John Fowles: A lepkegyűjtő – Könyv – kritika

John Fowles: A lepkegyűjtő - Könyvborító

Frederick Clegg, lepkegyűjtő és egyben a szürkébbnél is szürkébb kishivatalnok távolról csodálja Mirandát, az élettel teli, művészi pályájára készülő diáklányt. (Jó, inkább csak kukkolja.) Esélye sincs nála. Tulajdonképpen senkinél nincs egy csöpp esélye sem. Fura, élhetetlen, humortalan és nulla képzelőerővel rendelkező alak. Amikor azonban egy lottónyereménynek köszönhetően jókora summához jut, teljesen új lehetőségek tárulnak fel előtte. A lepkegyűjtő elhatározta, hogy Mirandát is besorolja a gyűjteményébe.

A lepkegyűjtő felett elszállt az idő

Tulajdonképpen ez az első, amit észreveszel. John Fowles könyve először 1963-ban jelent meg. Nem egyszerű eldönteni, hogy maga a szerző ragadt-e a múltban, vagy csak jellegzetességek nélküli főhősének köszönhető-e ez az enyhén zavaró érzés. Mindenesetre kevéssé nyilvánvaló, hogy a regény cselekményének ideje az az időszak, amikor a beatkorszak és a szexuális forradalom TELJES fordulatszámon pörög.

Fowles könyvében mindez csak nyomokban csapódik le. Clegg fura közönnyel, érzelmektől mentesen narrálja új szerzeményének begyűjtését és a vele való foglalatosságait. A lepkegyűjtő, ez a tulajdonságok nélküli ember mintha kívül rekedt volna az időn vagy legalábbis végérvényesen a múltban ragadt volna. Az összes megnyilvánulása évtizedekkel korábbi viselkedésmódot idéz.

A 1960-as évek eleje pontosan az az időszak, amikor a társadalmi osztályok már jórészt eltünedezőben voltak a Nyugaton. A felső-középosztálybeli Miranda és az alacsonyabb rétegből származó, feltörekedni vágyó elrablója közti társadalmi különbségek folytonos hangsúlyozása sem igazán segíti a könyv évtizedekkel későbbi befogadását… És Fowles szereplői a Beatles helyett Bachot és Mozartot hallgatnak…

Csak semmi szexet, kérem, angolok vagyunk

Read more

Richard Ford: Vadon – Könyv – kritika

Richard Ford: Vadon - könyvborító

Nem azt mondom, hogy a Vadon unalmas, de nem tudom, miért nem

Richard Ford Pulitzer- és Pen-díjas regényéről teljes határozottsággal nem mernéd kijelenteni, hogy dögunalmas vagy teljesen érdektelen, inkább csak azt mondanád, hogy a Vadon nem túl érdekes. A tizenhat éves fiú szemszögén át megfigyelt, lassan széthulló házasság története elég hétköznapi, bármelyikünkkel megeshetne. Nincsenek nagy drámák, talán még okok sem igazán. Esetleg a menekülés a hétköznapokból.

(És itt kell megjegyeznem, úgy is mint egy könyvkritika-blog szerzője, hogy sokkal kevesebb problémával találja magát szembe az, aki ilyenkor inkább beiratkozik egy könyvtárba. Helló, Great Falls Public Library!).

Az ifjú Joe pedig Spock hadnagyhoz illő vulcáni szenvtelenséggel elemzi a történeteket.

A Vadon nem elég piszkos a „dirty realism”-hez

Read more