Pár éve nagyon úgy tűnik, hogy a skandináv krimi műfaja kifújt, már minden valamirevaló művet kiadtak korábban, és mostanra csak a középszerű írók maradtak hátra. Ilyenkor persze mindig érkezik egy jobb könyv, mint jelen esetben Tove Alsterdal Gyökerestül kitépve című díjnyertes krimije, és hiába tervezgeted már egy ideje az ellenkezőjét, muszáj tovább olvasni az északi szerzőket.

Skandináv krimi vonalon létezik a teljes depresszió, amit Arnaldur Indridason képvisel példamutató elszántsággal, aztán Jo Nesbo, aki a csalafinta, bonyolult történetekre, és az amerikai típusú öntörvényű és vagány főhősre esküszik. És van Tove Alsterdal, aki pontosan a kettő között helyezkedik el, hétköznapi emberek a szereplői, és a bűnügy is nagyjából átlagosnak mondható.

Azonban a Gyökerestül kitépve nem véletlenül kapta meg 2020-ban az Üvegkulcsot, amely az adott év legjobb svéd bűnügyi regényét illeti. A könyv az elejétől fogva magával ragad.

Ha évtizedekkel azután hazalátogatsz, hogy bűnösnek találtak egy 16 éves lány meggyilkolásáért, hát ne csodálkozz, hogy mindenki rühelli a képedet. Az sem segít túl sokat a helyzeten, ha holtan találod a saját elhidegült apádat. Hát nem őt is megölték? Hopp, már meg is van az első számú gyanúsított.

Azonban Olof Hagström, a megtört, de amúgy rendes fickónak kinéző dagadék nem olyasvalakinek tűnik, aki bárkit is eltenne láb alól. Akkor mégis mi a frásznak vallotta be?

A régi és az új ügy, mindkettő középpontjában Oloffal egymásba fonódik, így a Gyökerestül kitépve bőven el van látva rejtélyfaktorral.

Read more

Amikor már majdnem arra a meggyőződésre jutsz, hogy a skandináv krimi műfaja végképp kifújt, már olvastál mindent, amit érdemes, és csak gyengébbnél gyengébb folytatásokra számíthatsz, akkor jön Jorn Lier Horst és Barlanglakó című könyvével visszaadja egy kicsit a reményt.

William Wisting nyomozó alighanem pályafutása legnagyobb horderejű ügyében nyomoz. Egy hónapok halott férfit találnak egy karácsonyfa-ültetvényen. A nyomozás váratlannál váratlanabb fordulatokat vesz. Talán az Amerikában évtizedek óta körözött sorozatgyilkosé lenne a holttest? Ha igen, akkor viszont ki ölte meg? Hamarosan megérkezik az FBI is, a média pedig keselyűként kezd körözni az eset körül, azzal fenyegetve, hogy szokás szerint mindent elbarmolnak közben.

Egy skandináv krimiből nem hiányozhat persze a nyomozó családja sem. Henning Mankell Wallanderjét vagy Indridason Erlendurját ismerve egy edzett olvasó pontosan tudja, hogy egy nyomozó életében a családtagok csak arra jók, hogy pokollá tegyék az amúgy is keserves életét. Ezért is kellemes meglepetés Wisting és lánya, az újságíró Line harmonikus kapcsolatáról olvasni. Ráadásul Jorn Lier Horst volt annyira előrelátható, hogy Line-t bűnügyi újságírónak küldte, így az jó eséllyel visszatérő jelleggel kontárkodhat bele apja ügyeibe.

Most nem ez a helyzet. De közben mégis. Line ugyancsak egy hónapok óta elhunyt férfi ügyén dolgozik: a szomszédságukban elhunyt Viggo Hansenről ír cikket, aki annyira magányos volt, hogy hónapok teltek el a halála után, mire kissé összeszottyanva megtalálták a tévé előtt ülve. 

És akkor itt belép egy kis társadalmi-szociológiai kitérő, ami ugyancsak nem nagyon hiányozhat egy skandináv krimiből. Horst szerencsére nem esik túlzásokba, ami előjön Line cikkének készítése közben egyre magának valóbbá váló társadalmunkról, az észrevétlenül beleépül a jelenetek közé, egyszóval egyetlen olvasót sem fognak kellemetlen érzések gyötörni, hogy milyen régen nyitotta már rá az ajtót két lakással odébb a káposztaszagú Manci nénire, aki lehet, ugyanúgy múmiává aszalódott már időközben.

Szóval két hónapok óta halott férfi. Határozottan gyanús. Mire azonban a két nyomozás összeér, arra Horst ügyesen megkavarja a szimplának induló nyomozást, sőt Line először csak helykitöltésnek tűnő tényfeltáró munkája legalább ugyanannyi izgalmat tartogat.

Edzett olvasók persze simán felkapják a fejüket, amikor a könyvben magyarázatot adnak arra, hogy mit jelent az amerikai nyomozói szlengben a barlanglakó kifejezés. Aha, akkor megvan, ki a gyilkos! Szóval elképzelhető, hogy itt azt gondolod, a szerző sajnos óvatlanul elárulja magát, és innentől talán nem is találod olyan érdekesnek már a tettes utáni hajszát.

De persze pont az ellenkezője is elképzelhető: Jorn Lier Horst direkt szívat, úgy intézi, hogy azt hidd, okosabb vagy nála. (Disznó!)

A barlanglakó egyszerű, precíz krimi a jobbik fajtából, ahol a szakszerű, aprólékos nyomozás folyamata gondoskodik az élvezetekről. A minimális karakterizálás szinte csak mellékes, William Wisting nyomozó abszolút átlagember, aki szerencsére teljesen mentes a skandináv krimikben megszokott idegesítő defektusoktól. Csak teszi a dolgát a legjobb tudása szerint – amire szüksége is van ebben az egyre fordulatosabbá váló, csavarokkal teli regényben.

8/10

Jorn Lier Horst: A barlanglakó (William Wisting 9.)
Animus Kiadó. 2022. 328 oldal

–

Kritika a sorozat korábbi köteteiről:
Jorn Lier Horst: Fekete nap
Jorn Lier Horst: Vadászkutyák
–
Ez is érdekelhet:
Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák
Michael Connelly: A feslett szőke

Fogadok, te is kezded unni már a skandináv krimiket. Nem csoda, nagy részük unalmas nyavalygás. Kivéve persze Jo Nesbo-t (Birodalom) és Arnaldul Sigurdarsson Erlendur-sorozatát. Kivéve persze a legutolsó részét (Reykjaviki éjszakák), mert az már tényleg unalmas nyavalygás…

De hoppá! Mázlink van! A skandináv szerzők értelmesebb része felismerte, hogy a kutya se fogja őket olvasni, ha nem lehelnek némi életet a könyveikbe. E derék alkotók ezért új összetevőt kevertek alkotásaikba: az ÖSSZEESKÜVÉST!

Jó példa erre az Oxen-trilógia vagy éppen Beier felügyelő kalandjai. 

Kár, hogy mindketten jól pofára estek vele. 

Miért? Mert a skandináv jóléti államokban röhejesen veszi ki magát egy világjobbító szándékkal szőtt konspiráció. Pláne, ha az összeesküvők még teljesen feleslegesen gyilkolászni is elkezdenek. 

No de, mi a helyzet ebből a szempontból a Valaki figyellel?

Az öreg ördög tudja! Semmi biztosat nem állíthatunk, mivel csak a könyv legvégén döbbenünk rá lekoppant állal, hogy tessék, ez már megint egy nyavalyás ÖSSZEESKÜVÉS!

Addig csak azt tudjuk, hogy van egy irtó kegyetlen sorozatgyilkos, aki 15 éves lányokra specializálódott. Berger felügyelő rendesen odateszi magát, hogy elcsípje, de nem nagyon halad a dolog. Ekkor azonban a rendőrség látóterébe kerül egy TITOKZATOS nő, aki három korábbi tetthelyen is feltűnt…

A Valaki figyel első harmada gyors iramú, csavaros, rejtélyes és izgalmas thriller meglepő fordulatokkal. A fennmaradó rész átlagos krimi, ahol az iram még mindig gyors, az egyre butább fordulatok azonban szép lassan elveszik minden kedvedet. Nem csupán azért, mert a sorozatgyilkos utáni nyomozás egy elfuserált osztálytalálkozóra kezd emlékeztetni, vagy azért, mert a személyes érintettségnél csak egyetlen még FÁRASZTÓBB krimis klisé létezik, a dupla személyes érintettség, hanem mert a Berger & Blom-sorozat első részében minden túl van bonyolítva.

A szövegben – valószínűleg félrevezetésként- elhangzik az Occam borotvájára való hivatkozás. Fenti elv azt feltételezi, hogy általában mindig a legegyszerűbb magyarázat. 

Nos, a Valaki figyel kezdeti csavarjai, mint elég hamar kiderül, leginkább embertelenül bonyolult logikai bakugrások, melyek után a nyomozás ugyanott tart, ahonnét elindult. Értelmetlenek és erőltetettek. Ugyanúgy mint Berger & Blom ezt követő dacos magánnyomozása, amit hivatalos keretek között is simán meg lehetne ejteni. Vagy éppen ügyefogyott menekülésük a SEMMI (azaz saját értetlen kollégáik) elől. 

Az ügy pedig, amely korábban semerre sem haladt, hirtelen eszeveszett rohangálássá válik a kalapból random előrángatott nyomoknak köszönhetően. 

A tettes saját maga általi lebuktatása csak felteszi az i-re a pontot, miközben ő maga azon maximalista bűnelkövetők sorát erősíti, akik olyan irdatlan mértékben megnehezítik a saját dolgukat, hogy csoda, hogy egyáltalán hugyozásra jut némi idejük. (Rád nézünk, Tökéletes maradványok derék pszichopatája.)

És ha ez még nem lenne elég, a végére jön az ÖSSZEESKÜVÉS is, és kezdetüket veszik a szükségtelen gyilkosságok. (Vagy nyáladzó demenciások elővigyázatosságból történő kiiktatása mégsem az lenne?)

Arne Dahl Berger & Blom-sorozata pedig a sikeres repülőrajt után jelenleg éppen orral előre vitorlázik egyre lejjebb, hogy nagy valószínűséggel előbb-utóbb beleálljon a földbe.

6.9/10

Arne Dahl: Valaki figyel
Animus Könyvkiadó. 2021. 359 oldal

Az Erlendur-sorozat minden skandináv krimik archetípusa. Sötétség, lehangoltság & nyomorúság. És erőteljes atmoszféra. Egyszerűnek látszó, azonban a felszín alatt mély és drámai ügyek. Semmi végtelenségig szétcsavargatott hókuszpókusz (khm, Jo Nesbo: Kés) A saját démonait elengedni képtelen nyomozó viszont, úgy tűnt, az előző kötetben (Rókalyuk) megnyugvásra lelt. Erre most mi történik? A széria kap egy előzmény-kötetet, amiben minden ugyanolyan, mint az összes megelőző részben, kivéve, hogy főhősünk még csupán újonc közlekedési rendőr. Ami egy pillanatig sem tartja vissza attól, hogy magánnyomozást folytasson egy lezáratlan ügyben (vagy kettőben).

Erlendur nem valami izgalmas egyéniség. És régebben sem volt az. Mufurc, magának való alak. Közönyös a világ dolgai iránt. Attól elalszol, ha ránézel. Esténként a várost rója egymagában, annyira nincs mit csinálnia… (Pedig nekiállhatna egy könyvnek is, vagy mittomén. De, á, nem.)

A sorozatban már régen szétesett a házassága, a gyerekeivel is romokban a viszonya, és családalapítása rögös kezdeti lépéseit szemlélve ezeken a lapokon, rögtön egyértelmű is lesz, hogy miért. Mert kábé annyira teszi oda magát egy párkapcsolatban, mint egy lekapcsolt állólámpa.

A tetejébe Erlendur ekkoriban még grammarnáci is volt!

Egy krimi szempontjából viszont mindez fikarcnyit se számít, ha a nyomozó levakarhatatlan kullancsként tapad rá egy ügyre. Még úgy is, hogy az áldozat egy közönséges hajléktalan, aki részegen belecsúszott valami tóba és megfulladt. Téged érdekelne egy ilyen eset, ha zsaru vagy? Gyorsabban zárnád le az ügyet balesetként, mint amíg valaki az őrsön rendelne még egy adag csokis fánkot. De Erlendur, ő aztán nem.

Nem vitás, sőt egészen egyértelmű, hogy ez a könyv sokkal érdekfeszítőbb lenne, ha az áldozat egy dögös szőke (ld. Michael Connelly: A feslett szőke), ámbár akkor az már, lehet, nem is skandináv krimi volna. Mégis, mégis muszáj egyértelművé tenni, hogy egy lecsúszott csavargó hátterének feltérképezését követni körülbelül olyan érdekfeszítő, mintha Erlendur közrendőr egy kondér bűzölgő kotyvalékot kavargatna. Amikor kiemel belőle egy-egy merítőkanálnyit, hogy jobban szemügyre vegye, az újra és újra ugyanannak az orrfacsaró trutymónak bizonyul.

Erlendur ide-oda császkál Hannibál, az áldozat rokonai és üzletfelei között, és Hannibál lecsúszásának tragikus történetét leszámítva ugyanazt a pár információmorzsát csócsálgatja. Se véget, se hosszat nem érően. Ezerszer elismételve ugyanazt.

Ami alapesetben szimpatikussá teszi a skandináv krimik egyik legegyedibb detektívét, az ebben a kötetben fárasztó és unalmas buzgárkodás. A szerző kevéssé szórakoztatónak bizonyuló kísérlete arra, hogy a szokásos skandináv nyomort még egy szinttel lejjebbre tornássza.

Sigurdasson nem erőltette agyon magát ezzel a bűnüggyel. Végtelenül egyszerű történet-bonyolítás, semmi firleflanc, egy ordítóan szokványos, húgy- és állott alkoholszagot árasztó bűnügy. És elég jó esély arra, hogy Erlendur legközelebb egy tehénlopási-ügybe veti bele magát megingathatatlan buzgalommal.

6.9/10

Arnaldur Indridason: Reykjaviki éjszakák (Ifjú Erlendur 1.)
Central Kiadói Csoport. 2020. 303 oldal

Ha az előző kötet (ld. Sebzett nagyvadak) volt a trilógia „Birodalom visszavágja” (az volt, az volt) akkor ez micsodája? „A jedi visszatérje? Az. De tényleg. Kb. ugyanott tartanak főhőseink mint a nevezetes filmsorozat lázadói a középső epizód legvégén. A földbe taposva.

Niels Oxen ráadásul egy másik ismert mű főszereplőjével is elemi hasonlóságot mutat: Jason Bourne-al. És ami Robert Ludlum főműve esetében működik… nos, az itt is működik. Oxent kipecázza a vízből egy munkájától eltiltott orvos, majd összeférceli. Közepesen hosszú lábadozás után pedig Oxen újra felveszi a kesztyűt.

A könyv felturbózott skandináv krimi, és kb. ugyanazt a receptet követi mint Ingar Johnsrud Kereszt-je, a krimit ötvözi thrillerrel és akcióval. Annyi kiegészítéssel, hogy Oxen kalandjai nem válnak teljesen komolytalanná a végére mint Johnsrudnál. És a pár kisebb döccenő ellenére a legmagasabb dán katonai kitüntetés birtokosa képes arra, hogy elvigye a hátán a cselekményt.

A könyv legjobb részei is azok, amikor Oxen a speciálisan készségeit használja. Felméri a terepet, beszivárog valahová, kommandózik. Bár Jensen néha azt hiszi, hogy mi olvasók lágyszívű, finomkodó széplelkek vagyunk, talán ezért olyan könyörületes néha Oxen, – pont amikor nem kéne, – mint egy Golden retriever. Így feldühített ellenfelének ki kell várnia, hogy a tapintatos dán hátat fordítson neki, hogy ő megtámadhassa, és Oxen ezután már önvédelemre hivatkozva nyugodt szívvel kitaposhassa a belét.

Az akciórészek persze csak a fűszert jelentik a jóval hangsúlyosabb nyomozás mellett. Szerencsére Jens Henrik Jensen menet közben rájött arra, hogy ha mindent rögtön elárul nekünk, és semmi rejtély nem marad, az nem túl izgalmas. Ezért Oxen és Margarethe Franck is külföldön kutakodnak újabb infók után, hogy beazonosíthassák a titokzatos nagyfőnököt, Mr. Keletet. Miközben Oxennek, ugyebár már egy valag papirosa van cakkumpakk az egész Danehof szervezeti felépítéséről. Nem tudom, csak én gondolom-e úgy, hogy sokkal egyszerűbb dolguk lenne, ha súlyos, tompa tárgyakkal addig ütlegelnék e sunyi szervezet már ismert tagjait, amíg azok ki nem köhögik az infót?

Mindegy, ők tudják, az ő nyomozásuk. Ami néha szó szerint egy jázminbokor leveleibe kapaszkodik. De azért a nevetségesen túlbonyolított (a levélbeni kód igazi facepalm) spanyol kitérőt leszámítva végig fenntartja az érdeklődést, tele van csavarokkal, tévutakkal és nagy pofára esésekkel.

Oxen helyett azonban a Tisztító tűz nagyjából közepétől egy másik szereplő kerül előtérbe, a könyv második fele egyenesen az ő egyszemélyes jutalomjátéka. Talán mert poszttraumatikus stressz szindrómával te sem lennél túl jó tervezésben, vagy Niels Oxen egyszerűen csak nem elég magasan kvalifikált a cselszövésekhez. Mindegy is, a nyugdíjas titkosszolgálati főmufti, Alex Mossman kavarja őhelyette is. Az exkommandós és Franck pedig visszaminősülnek dróton rángatott bábokká. Ez egy kicsit fura egy Oxenről elnevezett könyvsorozatban, de tulajdonképpen nincs jelentősége. A sok fondorlat után (ami talán egy-kettővel több is a kelleténél) a könyv vége teljesen reálisnak hat, a legtöbb dolog közmegelégedésre zárul, bár azért akad olyasmi is, ami sejtelmesen nyitva marad.

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Ez lehetne a világ legértelmetlenebb titkos szövetségének, a Danehofnak a mottója. Akiknek a céljaik nemesek, maximálisan országuk érdekeit tartják a szemük előtt, de céljaikat simán megvalósíthatnák parlamentáris keretek között, lobbizás útján vagy a Consilium think-thankját felhasználva. DE NEM. Ők inkább milliókat áldoznak arra, hogy idióta haverjaikat pozícióban tartsák vagy lelövöldöztessék – csupán a biztonság kedvéért – gittegyletük szenilissé váló tagjait.

Miért? Azon kívüli, hogy Jensen nem tudott ennél a béna társaságnál jobbat kiókumlálni?

Mert unatkoznak? Ember ép ésszel fel nem érheti, hogy magas pozícióban lévő egyének, akinek van rendes melójuk és családjuk, mi a büdös francért ármánykodnak ilyen láma társaságban?

Amikor elmehetnének helyette túrázni, játszhatnának a telefonjukon, vagy éppen OLVASHATNÁNAK KÖNYVET is. Például skandináv krimit.

7,7/10

Jens Henrik Jensen: Tisztító tűz (Oxen-trilógia 3.)
Kossuth Kiadó. 2020. 539 oldal