉREG. Közülük is kiemelkedik Eren, a főszereplő, aki KIZÁRÓLAG ORDÍTVA képes kommunikálni. Így, ha valakivel szemben ellenvéleményt táplálnak kis pajtásai ott a Felderítő Egységben, akkor attól például nem azt kérdezik szelíden, hogy:
„- Hát te meg mi a faszt csinálsz, Jóskagyerek!?”
Hanem ezt ÜVÖLTIK a képébe: ” Cselekedeteiddel az emberiség bukását készíted elő. Valld be, hogy az emberiség ellensége vagy!” És így tovább. Ez a kényszeres pátosz majd minden párbeszédet teljesen hiteltelenné és nevetségessé tesz.
De a gyerekesség és az átgondolatlanság a sorozat minden más területére is érvényes. Ha a szereplők krízishelyzetbe kerülnek (ami bizony, jó néhányszor előfordul) és körülbelül 10 másodpercük van a veszélyhelyzet elhárítására, akkor lefogadhatod 500 yenben a páncélos óriás bal heregolyója ellenében, hogy MINIMUM 10 percig lamentálnak, lelkiznek vagy viaskodnak önmagukkal azon, mihez kezdjenek, – miközben te dühödten csapkodod a fotel karfáját a tévékészülék előtt, és már te is ORDÍTASZ: – Lejárt az időtök, ti szerencsétlen balfaszok!
A katonai kiképzésen részt vevők közül részenként LEGALÁBB egy HISZTÉRIÁS ROHAMOT kap az előtte álló borús jövendő okán, és a rész harmada azzal megy el, hogy a többiek vigasztalják. Közben ezzel éles kontrasztban, és csak amúgy mellékesen odavetve kiderül, hogy a falak mögötti helyhiány miatt 250.000(!) civilt zavartak ki az óriások ellen harcolni, – hogy csökkentsék a bent lakók létszámát. A pompás terv sikerrel járt. Az óriások mindannyiukat bezabálták. Probléma letudva. Biztos nem lehetett egyszerű meló rávenni ezt a 250.000 civilt az akcióra, valószínűleg mind egy szálig erőszakkal tuszkolták ki őket a kapun és csak a végén hajigálták utánuk a fegyvereket, nehogy még odabent valami meggondolatlanságra vetemedjenek. Vagy, ha nem, akkor jó eséllyel mind KÖNNYEN BEFOLYÁSOLHATÓ nyugdíjasok lehettek.
Az Attack on Titan főhősei egy rövid katonai kiképzést követően harcba szállnak és a cselekmény lényegében az egymást követő katonai akciók körül bonyolódik. Csakhogy ezek is a józan ész határain túlra vannak húzva; a lényeg, hogy minél megdöbbentőbbek legyenek. Előbb a zseniális stratéga, Pixishshshshshshshshu parancsok, majd a nem kevésbé zseniális Erwin Smith őrnagy alárendeltjeiként hullanak a szereplők mint a legyek. Mindkét lángelme azt az elvet vallja, hogy nem számít, mekkorák a veszteségek, ha AZ EMBERISÉG VÉGSŐ GYŐZELME a tét. És mindig az a tét, elvégre unos-untalan ezt harsogják a füledbe a szereplők. Miközben te a bajszodat ráncigálod a két tiszt hajmeresztő, unortodox húzásai, és a szűkös emberi erőforrások értelmetlen pocsékolása láttán. Hiszen hogyan is számíthatnál józan tervre egy olyan alaktól, aki észrevétlen akar bejutni az óriások területére, de mindeközben mégis a lehető legszélesebbre húzza lovascsapata arcvonalát, folyamatosan rakétákkal lövöldöztet a levegőbe és már az indulásnál teljes sebességet vezényel, hogy lehetőleg minél előbb kidögöljön az összes lova???
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindeme irdatlan sok ostobaság mellett, néhány kulcspillanatban, amikor szükség van rá, a sorozat képes arra is, hogy megdöbbentsen vagy éppen egészen elszomorítson. Rengeteg benne a halál, ennek ellenére mégis el tudja érni, hogy ezeknek súlya legyen. (És nyilván ezek a siker fő okai.) Ez az érzelmi töltet pedig rávesz arra, hogy akkor is tovább nézzed az Attack on Titan epizódjait, amikor már régen abba kellett volna hagynod az egész sorozatot a fenébe…
6/10
Attack on Titan. Első évad. (2013) anime-sorozat (IMDb)