Arnaldur Indridason: Reykjavíki éjszakák – Könyv – kritika

Az Erlendur-sorozat minden skandináv krimik archetípusa. Sötétség, lehangoltság & nyomorúság. És erőteljes atmoszféra. Egyszerűnek látszó, azonban a felszín alatt mély és drámai ügyek. Semmi végtelenségig szétcsavargatott hókuszpókusz (khm, Jo Nesbo: Kés) A saját démonait elengedni képtelen nyomozó viszont, úgy tűnt, az előző kötetben (Rókalyuk) megnyugvásra lelt. Erre most mi történik? A széria kap egy előzmény-kötetet, amiben minden ugyanolyan, mint az összes megelőző részben, kivéve, hogy főhősünk még csupán újonc közlekedési rendőr. Ami egy pillanatig sem tartja vissza attól, hogy magánnyomozást folytasson egy lezáratlan ügyben (vagy kettőben).

Erlendur nem valami izgalmas egyéniség. És régebben sem volt az. Mufurc, magának való alak. Közönyös a világ dolgai iránt. Attól elalszol, ha ránézel. Esténként a várost rója egymagában, annyira nincs mit csinálnia… (Pedig nekiállhatna egy könyvnek is, vagy mittomén. De, á, nem.)

A sorozatban már régen szétesett a házassága, a gyerekeivel is romokban a viszonya, és családalapítása rögös kezdeti lépéseit szemlélve ezeken a lapokon, rögtön egyértelmű is lesz, hogy miért. Mert kábé annyira teszi oda magát egy párkapcsolatban, mint egy lekapcsolt állólámpa.

A tetejébe Erlendur ekkoriban még grammarnáci is volt!

Egy krimi szempontjából viszont mindez fikarcnyit se számít, ha a nyomozó levakarhatatlan kullancsként tapad rá egy ügyre. Még úgy is, hogy az áldozat egy közönséges hajléktalan, aki részegen belecsúszott valami tóba és megfulladt. Téged érdekelne egy ilyen eset, ha zsaru vagy? Gyorsabban zárnád le az ügyet balesetként, mint amíg valaki az őrsön rendelne még egy adag csokis fánkot. De Erlendur, ő aztán nem.

Nem vitás, sőt egészen egyértelmű, hogy ez a könyv sokkal érdekfeszítőbb lenne, ha az áldozat egy dögös szőke (ld. Michael Connelly: A feslett szőke), ámbár akkor az már, lehet, nem is skandináv krimi volna. Mégis, mégis muszáj egyértelművé tenni, hogy egy lecsúszott csavargó hátterének feltérképezését követni körülbelül olyan érdekfeszítő, mintha Erlendur közrendőr egy kondér bűzölgő kotyvalékot kavargatna. Amikor kiemel belőle egy-egy merítőkanálnyit, hogy jobban szemügyre vegye, az újra és újra ugyanannak az orrfacsaró trutymónak bizonyul.

Erlendur ide-oda császkál Hannibál, az áldozat rokonai és üzletfelei között, és Hannibál lecsúszásának tragikus történetét leszámítva ugyanazt a pár információmorzsát csócsálgatja. Se véget, se hosszat nem érően. Ezerszer elismételve ugyanazt.

Ami alapesetben szimpatikussá teszi a skandináv krimik egyik legegyedibb detektívét, az ebben a kötetben fárasztó és unalmas buzgárkodás. A szerző kevéssé szórakoztatónak bizonyuló kísérlete arra, hogy a szokásos skandináv nyomort még egy szinttel lejjebbre tornássza.

Sigurdasson nem erőltette agyon magát ezzel a bűnüggyel. Végtelenül egyszerű történet-bonyolítás, semmi firleflanc, egy ordítóan szokványos, húgy- és állott alkoholszagot árasztó bűnügy. És elég jó esély arra, hogy Erlendur legközelebb egy tehénlopási-ügybe veti bele magát megingathatatlan buzgalommal.

6.9/10

Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák (Erlendur-felügyelő 13.)
Central Kiadói Csoport. 2020. 303 oldal