Kurt Vonnegut rögtön az elején tisztázza, hogy háborúellenes regényt írni olyan, mintha gleccserellenes regényt írnál. Pusztába kiáltott szó. Aztán mégiscsak ír egyet. A szerzőjének világhírt hozó Az 5-ös számú vágóhíd egy alapból nem igazán önfeledt szórakoztatásra kihegyezett műfaj második legszórakoztatóbb darabja. (Az első nyilván A 22-es csapdája.)

Kurt Vonnegutnak akkora mázlija volt, hogy részt vehetett a második világháború legtöbb áldozatát követelő légitámadásában, a Drezdát porig romboló bombázásban. Alulnézetből.

Minden adott volt tehát egy pompás, nagy volumenű háborús könyvhöz. Vonnegutnak azonban egyidejűleg pechje is volt; alig emlékezett valami érdemlegesre. Ennek a fő okát az jelentette, hogy Vonnegut közlegényt a németek foglyul ejtették az ardenneki offenzíva során. Ez alapból kilőtt bárminemű komolyabb horderejű cselekményben való részvételt.

Vonnegut 20 éven át forgatta magában az eseményeket, teleírt, majd megsemmisített 5000 oldalt, mire megtalálta a nyerő formulát: úgy írt nagyszerű háborúellenes regényt, hogy az 5-ös számú vágóhíd csak nyomokban tartalmaz háborút. Azt a keveset, amire Vonnegut emlékezik.

A többi Billy Pilgrim nevű főhőse szerencsétlenkedése.

Billy Pilgrim a legalkalmatlanabb főhős a VILÁGON. Egy szerencsétlen, élhetetlen alak, akivel csak úgy megtörténnek az események. Háború vagy házasság – Billy egyikről se tudja, hogy keveredik bele. Ez azonban nem zárja ki, hogy a sajnálatos események miatt poszt-traumatikus stressz szindróma alakuljon ki nála. És most nem a kb. két tonna össztömegű feleségéről beszélünk, de nem ám, hanem a háborúról.

A nagy kérdés az, hogy lehet-e szórakoztató háborús regényt írni egy poszttraumás csődtömegről?

A válasz szerencsére IGEN. 

Csak végletekig kell fokozni az abszurditást. A háború önmagában is abszurd dolog. A csetlő-botló Billy Pilgrim részvétele pedig ezt csak TOVÁBB fokozza.

A regény bürleszk-szerűségéhez két további tényező is hozzájárul. Az egyik a teljesen véletlenszerű, kiszámíthatatlan ugrabugrálás az idősíkok között. Billy ide-oda ugrál, mint egy… ööö, mint egy olyan valaki, aki ide-oda ugrál az időben. Akár oldalanként többször is. Ez pompásan felpörgeti a tempót. Továbbá ezáltal az összes szükségtelen összekötő szöveg hanyagolhatóvá válik. Billy mindig oda ugrik, ahova a szerző szerint éppen kell.

A másik a Tralfamador bolygó lakóinak részvétele Billy életében. Ők kicsi, vécépumpaszerű lények egészen sajátos időfelfogással. Olvasóként arra gyanakodhatsz, hogy ez a felfogás nagyon jól jöhet bárkinek, aki traumatikus eseményeken esett át.

„A tralfamadoriak képesek meglátni, hogy minden pillanat örök. Azt a pillanatot nézik meg, amelyik épp érdekes a számukra. A Földön úgy tartják, hogy a pillanatok követik egymást, mint a felfűzött gyöngyök. Hogy ha egy pillanat elszállt, többé soha vissza nem tér. Ez azonban téveszme.

Ha egy tralfamadori hullát lát, mindössze arra gondol, hogy az illető pillanatnyilag meglehetősen rossz bőrben van.”

Másfelől viszont a tralfamadoriak részvétele újabb sajátos befogadói réteget képez: a teljes elbizonytalanodás nyomasztó érzését. Na most, ugye, vagy az van, hogy Billy lökött, mint egy kakadu, és csak kitalálta ezt az egész baromságot. VAGY éppen ellenkezőleg: a tralfamadoriak éppenhogy közöttünk járkálnak és momentán jól belepiszkálnak Pilgrim életébe. Cseppet sem könnyű ezt eldönteni. (Manci nénémnél mindenesetre az ufonauták kapásból kivágták a biztosítékot. Felbukkanásuk hatására köszönettel be is fejezte a Vonnegut életművével történő ismerkedést. A kis butus.)

A döntést nehezíti, hogy a Tralfamador bolygó és annak fura lakói a sci-fi íróként induló Vonnegut több művében is visszatérnek. Csakúgy, mint a szerző saját, szánalmas jövőbeli alteregója, Kilgore Trout. 

Vonnegut persze nem csak emígyen űz csúfot saját magából. Rátelefonál például főszereplőjére, Billy Pilgrimre. (Igaz, bocsánatos bűn, hiszen tévesen és részegen teszi.) Satöbbi.

—

Az 5-ös számú vágóhíd jelen kiadása Szántó György Tibor 2013-as újabb fordításával jelent meg, ami több nagyon KOMOLY kérdést is felvet:

1, A mustárgáz- és rózsaillatot így fordítanád, ahogy írtam vagy inkább mustárgáz- és rózsaszagnak? Tény, hogy az egyik jóval kevésbé elegáns. Az új fordításban mindenesetre a második verzió kapott helyet.

2, Szerinted akik a „tartalék-légierőben” szolgálnak, azok vajon mit csinálnak? Ülnek a sufniban és várakoznak, hogy miután szétlőtték a rendes légierőt, ők is a levegőbe emelkedhessenek? Csak így van értelme.

3, Ha egy könyv a háború hiábavalóságát (és persze az emberi lét abszurditását) kifejezve egyetlen madárhangba sűrítve zárul, akkor ezt a madárhangot úgy fordítanád-e, hogy Nyitni-kék? vagy inkább úgy, hogy Csip-csirip?

4, Hogyan kaphatnánk vissza Nemes László régebbi magyarítását minél gyorsabban, azt a szakramentumát neki?!

—

Az 5-ös számú vágóhíd, Vonnegut fő műve ujjait a kor ütőerére téve, 1969-ban jelent meg, a vietnami háború idején, zökkenőmentesen rácsatlakozva a háborúellenes és ellenkulturális mozgalmakra. De nem csak ezért lett és maradt népszerű azóta is főként a mindenkori közép- és főiskolás korosztály körében. (Azok között, akiknek ugyebár még megvan a humorérzéke.) Csúfondáros tiszteletlensége, fekete humora, cinizmussal és a tekintélytisztelet teljes hiányával kísért bohókás komolytalankodása friss és eleven maradt fél évszázad elteltével is. Csakúgy mint Vonnegut megértő humanizmusa, lett légyen szó az embertársai közt elveszetten kóválygó kétballábas szerencsétlenről vagy akár távoli égitestek előnytelen külsejű, fatalista látogatóiról.

9/10

Kurt Vonnegut: Az 5-ös számú vágóhíd
Helikon Kiadó. 2021. 242 oldal

Jacob Störr, a derék hollandus hajóskapitány rengeteg mindent összezabált életében – nem vicc, tényleg így indul a sztori – nem csoda, hogy bekrepál a gyomra. Egy jótanács hatására főhősünk panaszait nősüléssel kívánja orvosolni. Ez sem vicc. Pláne, hogy be is jön nála. Aztán persze az emésztése helyett egyéb gondjai támadnak. Az asszonnyal természetesen. (Lehet, hogy jobban járt volna egy kis szódabikarbónával? Egyértelműen.)

Füst Milán 1942-ben ízig-vérig kozmopolita regényt írt. Első látásra. Störr számos világvárosban megfordul az asszonnyal a nyakában, de a helyszín annyira nem is lényeges. Regénye simán játszódhatna Pesten. Magyar szereplők azonban elvétve akadnak, leginkább csak említés szintjén. Amik lényegesek, azok a kapitánynak a felesége körül forgó gondolatai, melyek mint a méhecskék döngicsélnek a fejében, megállás nélkül. És szép lassan az agyára mennek.

A könyv felvezetése a kapitány ifjúkori románcaival csalóka módon vetíti előre egy élvezetes, könnyedén ironikus olvasmány lehetőségét. Pont a kellő mértékben régies ahhoz, hogy egyedi legyen, de azért nem avíttas. Pont megfelelő iramú, nem tökörészik a lényegtelen részleteken… khm… Aztán nem sokkal később mégis úgy érzed, mintha egy házassági tanácsadó előtti csapongó monológ 408 oldalas átiratát olvasnád.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – tartotta a tudós filozófus. A kapitány azonban mégis belelép. Kábé tizenkétszer.

Te már az 50. oldalon pontosan tudod, hogy mi a pálya: a kapitány képtelen lekezelni törékeny, szertelen, enyhén boltkóros asszonykáját. Mert egész egyszerűen rosszul választott. Őhozzá egy pirospozsgás, tenyeres-talpas nőszemély illene, bajor népviseletben. Mivel a kapitány egy műveletlen, merev, a felesége széptevőit fizikai fölényével elrettentő őstulok. Egy boldogságra gyárilag alkalmatlan hollandus. De nem ez a fő baj vele. Nem is az, hogy egy állandóan féltékenykedő barom. Még csak nem is folyamatos, sehová sem tartó, céltalan tépelődése.

Hanem az, hogy be nem áll a pofája.

És lehetetlen kedvelni egy megállás nélkül ennyit összelocsogó alakot (Cooper százados 80 évvel korábbi hű előképét), aki neje egyetlen gyanús csuklását képes 4 hosszú oldalon keresztül elemezgetni.

Aki, mint egy rossz házasságban szokás (igen, igen), szüntelenül ugyanazokon a témákon lovagol, és nem ért semmit. Nem tanul semmiből.

Störr kapitány játszmái talán működnének egy kabarétréfában, ahol, mint tudjuk, nagy szerepe van az ismétléseknek, de egy vaskos regényben folyton ugyanazokat a monoton köröket futni… hát, előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az olvasó elkezdi tőle a saját arcát karmolászni.

E téma jó esetben maximum egy kisregényt érdemelt volna. De nem elég, hogy a kapitány folyton folyvást visszakeveredik ugyanoda, mint valami ütődött, Füst Milán ráadásul úgy nyújtja a jeleneteket, mint a rétestésztát. A tűzesetnél már egyenesen a hajadat tépkeded, pedig az még jócskán a mű eleje.

A regény szerkezete sem stimmel. A fő téma mellé („biztos megcsal ez a cemende”) ugyanis minduntalan beúsznak a mellékvágányról a kapitány ugyancsak értelmetlenül elnyújtott ügyei holmi nőcskékkel, – és innentől immár azt sem mondhatod, hogy szegény, derék Störr, hogy megjárta. Mert a kapitánynak ezután már csak jogos felhánytorgatnivalója sem marad. Innentől az egész süket duma.

Azaz csak félig-meddig. Mivel a kapitány egyszerűen KÉPTELEN befűzni a csajokat. Ez nyilván ugyanazt a írói célt szolgálja, mint Lizzy hűtlenségének (most akkor tényleg megcsal?, vagy mégse?, vagy mégis igen?) állandó lebegtetése: Hogy minél tovább lehessen húzni ezt a nyomorult könyvet. És Füst ebből a szempontból sikerrel jár. A második részben Miss Bordennel együtt már a végtelen unalom köszönt be regénye lapjaira. Szeret, nem szeret. Szeret, nem szeret. Mint valami rózsaszín leányregényben. A kapitány meg botcsinálta Casanovaként futja – ugyanúgy mint a feleségével – végeérhetetlen, állandóan ismétlődő köreit.

És ha azt gondolnád, egye fene, legalább elszórakozol a malacságokon, ha már Störr úgyis különféle csajszikkal hetyeg, ebben sincs szerencséd. Füst Milán regénye a két háború közötti végtelenül szemérmes kor terméke. Holmi lépesmézekre meg hevülő tüzekre esik célozgatás MINDÖSSZE.

Pedig oly egyszerű lenne a megoldás a kapitány bajaira. Az asszony egyértelműen megmondja neki, hogy legyen egy kicsit lazább. George Sanders haverja építő jellegű tanácsa pedig, hogy ne agyaljon annyit feleslegesen. Mind hiába.

A hülye kapitány csak nagyon-nagyon sokára kezdi kapizsgálni a dolgot. Te már jóval előbb képben vagy mindennel: A beteges féltékenység baromság. A másik ember meg, lett légyen az a saját hitvesed, kiismerhetetlen. Örök titok és rejtély. Érdemes ebbe belebolondulni? (Döntse el mindenki saját maga.)

Azt állítottam volna feljebb, hogy kisregény? Erre egy novella is elég lett volna, bakker. Csóri Füst Milán meg 7 évig gyúrta ezt a zavaros, szétfolyó, önismétlő szövegmasszát, napi 10 órában. Nemere István ugyanezt legyártotta volna 3 hét alatt kb. ugyanezen a színvonalon. (Ld. Csák Máté.)

„A feleségem története 1942-ben kedvezőtlen kritikákat kapott, sem az irodalom akkori hivatásos értői, sem közeli barátai nem értették-érezték meg hatalmas jelentőségét és szépségét.” /Wikipédia/

És én se nagyon érzem.

Talán az egy Enyedi Ildikó lehet a kivétel.

5.5/10

Füst Milán: A feleségem története – Störr kapitány feljegyzései.
Fekete Sas Kiadó. 2017. 408 oldal