Vannak olyan könyvek, amelyek után már előre eltervezed, hogy a szerző következő művét unni fogod mint állat. Ilyen volt pölö a Fekete nap is. Aztán szerencsére mégsem így történt, mert kiderült, hogy ez a könyv első ránézésre ravaszul sokkal közepesebbnek álcázza magát, mint amilyen. Nagy spíler a szerző, csalafintán rávesz, hogy folyton az el-elhintett infómorzsákon járasd az agyad, melyek hatására hol egyik, hol a másik szereplő lesz gyanúsabb (legalábbis a bizonyíték-hamisítási ügyben) (kábé ugyanazzal a módszerrel, mint Jane Harper tette Az elveszett férfi c. krimiben).

De azért te rutinos krimiolvasóként már nagyjából az elején sejted, hogy ki rakta oda azt a nyomorult csikket (sajnos rosszul, mert persze átvertek) és azt is, hogy ki volt a tettes (ami viszont most kivételesen bejött.)

A másik trükk, amivel Horst behálóz, annak köszönhető, hogy Wisting főnyomozó egy réges-régi ügyben szaglászik, így rengeteg anyag hozzáférhető már kezdettől fogva, nem szükséges a sok tévútra vezető hamis nyom & egyéb pepecselések – emiatt már a legelején nagyobb horderejűnek érzed az ügyet.

Na és a korábbi részben a regényhez magához hasonlóan szürkés Wisting itt nem lacafacázik annyit. Igazi tökös zsaru, ha éppen az kell – de ezzel párhuzamosan megmarad azért mintaapának is, hogy néha elábrándozol azon, milyen jó lett volna elcserélni egy ilyen szülőre a saját szenvedélybeteg faterodat.

Wisting csemetéje, Line nyomozásáról meg az a véleményed, hogy nekiálltál már több olyan skandináv kriminek, amelyben újságíró nyomozott, aztán abba is hagytad őket mindig. (Jó, valószínűleg alapból is szarok voltak.) Mert hát egy firkásznak sosicsenek meg az infói a teljes képről, csak beleüti a nyavalyás orrát abba, amibe nem kellene.

És így tesz persze Line is. De Horstnál most minden összejött, Line teljesen egyenrangú nyomozó félnek bizonyul hivatásos atyjával. Az egyetlen kisebb, szinte észrevehetetlen döccenő Line, de talán az egész könyv kapcsán is, amikor a derék leányzó a főnökét kárhoztatja a haszonelvű, kattintásvadász módszerei miatt, – aztán később a saját cikke esetében kiköpött ugyanúgy ravaszkodik ő is. Hiába, no, clickbait forever.

Wisting és lánya szépen lassan végigvezetnek a réges-régi ügyön, és egyre jobban belerántanak téged is. Oké, a nagy leleplezés nem vág földhöz, de a történet a maga egyszerű, visszafogott vonalvezetésével is simán kiemelkedik a nyavalygós, depresszív és túlbonyolított skandináv krimik tengeréből.

Pláne, hogy a bűnügyi regények személyes kedvencemnek tekintett azon alfajába tartozik, ahol – mint mondjuk, a Bosch-sorozatnál is -a könyv alapja a precíz és hiteles rendőrségi munka.

Értékelés: 8/10

Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
Central Kiadói Csoport. 2020. 335 oldal
—
Ez is érdekelhet:
Tove Alsterdal: Elnyelte a föld

Skandináv krimisorozat, ami nem ontja a részeket? Végre, egy kis nyugalom! Samuel Bjork Őzikéjének főhőse erősen problémás, de amúgy zseniális nyomozónő. A rengeteg személyes probléma minden skandináv krimi kötelező alapvetése, bár zseniális nyomozó viszonylag kevés akad bennük, inkább csak lelkiismeretesek és szétgürcölik magukat. Jó, mondjuk, Nesbo Harry Hole-je tényleg zseniális egy kicsit, de cserében alkoholista. Mindezek alapján úgy néz ki, hogy skandinávéknál az értelmi képességek egyenesen arányosak a problémákkal, – elképzelheted, hogy mi a pálya szegény Mia Krügerrel.

Minden egyes rész elején fel van függesztve vagy pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha, ha olyan kedve van, az ereit is fel akarja vagdosni, miközben MÉG masszív alkoholista is. De amúgy szimpatikus csajszi. És valamiért, basszus, el nem hiszed, mindig ki akarják rúgni a munkahelyéről. Fene se érti. (Csak Holger, a dagadék főnöke mindig megvédi.)

Az Őzike nem a szokásos sablonkrimi, az tény; mert jó is lenne, ha az lenne! De itt egyszerre öt szálon kapod az infót, alig győzöd kapkodni a fejed, és úgy érzed, nem árt, ha te is zseniális vagy egy kicsit, mert a túl sok szereplőt képtelen lennél észben tartani egy élesre csiszolt AGY nélkül.

Az Őzike sok karaktere ráadásul olyan ritkán bukkan fel, hogy egyáltalán nem is emlékeznél rá, ha az elméd, ez a finom szerkezet nem működne átlagon felüli hatékonysággal. De NÉHA, basszus, még így is előkeveredik egy csomó ismeretlen pofa! A fene egye meg őket!

Hoppá, egy újabb skandináv krimi, ráadásul egy szöszi csajszi írta. Mit jelent ez nagy valószínűséggel? Hát azt, hogy a Botlás pszichothriller. Bővebben? Rinyálás és nyavalygás. Nos, hát, nem, tévedsz. (Legalábbis jelen esetben.) Miután sikeresen átrágod magad a kezdő oldalakon, melyek egy alkoholmámoros éjszaka másnapját taglalják, kissé bő lére (lőrére) eresztve, Maria Adolfsson regénye profi krimibe vált.

Az alaphelyzet, mely szerint Karen lefekszik a bunkó főnökével, teljesen öncélú, simán elhagyható lenne, és amint beindul a nyomozás, nem is lesz sok jelentősége. Bár a dolgokat bonyolítja, legalábbis Karenét, hogy az áldozat a bunkó főnök volt felesége. A főnök megy parkolópályára, Karen pedig átveszi a nyomozás vezetését.

A helyszín, a Doggerland-szigetcsoport, ahol a brit és skandináv kultúra keveredik, erősen fiktívnek tűnik. Ha a földrajz nem az erősséged, és jövőre ide mennél nyaralni, lehet, hogy csalódnál. (Belelógna a vízbe a lábad, vagy a nyomorult szélturbinák mennének az agyadra…) Gyanakvásodat egyébként ügyesen elaltatja a szigetek profi környezet- és társadalomrajza, amely nagyon ravaszul épül be a Botlás szövegbe.

Alapvetően jó helynek tűnik, na, talán csak a rendőrség kötelékében fellépő hímsovinizmust érzed eltúlzottnak. Azonban egyszeri olvasóként még így is hatással van rád, mert legszívesebben a türelmes Karen helyett te vernéd jól pofán egy átlagosnál nagyobb méretű szívlapáttal a kötekedő kollégákat.

Karen amúgy is rossz véleménnyel van magáról, és kissé sokat lovagol azon, hogy lassan halad a nyomozás. Ha te lennél a felettese, hagynád, hadd tegye csak a dolgát, látszik, hogy ért hozzá. Szakszerűen és lelkiismeretesen végzi a munkáját, és a nyomozása sehol sem megy át afféle megszállottságba, mint mondjuk Bosch nyomozó esetében (ld. Michael Connelly: A feslett szőke)

Karen magánélete sem zavaró, még az is belefér, ha egy-egy jelenet árnyalatnyival hosszabbra sikeredik a kelleténél. A múltbéli tragédiája miatt pedig, amelyre csak szép lassan derül fény, hogy jó sokáig furdaljon a kíváncsiság, amúgy is elnéző vagy vele szemben.

A nyomozás két szálon fut, de a flashback-eket olvasva azért sejtheted, hogy hol várható megoldás. Azért így is sikerül elbizonytalanodnod néha az infók ravasz adagolásának köszönhetően. A végén pedig, ha azt hiszed, mindent tudsz már, még jól meg is lepődsz. Vagy hát, lehet, hogy te éppen nem. Én mondjuk, meglepődtem.

Aztán pedig, lehet, meg is hatódsz, mert úgy látszik, egy szőke nőci csak nem tud kibújni teljesen a bőréből, és a Botlás végére muszáj beillesztenie egy majdnem felesleges, viszont annál érzelmesebb lezárást. Ami igazából nem is túl nagy ár egy jó krimiért. És aminek a hatása amúgy is lenullázódik majd AdolfssonDoggerland-sorozatánakkövetkező részében.

8.1/10

Maria Adolfsson: Botlás (Doggerland 1.)
Gabo Kiadó. 2019. 446 oldal