Sir Walter Scott: Ivanhoe – Könyv – kritika
Anglia zűrben
Az úr 1199-es esztendejére Anglia ebek harmincadjára került. A lovagkirály, Oroszlánszívű Richárd keresztes-hadjáratra ment a Szentföldre. Öccse, a züllött és elvtelen János uralkodik helyette. A társadalmat az igazságtalan törvények mellett a szászokat korábban leigázó normannok zsarnokoskodása is feszíti. A rablólovagok rettegésbe taszították az országot. Az erdőkben fosztogató szegénylegények tanyáznak… Ilyenkor csak egy olyan bátor és nemes szívű lovag segíthet, mint Ivanhoe.
Kell egy kis romantika…
Sir Walter Scott, a romantikus történelmi regények megteremtője talán az Ivanhoe-val érte el legnagyobb sikerét. Az angol irodalomban az Arthúr-legendák óta mélyen gyökerező lovagregény biztos alapot teremtett egy nemes szívű hős színre lépéséhez. A nép ajkán évszázadok óta tovább élő, mindenki által ismert Robin Hood-mondák pedig további adalékot jelentettek a sikerhez.
Az dölyfös elnyomás alatt szenvedő szászokkal való azonosulás pedig az érzelmi alapot teremtette meg az olvasó számára, hiszen ki ne érezné együtt a jogtalanság arra érdemtelen áldozataival?
Egy romantikus történelmi lovagregényhez már csak egy hősnő szükséges, akit epekedve, távolról illik szeretni, de előbb-utóbb meg is kell menteni. Sir Walter Scott Ivanhoe-ja mindjárt két ilyen hősnővel is szolgál. Ráadásul mindkettő – amellett, hogy magától értetődően csodaszép – a korhoz képest, amelyben él, még szokatlanul autonóm egyéniség is. Éljenek az erős hősnők!
Érezd magad otthon a középkorban!
Az Ivanhoe a legklasszikusabb értelemben vett lovagregény. A lovagkor csúcspontján játszódik, amikor a páncélos nehézlovasságnak nem létezett igazi ellenfele. Még sem a híres angol íjászok nem jelentek meg tiszafa hosszú-íjaikkal, hogy kilyuggassák a páncélokat, és az ágyúk sem tűntek fel még a hadszíntereken.
Az Ivanhoe-hoz és Plantagenet Richárdhoz hasonló páncélba burkolt lovagok egyszemélyes tankként sodortak el minden ellenállást. A skót Walter Scott Ivanhoe-ja ezt az korszakot egyedülállóan plasztikus módon jeleníti meg. Legyen az lovagi torna, várostrom, vagy akár boszorkányper, olvasóként úgy érzed, hogy részese vagy mindegyiknek.
Scott olyan aprólékos szintű leírását adja a környezetnek, a ruháknak, fegyvereknek és az épületeknek, hogy az eseményekbe való automatikus beleilleszkedés garantált. (Persze, csak akkor, ha el nem bóbiskolsz egy disznópásztor öltözékének egy oldalas részletezése közben.)
Karom erős, szívem bátor!
Wilfred of Ivanhoe a klasszikus lovagi erények megtestesítője. Ha valaki odaültetné Arthúr király lovagjai közé ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, sem jelleme, sem harci készségei miatt sem vallana szégyent.
Ha azonban a Trónok harca valamelyik nagyurának lovagtermében találná magát, hát bizonyosan ő lenne az első, akiből a két lábbal a valóság talaján álló fegyvertársai tréfát űznének. Sőt, egyenesen kiröhögnének.
Sir Ivanhoe ugyanis az együgyűségig egyenes, becsületes, sőt naiv – egy Szentföldet megjárt, véres csatákat megvívott veteránhoz képest mindenképpen. Az a jelenet, amelyben a felfedi, hogy feje csordultig tele van a legnemesebb lovagi eszményekkel, hűen bemutatja ezt. Nem is csoda, hogy a skót író címadó hősét szerepelteti könyvében a legkevesebbet. Ha kopját kell törni valakivel, Ivanhoe azonnal megjelenik. Máskülönben rögtön megy is a háttérbe!
Nem járnak sokkal jobban a vitéz szász nagyurak sem. Ők egyenesen komikus figurák. Ivanhoe apja, Cedric egy hirtelen haragú, nem túl mély gondolkodású tökfilkó. Athelstane, a szászok újbóli felemelkedésének vágyálombéli záloga pedig állandó, visszatérő humorforrás. A falánk, lomha és minden ambíciótól mentes Athelstane-ba csak egy nagyon rossz emberismerő látna bele bármilyen újbóli felemelkedést.
A szürke öt árnyalata
Más a helyzet az Ivanhoe negatív szereplőivel, azaz mindenkivel, aki normannok közé tartozik. Az Angliát az erősebb jogán uraló és kisemmiző lovagok a kor termékei. Az erős kezű király hiányában úgy érzik, hogy bármit megtehetnek. És meg is tesznek.
Az Ivanhoe olvasója akár azt is hihetné, hogy Walter Scott a cselekmény érdekében eltúlozza a korra jellemző méltatlan állapotokat, azonban egy ponton maga a skót író idézi történelmi regénye forrásait, amelyek alapján mégis úgy tűnik, hogy inkább szépített a helyzeten. Az Ivanhoe-ban az utolsó pillanatban mindig feltűnik a hős megmentő. De vajon a valóságban, a korabeli Angol királyságban hányszor történhetett ilyesmi?
Mégis, Scott könyvének normannjai azok, akik ha teljesen vissza nem is rettennek aljas tetteiktől, de elvétve érzelmeket mutatnak. A rájuk jellemző állandó gőg mellett természetesen. Kétkedés, némi lelkiismeret-furdalás, árnyalatnyi önmeghasonlás. Ebben érdekes módon éppen a könyv főgonoszának joggal tekinthető Brian de Bois-Guilbert templomos lovag jut a legmesszebbre.
(Ha valaki olvasta a nagyjából 100 évvel később játszódó Elátkozott királyokat, amely éppen a templomos rend végső bukásával indítja monumentális történetét, akkor az ott érzett sajnálat az Ivanhoe olvasása közben szépen el is párolog.)
Sir Walter Scott azt sem rejti véka alá, hogy a szászokat meghódító normann lovagréteg sokkal kifinomultabb, műveltebb, mint a nemeseivel együtt szinte paraszti sorban tengődő alávetett szász nép.
Szóval, ha mindkét féltől vacsorára szóló meghívást kapnál, jó eséllyel inkább a normannokat választanád…
Lassan, de biztosan
A romantika műfajába tartózó irodalmi alkotások nem a legidőtállóbb művek. A majdnem pontosan 200 évvel ezelőtt írt Ivanhoe sem kivétel ez alól. A nagyrészt egysíkú, vagy jó vagy rossz (vagy bamba) karakterek kevés igazi jellembeli változatosságot kínálnak.
Még rosszabb a helyzet a párbeszédek terén.
Az Ivanhoe szereplői elejétől végéig színpadias modorban társalognak. Ha valaki csupán ennyit szándékozik közölni: – Nem, te gyökér! – Akkor ezt fél oldal terjedelemben nyújtja el, tekervényes körmondatokba aprózva el mondandója lényegét. A válasz magától értetődően újabb fél oldal. Ha tehát olvasás közben úgy érzed, a párbeszédek csak nagyon lassan vonszolják magukat előre, az semmiképpen sem a te hibád.
A korabeli, Shakespeare-hez és hasonló szerzőkhöz szokott olvasóközönség erre talán jobban vevő lehetett. Hiszen ezeken nőttek fel.
Ugyanúgy ismerős lehetett nekik Sir Walter Scott humora.
Azt mondtam volna, humor? Igen.
Nos, az tény, hogy Scott a mai fül számára nem a legkacagtatóbb tréfákkal dolgozik e művében, viszont a kor vígjátékainak ismerői feltehetőleg nagy örömmel fogadták a szász népi szereplők vaskos, évődő humorát. Yamba vagy a copmanhursti remete, aki sokáig feltűnő hasonlatosságot, majd később teljes egyezést mutat a mondabéli Tuck baráttal, egészen jelentős terjedelmet szakítanak ki a regényből, amit nagyrészt tréfálkozásra fordítanak. De nagyszerűen megállja a helyét közöttük a Fekete Léhűtő is, akinek fekete páncélja alatt kora egyik legismertebb lovagja rejtőzik egészen hosszú ideig, de azért jobbára felismerhetően.
Túl a romantikán
Sir Walter Scott alighogy feltalálta a romantikus történelmi regényt, máris elkezdte feszegetni annak kereteit. Ha nem is túl erősen, de mégis érzékelhetően. Yamba az udvari bolond (az Ivanhoe legbölcsebb szereplője) mindig készen áll arra, hogy helyes megvilágításba helyezze a tényeket. Ez a legjellemzőbben akkor jelenik meg, amikor az erdei szegénylegényekről Robin Hood-ostól lefoszlat minden mondák által rájuk rakódott pozitívumot. Közvetlenül azután, hogy azok a lehető legnagyobb segítséget nyújtották az Ivanhoe hőseinek. „Nem többek, mint haramiák” – állítja a bolond.
De Scott lovagregény-írás közben sem feledkezik meg arról, hogy pontos látképet adjon a lovagság intézményéről: nagyrészt üres dicsőség-hajhászás – mondja.
Női főszereplői pedig egyenrangúak a férfiakkal. Rowena a születés jogán. Rebeka pedig, az uzsorás Izsák lánya a neveltetésének köszönhetően. Ez egészen meglepő és örömteli felfedezés. Még ennél is meglepőbb azonban, ahogy Walter Scott zsidó karaktereit kezeli.
Zsidók: A középkor kitaszítottjai
Az Ivanhoe című regénynek nincs igazi főhőse. A névadó hősnél csupán szíve hölgye, Lady Rowena szerepel kevesebbet. A három főbb egységre tagolódó történet, a lovagkor egy-egy jellemző momentumát veszi alapul, eközben legtöbbször érthetetlenül és kiszámíthatatlanul ide-oda ugrálva a szereplői között. Ezen szereplők között pedig kiemelt helyet foglal el mind Izsák, a zsidó pénzkölcsönző, mind pedig a lánya, Rebeka.
Apa és lánya származásuk folytán kitaszítottak. Páriák, akikkel tilos az érintkezés. A megvetés, a vallási vakbuzgóság és az ostobaság vétlen áldozatai ők, akik az Ivanhoe eseményei során állandó életveszélyben állnak. Mert zsidónak születtek.
Sir Walter Scott, miközben nem tesz többet, mint csupán felvillantja a zsidók 12. századi hétköznapjait, dermesztő látleletét adja annak, milyen életre kényszerült egy nép kétezer éven keresztül a katolikus egyház számos bűne közül az egyik legaljasabbnak a következtében.
És persze ezzel magyarázatot ad arra is, már ha valakinek kétségei lettek volna efelől, hogy miféle okok vezethettek alig 100 évvel regénye megjelenése után egy nép majdnem teljes megsemmisüléséhez.
Jellemző egyébként az is, hogy az Ivanhoe szinte minden jó oldalon álló karaktere, a derék Robin Hoodtól a szépséges Rowenáig egyként viszolyog a zsidóktól.
Sir Walter Scott azzal foglal állást, hogy egyértelműen Rebekát teszi meg az Ivanhoe legpozitívabb karakterének. A jószívű és talpig becsületes Rebeka a sok gazfickó és zavaros gondolkodású sültbolond között szinte az egyetlen széles látókörű, felvilágosult személyiség.
Scott ezzel az állásfoglalással alighanem történelmi regénye legidőtállóbb jellemzőjét teremtette meg.
Összefoglalás
Sir Walter Scott Ivanhoe című romantikus lovagregénye sok szempontból elavult, nehezen befogadható alkotás. Azonban amellett, hogy olykor egészen meglepő erényekről tesz tanúbizonyságot, egy dolog mindenképpen elvitathatatlan tőle: a legtisztább formájában ábrázol egy rég letűnt, mesékbe vesző korszakot; mindezt olyan mesterségbeli tudással, hogy olvasóként egy cseppet sem egyszerű kivonni magad a hatása alól.
Értékelés: 7/10
Sir Walter Scott: Ivanhoe
Móra Könyvkiadó. 2000. 462 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság
Robin Hood (2010)