Remigiusz Mróz: Feröer – Könyv – kritika

Mi lehetne még lehangolóbb a köztudottan borongós skandináv krimik esetében, mint az, ha még a helyszín is nyomasztó? Feröer-szigetek? Halszag, gazdasági stagnálás és alkoholizmus. Remigiusz Mróz: Feröer című bűnügyi regénye nem csinál hozzá valami nagy kedvet, hogy ide utazz vakációra.

Persze lehet, hogy a Feröer-szigetek nem is olyan pocsék hely, csak Remigiusz Mróz állítja ezt, azért, hogy megteremtse könyvéhez a szükséges alaphangulatot. (Egy magyar például rögvest otthon érezné magát. A halszagot meg legfeljebb megszokná…) Az pedig, amiért nem bízol teljes mértékben Mróz értékítéletében, azért van, mert a nyomasztó egy helyszínnél sokkal jobban el tudja venni a kedved, ha maga a regény se valami jó…

A tizenhat éves Poula Lokin, a helyi kézilabda-csapat népszerű játékosa eltűnik. A sziget felbolydul, a lakosok keresőcsapatokat szerveznek, és hamarosan a helyszínre érkezik a dán rendőrség megbízottja, Katrin Ellegaard is. Az idő telik és egyre kétségesebb, hogy a lány élve előkerül.

Hallbjorn Olsen, Poula csapattársának az apja volt az, aki utoljára látta élve a lányt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Hallbjorn, aki a szigetek hagyományait ápolva derekasan betintázott aznap, egy MÁSODPERCRE sem emlékszik aznap estéről. Így nem CSODA, hogy kételkedni kezd magában: lehetséges lenne, hogy ő tette el láb alól Poulát, utána pedig – a biztonság kedvéért – elrejtette a holttestet?

Ellegaard megkezdi a nyomozást az ellenséges környezetben, mivel a feröeriek a gyilkosoknál már csak a dánokat, azoknál pedig a dán zsarukat utálják JOBBAN, és kényszerű szövetségre lép Hallbjornnel.

És akkor itt kezdesz el azon gondolkodni, hogy a többi ország rendőrei valószínűleg némi gyanakvással figyelnék a dán rendőrség unortodox módszereit. Nem elég, hogy vadidegeneket, sőt gyanúsítottakat vonnak be a nyomozásba, akiknek mindent elkotyognak, hanem magukkal is viszik őket a kihallgatásokra. Amelyek alanyai közül pont azok maradnak ki, akiket elsőként kellene sorra venni. (A kézicsapat tagjai, bakker.)

Olsen és Ellegaard kapcsolata még úgy is a Feröer című könyv leghitelesebbre sikerült motívuma, hogy a való életben kevéssé valószínű, hogy egy okos, határozott és szakmailag kompetens rendőrnyomozóban vonzalom támad egy alkoholista, állandóan másnapos, emlékezetkieséses, nem mellesleg norvég mintás gyapjúpulóvert viselő illető iránt. 

Igazság szerint Mróz könyve a két karakternek köszönhetően úgy nagyjából a 60 százalékáig olvasható. Onnantól egyre nagyobb mértékben ütközik ki a szerző amatőrizmusa. A rendőrségi munka színvonala tovább esik, méghozzá olyan szintre, amitől nemcsak az igazi rendőrök, hanem mindenki, aki elolvasott már életében legalább két bűnügyi regényt, visítva felröhög: Nyomok szándékosan megsemmisítése, azonnali letartóztatások sorozata a gyanú legkisebb jelére, a rendőrségi kihallgatások paródiája stb.

Mróz folyamatosan amatőr színvonalon billegő könyvét legnagyobb valószínűséggel csak az fejezi be, aki mindezek ellenére képtelen ellenállni saját beteges kíváncsiságának. És pont ezek a szerencsétlen flótások (köztük a poszt szerzője) járnak a LEGROSSZABBUL, hiszen a könyv legvége a legnagyobb – visszamenőleg számos korábbi jelenetet hiteltelenné tevő – ostobaság. Amiből egyrészt kiderül, hogy a szerzőnek fogalma sincs a gyilkosság és a nem szándékos emberölés közötti különbségről. De a rendőri munka legalapvetőbb mozzanatiról sem, hiszen ezt a gyilkosságot Miss Marple hozzávetőlegesen 3 perc alatt oldaná meg. Legalább négy tanú azonnal köpne, abban a pillanatban, amint az öreg hölgy rosszallóan rájuk villantaná a szemét.

6,7/10

Remigiusz Mróz: Feröer
Rainbow-Slide Kiadó. 2021. 303 oldal
—
Ehelyett olvasd inkább ezeket:
Tove Alsterdal: Gyökerestül kitépve
Johanna Mo: A Dal a sötétben