Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia – Könyv – kritika

Alapítvány (1951)

5/10

A 12 ezer éve fennálló galaktikus birodalom önmagába fog roskadni, efelől semmit kétség, lassú halódása azonban évszázadokig is eltarthat. Ez viszont mind semmi ahhoz képest, ami azután következik: halálhörgés & siralom, huszonharmincezer év a szopóroller kormánya mögött, alsó hangon is.

Létezik azonban egy terv. Hari Seldon, a pszichohistória atyja (Neumann János és dr. Csernus ügyes kereszteződése a Terminus bolygón) aszondja, az ő módszerével az egész szívás lerövidíthető piti ezer évre, nem kell hozza más, mindössze egy ásványkincsektől mentes, lakatlan bolygó az univerzum legtávolabbi szegletében. Hisszük, ha látjuk.

Még, ha áhítattal állunk is Isaac Asimov kolosszális életműve előtt, és végtelenül türelmesek vagyunk egy, az 1940-es évek legelején kezdett elbeszélés-füzérrel, már az első oldalak olvastán is nehéz nem azonnal arra gondolni, hogy egy naiv szemléletű, ifjúsági regényt tartunk a kezünkben. Gaal doktor, a tudós matematikus minimum 12 ezer évvel az időben előrébb lévő vidékies ügyefogyottsága zavarba ejtően megmosolyogtató, pláne, ha összevetjük egy mostani 12 éves tik-tokos életrevalóságával.

Asimov a legnagyobb jóindulattal is csak közepes írónak nevezhető. Szövege tele van az európai kultúrkörből származó évszázados anakronizmusokkal, mint a pl. a hollandus bajuszka, a szatócs vagy a burnótszelencét használó, raccsoló nagykövet. Az önmaga paródiáját alakító dagályos beszédű despota. Satöbbi.

A szereplők közötti konfliktusok gyerekes mértékben leegyszerűsítettek, sematikusak. A szemben álló felek rendszeresen ellátogatnak ellenfelük lakhelyére, és mint valami kamaradráma szereplői, eltúlzott, heves monológokban előre ellötyögik összes tervüket, majd az ajtót bevágva távoznak.

Teljes űrhajók legénysége képes en bloc úgy viselkedni, mintha egy idétlen kabarétréfa résztvevői lennének.

Az első két női (mellék)szereplő a 150. oldal tájékán pördül elénk, és mindkettő könnyűszerrel lekenyerezhető holmi csecsebecsékkel.

Amiért a Seldon-terv kezdő circa 180 évének és az első három válságának története mégis eléri, hogy ne hajítsd azonnal a sutba, az talán az űropera magával ragadó grandiózussága. Az ezeréves terv pofátlan, korokon átívelő merészsége és magabiztossága. És noha Asimov, finoman szólva a karakter-építésben sem jeleskedik különösebben, a két józan gondolkodású és a kellő időben a kellő helyen felbukkanó „válságmenedzser”, Salvor Hardin és Hober Mallow épp a megfelelő mértékű erélyt és karizmát mutatja fel, hogy figyelmedet a lapokon tartsa.

Még akkor is, ha a nagy terv végül is az, hogy nincsen terv. Csupán keszekusza, összetákolt ál-vallásra és bóvli-kereskedelemre alapozott, centire kiszámított egyensúlyozás a szűkös lehetőségek között. Arról nem is beszélve, hogy tizenhúszmillió lakott bolygót összetartó galaktikus birodalmat összetákolni merő időpocsékolás. Úgyis szétesik az első adandó alkalommal mint a kártyavár – milliom darabra.

Alapítvány és Birodalom (1952)

4.5/10

A trilógia második kötete két elbeszélésből áll. A galaxisban fokozatosan terjeszkedő Alapítvány előbb az önmagának már csak halovány árnyékát felmutató Galaktikus Birodalommal találja szembe magát.

Az Első rész
A Generális

cselekménye a római birodalom erőteljes hatását árasztja magából. Bel Riose tábornok, az „utolsó birodalmi” pedig Flavius Aetius, az „utolsó római” enyhe kipárolgását – hiszen a nevezetes Aetius feltehetőleg nem volt ennyire tökkelütött pojáca.

Mire idáig eljutsz a történetben, már régen nyilvánvalóvá vált, hogy Asimov képtelen méltó módon kibontakoztatni saját fantasztikus alapötletét:

Ahhoz, hogy egy birodalmat elérjen a végromlás, valami nagy kataklizma szükségeltetik. A Galaktikus Birodalomban semmi ilyesmi nem történik, lakói egyszerűen feledékennyé válnak és megpunnyadnak. Elfelejtik például az atomtechnika alapjait, az egyetlen olyan energiaforrásét, ami lehetővé teszi az űrrepülést. Mindezt pár évtized alatt. Ezért e technológia ismerőire varázslókként tekintenek. Egy galaktikus civilizáció lakói. Ehem.

De az Alapítvány hegemóniáját megalapozó kereskedelmi fölény se vehető túlságosan komolyan, kiváltképp a mi globalizálódott korunkban. Előjössz valami új alapítványi atomkütyüvel? „Kici kínai szétszerelni, ész legyártani olcóbban.”

Mindent lehet állítani, de azt azért nem, hogy egy tizenhúszmillió lakott bolygót magában foglaló galaxis kispálya lenne. Asimov galaxisa mégis mindig úgy tágul és húzódik össze, ahogy azt a cselekmény megkívánja. Évszázadokig sehol senki (mert az atomtechnikával együtt a térképek is ropsz-ropsz felszívódtak), aztán egyszerre csak feltűnik a semmiből a már nagyjából 300 éve dögrováson lévő birodalom flottája, hogy a Periférián, a hajdani hatalmas impérium legtávolabbi segglyuka körül szimatolgasson.

Bel Riose tábornok minden jelenete nevetséges csetlés-botlás. A patrícius Ducem Barral és a bumfordi alapítványi kereskedővel, Lathan Devers-szel folytatott társalgásainak két vezérmotívuma a „Hogyan ne szedjünk ki információt még véletlenül se kihallgatás közben” és a még ennél is jóval kínosabb „Hogyan tegyük magunkat folyamatosan nevetségessé”.

Barr és Devers szökési jelenete a regény bárgyúságának újabb méltó kifejeződése. Hm, képzeljük el, – és ugorjunk gyorsan át egy példa erejéig egy másik univerzumba, – hogy Tarkin nagymoff, a Halálcsillag parancsnoka az irodájában(!) éppen kihallgatja a lázadók két elfogott tagját. Egyikük a nagymoff óvatlan pillanatát kihasználva gyorsan fejbevágja azt egy vázával, majd gyorsan eliszkolnak. A tanácstalanul álldigáló birodalmi rohamosztagosok a szökevények távolodó űrhajóját szemlélve széttárjak a karjukat: – „Ejj, ebugatta-teremtette, hát nem lóvá tettek minket ezek a fortélyos pernahajderek?”

Ördög tudja, hogy a műmájer, foglyainak távozáskor rutinszerűen szalutáló tábornok mi a búbánatért keveredik csatározásokba a magában szépen ellévő, békésen kereskedgető Alapítvánnyal, de Asimov biztos nem. Észszerű magyarázatot legalábbis képtelen adni rá.

De persze a Seldon-terv („Még véletlenül se csináljunk semmit, minden meg fog oldódni magától”) végzi korántsem megterhelő feladatát. És ha már a „Fiastyúk-akcentussal” megszólaló, anyaföld sötétségű Luk őrmester színre lépésével amúgy is galaktikus népszínműben találjuk magunkat, hát csöppet sem fog meglepni a konfliktus mesei színezetű, bugyuta feloldása.

Második rész
Az Öszvér

A Seldon-terv teszi a dolgát, köszöni szépen. Na de mi van akkor (mármint a terv működőképességét illető újabb kétségeken felül), ha belép egy olyan változó, amivel maga a nagy Seldon sem számolt. Az Öszvér, az egyedülálló stratéga és karizmatikus hódító magasról tojik a pszichohistórikus egyenletekre és csípőből nekilát, hogy a Seldon-tervre szánt további 700 éves keretidőt lerövidítse potom 7 évre. (Hari Seldon, a pszichohistória atyja persze forog a sírjában. A tizenhúszmilliós galaxis pedig, zutty, ismét összehúzódik a szerző egyetlen intésére.)

Ez tehát a kétségtelenül hangzatos háttér. No de mi a helyzet mikroszinten? Mikroszinten két alapítványi turista elrabol egy féleszűnek tűnő, szorongásos bohócot, amivel casus bellit szolgáltatnak a hódítónak. Ezt követően a félkegyelmű Magnificót átráncigálják a fél galaxison. Pont.

Az első kötet évtizedeken és -századokon átívelő nagyívűsége tehát immár sehol sincs. Maradnak a setesuta karakterek és az ügyetlen, néha teljesen dedós színvonalú párbeszédek. Az Öszvér hadműveletei mind a háttérben, szemeinktől távol zajlanak.

Hari Seldon feltűnése az Időkriptában azért még mindig borzongató, legalábbis a jelenet feléig… aztán a nagy Seldon kinyitja a száját, elkezd hülyeségeket hadoválni, a polgármester elájul, és azzal lőtték ennek is.

Ami a teljes agyzsibbadástól megmenti az Alapítvány és Birodalom második etapját, az Bayta karaktere. Pedig semmi különös nincs vele, csak egy csajszi, akinek helyén van az esze és a szíve. A sorozat első női fő(bb)szereplőjével Asimov rögtön helyre is billenteti az eddig egyoldalú férfi-nő egyensúlyt. Az erős női karakter megjelenítéséért (ne felejtsük, 1952-ben járunk) alapból dicséret illeti, Bayta ráadásul kenterbe is veri férfitársait éleslátásával. Férje, Toran nagyon hamar egyszerű fuckboy-já degradálódik mellette. A trantori parasztok földművesek meresztgetik is a szemeiket rendesen.

Az Alapítvány és Birodalom végét nem követi újabb ugrás előre az időben. Maradunk, nagyjából az alapítás utáni 300. év idején. Nem utolsósorban Bayta tettre készségének köszönhetően az Öszvér tervei megfeneklenek és mindenki EZERREL nekilát, hogy felkutassa a Második Alapítványt.

Második Alapítvány (1953)

6/10

Első rész
Az Öszvér keresi a Második Alapítványt

Ha Bel Riose-t az előző kötetben Aetius ihlette, akkor – maradva a római párhuzamnál – az Öszvéren ebben a kötetben Julius & Augustus Caesar vonásai köszönnek vissza. A tétlenségre kárhoztatott hódító egészen jól vizsgázik mint államférfi, Asimov pedig rokonszenvet ébreszt fura antihősében. Az Őszvér jellemének ellentmondásossága nem vált a történet kárára, amelyben eddig kizárólag fekete vagy fehér karakterek tobzódtak. Még akkor sem, ha az első rész végére az Első Polgár egy pocsékabb James Bond-film ripacskodó főgonoszának szintjére süllyed.

Hari Seldon két Alapítványt hozott létre a galaxis két ellentétes végén. A Másodikat azonban elrejtette az avatatlan szemek elől. De bármennyire kifoundálta is tervét, annak életképességét illetően újabb kétségekkel szolgál, hogy a Második egyetlen célja, hogy dadusként pátyolgassa az Elsőt, és főként akkor kell a tettek mezejére lépnie, ha szar kerül a ventilátorba.

Seldon, ez a nagy bábjátékos DIREKT nem vitt magával a Terminusra egyetlen pszichológust, sőt egyetlen pszichológiával foglalkozó könyvet se, nehogy valaki belepiszkáljon abba, amit előre kiókumlált. (Az űrutazás korában mennyire hihető már, hogy egyetlen ravasz polgártársa se csempészte magával titokban, mondjuk, egy digitális adathordozón a seggébe rejtve a pszichohistória teljes ismeretanyagát? Vagy hogy később se nézte meg a Wikipédia ottani megfelelőjén, mi az isten csudája is ez?) Az összes pszichológus tűzött át a Második Alapítványba. És akkor most kiderült, hogy a Második Alapítvány egyetlen célja, hogy belepiszkáljon abba, amit Seldon előre kiókumlált. Ez egy kicsit sem ellentmondásos. (De.)

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt jóval visszafogottabb a trilógia első két köteténél. A párbeszédek kevésbé életszerűtlenek, mentesebbek a heves érzelmektől és a patetikus, régimódi fogalmazástól. Úgy tűnhet, Asimov kezdi menet közbeni elsajátítani a regényírás alapjait. Viszont amit a réven, azaz stilisztikailag nyer, azt elveszti a vámon, történet-vezetés terén.

Azzal még megbékélhetne az egyszeri olvasó, hogy a szerző nyomott egy satuféket. Hol vannak már a hömpölygő, évszázados folyamatok? Az előző rész második fele is néhány hónap alatt, ha játszódott. E mostani felvonás cselekménye mindössze pár nap.

Arra azonban nem nagyon van bocsánatot, amit Asimov a Második Alapítványból kihozott. A Seldon bábáskodásával létrejött mezei pszichológusokból álló társaság röpke háromszáz év alatt telepatákká(!) fejlesztette tagjait. Az Öszvér, ez az érzelmi manipulációra képes egyedülálló mutáns az anyatermészet kreálmánya. A Második Alapítvány agyban nagy pszichomókusai mindezt elintézték házilag. Egyidejűleg kötött kardigános, olvasó-szemüveges értelmiségik kusza halmazából a sokkal hatékonyabb szektává is átalakultak. Ne bassz’ már!

A Második Alapítvány és az Öszvér összecsapása hosszú és (agy) tekervényes, nehezen követhető elmejáték. Az Öszvér, akinek csillagok milliói hódolnak, méltán parázik ellenfeleitől. Nem is teszi zsebre, amit kap.

Asimov, bár sci-fit ír, a tudományos, technológiai dolgokkal nem bajmolódik különösebben. Az űrbéli közlekedés hiperszuper. Mindent az atomtechnika ural. Slussz. De a kommunikáció azért papíralapú. A galaktikus birodalom bolygóinak útjait többnyire régimódi gépjárművek koptatják és midőn az atomtudomány elfelejtődik, mindenki annak rendje és módja szerint szépen visszaáll olajra meg szénre. Az egyetlen jövőre mutató kivétel a Lencse. A könyv írása idején a modern, Neumann-elvre épülő komputert még éppen csak fabrikálták, így Asimovnak a színképelemzés elvén működő űrnavigációs eszköze és egyben háromdimenziós megjelenítésre alkalmas számítógépe magával ragadóan innovatívnak hangzott. Sőt, évtizedekkel később, egy Commodore 64-es büszke tulajdonosaként is, mikor a trilógiát először olvastam. Asimov nem véletlenül szánt két teljes oldalt a bemutatására.

Második rész
Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt

Az második rész meglepően jól (és humorosan!) indul – már ha nincs ellenedre, hogy a szerző egy 19. századi leányregény legjobb hagyományait folytatja. Egy sci-fiben. Legalábbis pár fejezet erejéig. Asimov 1920-ban született. Az 1940-es évek elején kezdte papírra vetni az Alapítvány-történeteket. Mit olvashatott annak előtte? Talán az egy Vernén kívül csupa nagy klasszikust, a romantika nagyágyúit. Az egész trilógia ezt az avíttas írásszemléletet tükrözi, egy-két pillanatnál tovább képtelen kilépni belőle: A leegyszerűsített cselekmény, az állandóan magas hőfokon tartott érzelmek, a merev, formális és alkalmanként mulya szereplők, a lefülelt, de azonnal mindent bevalló cselszövők. És a nagy terv oltárán a legvégső áldozatot is zokszó nélkül meghozni képes lelkes önkéntesek.

Egyszer csak aszondaná neked a főnököd: – „Ide hallgasson, kolléga úr, drága, a világegyetem nagyszerű hely lehet úgy kb. 500 év múlva. Ismétlem, lehet, de azért ez 100 százalékig nem biztos. Viszont az mindenképpen kéne hozzá, hogy maga és a részlege a jövő héten életét áldozza érte.”

Te erre mit lépnél?

– „De hát, főnök, még a múlt havi túlóráimat se fizették ki.”

A trilógia lezárása teljes mellélövés. Az alapeszme seggbe rúgása. Összeesküvéses thrillerbe illő, terveken belüli tervek és ellentervek (meg ellen-ellentervek) követhetetlen katyvasza. Egy bágyadt Agatha Christie-krimi zárásával, ahol szokás szerint, az amatőr detektív felhívására egybegyűlnek a szalonban a gyanúsítottak, de mire nagy nehezen kinyöszörgik a megfejtést, te már majdnem teljesen bealudtál.

Az önmagát beteljesítő ezeréves projekt pár háttérben sunnyogó világjobbító kezébe került, akik mint a güzü, számolgatják a kiszámolhatatlant egy tizenhúszmilliós galaxisra vetítve. És az összes problémára alkalmazott egyetlen megoldásuk az agybuzerálás. Gondolj bele, már csak maga az, hogy tizenhúszmillió lakott világ reggeli sajtóját átböngésszék, hogy lássák, nincs-e valami gebasz születőben, micsoda meló lehet? És ha csupán e bolygók felére kívánnak ügynököt telepíteni, mennyi, de mennyi profi agyturkászra lehet szükségük? (Megmondom: tizenhúszmillió per kettőre.)

Ha Asimov nem siklatná ennyire félre saját regényfolyamát, és az alapötlet mentén, a történelemből jól ismert, egymást követő különféle krízisek és paradigmaváltások felvillantásával kerülne egyre közelebb a megjósolt Második Birodalom, műve talán kiszámíthatóbb lett volna, de nem is fordul teljes képtelenségbe.

És amúgy meg, ha elültetsz egy szem makkot a susnyásban, matematikai és statisztikai módszerekkel megválasztva a pontos helyet, vajon mekkora lesz annak az esélye, hogy pont abból a kivételesnek szánt makkból sarjad hatalmas tölgyerdő? És nem másik tizenhúszmillió egyikéből. Hogy nem túrja ki egy vaddisznó, nem mossa el a víz vagy később nem lesz belőle léckerítés? Lehetetlen megmondani. Még akkor sem, ha odaállítunk az egy szem makkunk mellé pár pszichomókust, hogy vigyázzanak rá. Az élet oly mértékben változatos és kiszámíthatatlan, hogy nincs képlet, ami leírhatná. Ha csak a nagy ókori civilizációk különbözőségére gondolunk a Földön, majd ezt beszorozzuk tizenhúszmillió planétával és még ezer hosszú esztendővel, nem jön ki semmi olyan, amit előre lehetne látni. A pszichohistória így marad tehát matematikai és statisztikai lózungok gyűjteménye, egyszerű áltudományos maszlag. Nem érdemes komolyan venni.

Viszont az Alapítvány-trilógia minden bugyutasága ellenére mégis a sci-fi-irodalom megkerülhetetlen klasszikusa. Korát megelőző nagyívű vízió és ihletadó forrás. Huszonévesen egy ilyen művet az asztalra tenni kivételes teljesítmény. Elon Musk Nap körüli pályára állított Tesla Roadstere magával vitte a trilógia digitális másolatát. Amikor középiskolás koromban olvastam, lenyűgözött. Jóval utána megvettem, itt áll a polcomon jelenleg is, de most, évtizedekkel később újraolvasva szörnyedtem csak el, hogy mennyire elhaladt felette az idő. Ifjúsági irodalommá patinásodott, mint Verne Gyula vagy May Károly. Még az is meglehet, hogy Elon Musk csalódottságában lőtte ki az űrbe.

Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia.
Gabo Könyvkiadó. 2003. 569 oldal