Chris Carter: A holtak csarnoka – Könyv – kritika
Chris Carter a roppant sikeres Robert Hunter-sorozatot egy végtelenül egyszerű alaprecept alapján készíti: 1, végy egy végtelenül borzalmas bűntényt. 2, végy egy végtelenül zseniális nyomozót. A holtak csarnoka sem kivétel ez alól. A különösen kegyetlen gyilkosságok kétfős elit részlege egy magát művésznek képzelő pszichopata sorozatgyilkos után nyomoz.
Chris Carter könyveiben olyan sok borzalmas gyilkosságot követnek el, hogy a szerző előbb-utóbb valószínűsíthetően ki fog fogyni a változatos elkövetési módokból. Vagy már most is ez lenne a helyzet? Vagy csak te gondolod úgy, hogy a Holtak csarnoka tetthelyei nélkülözik a szokásos extrém borzalmakat? Kegyetlennek persze kegyetlenek ezek a gyilkosságok is, azonban csak a legelső az, ami igazán vérfagyasztó. Vagy lehetséges lenne, hogy ez a pszichopata sorozatgyilkos Robert Hunter praxisának legjóindulatúbb elkövetője?
Azért ne dőlj be rögtön! Kiderülhet, hogy ez a fickó is csak egy vérszomjas barom!
Chris Carter alapreceptjében az hozzávalók elkészítésének módja is egészen sajátos. Carter a végtelenül lassú kevergetésre esküszik. Ez azt jelenti, hogy ami információt más krimikben közölnek az első 20 oldalon, azt ő 150 oldalon keresztül húzza el. A holtak csarnokában is ezt történik. A nyomozók egyik helyszínről a másikra sétálnak és közben felváltva szörnyülködnek és lepődnek meg.
A séma tehát nagyon egyszerű. Az olvasó, azaz te mégis simán bekajálja részről részre. Ez Carter dramaturgiai érzékét dicséri. A nagyon keveset nagyon hatásosan képes előadni.
Robert Hunter a krimiirodalom legjobb nyomozói közé számít. Szinte kétoldalanként vesz észre valamit, amit te a büdös életben nem szúrnál ki. És amit rögtön meg is erősítenek a különböző kollégák vagy szakértők. És itt azért kilóg a lóláb. Hiszen Hunter legtöbbször olyan felfedezésre jut, ami szinte pillanatokon belül amúgy is kiderülne. Azonban ennek köszönhetően mégis a zsenialitás aurája lengi be a nyomozót.
A Hunter-sorozat elkövetői nagyrészt sorozatgyilkosok. Nincs ez másként A holtak csarnokában sem. Ahhoz, hogy Robert Hunter és (az ebben a kötetben idegesítően izgága) Carlos García egyik helyszíntől a másikig szambázhassanak, a gyilkosoknak általában életszerűtlenül megfeszített tempót kell diktálniuk. Így lényegében nincs is szükség valódi nyomozásra. Ami Carter műveinek egyik fő hiányossága.
Hunter általában csak profilozást végez, ugyanúgy mint az FBI ügynökei, akikkel ezúttal együtt dolgoznak. Aztán a profil vagy stimmel vagy nem stimmel az elkövetőre, akit egy hirtelen (és sokszor meglehetősen hiteltelen) felismerés hatására Hunter szerencsésen beazonosít.
Most nagy örömödre nem ez történik. A profilozás folyamata sikerrel zárul, sőt maga a folyamat is meglehetősen érdekes és hitelesnek tűnő. Robert Hunter tényleg zseniális, basszus. Legalábbis néha.
A Hunter-sorozat kilencedik részének azonban még további pozitívumai is vannak: Hunter és García nem rohannak ész nélkül a gyilkos otthonába, hogy aztán ott szokás szerint simán lefegyverezzék őket. Bár egy izgalmas akciójelenet így is került a könyv végére.
Aztán, ezt kapd ki, Robert Hunter két poént is elsüt a nyomozás folyamán. Oké, az egyik nagyon gyengécske, de akkor is. Ez a teljesen humormentes sorozatban így is jelentős előrelépés!
Ha Hunter nyomozó kalandjai közben felbukkant egy dögös csajszi, akkor biztosra vehetted, – főleg, ha összejött a főhőssel, – hogy még a könyv vége előtt tragikus körülmények között elhalálozik. Ezzel szemben Tracy Adams, a szívdöglesztő pszichológia-professzor még mindig közöttünk van. Él és virul. Legalábbis egyelőre.
Ez azért is örvendetes, mert Chris Carter nagyon jó nő karaktereket képes írni, figyeld csak meg, a férfiak (Huntert is beleértve) bizony elég sótlanok. A nők viszont mindig tele vannak élettel, magabiztosak és szexik, emiatt minden részben azon veszed észre magad, hogy elkezdesz szurkolni, Hunter jöjjön már végre össze valamelyikükkel. (Szégyenszemre még talán a kontrollmániás és bunkó Blake kapitánnyal is összeboronálnád néha-néha. Aki, ne felejtsük el, ugyancsak nem szűkölködik a női bájakban.)
Mindez persze azt is jelentheti, hogy Chris Carternek erre az időre sikerült maximális mértékben megkedveltetni veled a főhősét. Megszeretted Robert Huntert, nincs miért tagadni. Ami egy ilyen alig érzékelhető karakterizációt és még ennél is kevesebb átívelést tartalmazó könyvsorozatban igazán dicséretes mutatvány.
A holtak csarnokában szinte minden stimmel, amik miatt olyan egyedi Chris Carter thriller-sorozata. Amik miatt pedig kevésbé lehet kedvelni, azokat Carter olyan ügyesen rejti el, hogy szinte fel sem tűnik a hiányuk.
8.2/10
Chris Carter: A holtak csarnoka (Robert Hunter 9.)
General Press Könyvkiadó. 2022. 344 oldal
—
Kritika a sorozat további részeiről:
Chris Carter: A keresztes gyilkos (1.)
Chris Carter: Kivégzés (2.)
Chris Carter: Egy gonosz elme (6.)
Chris Carter: A nevem: Halál (7.)
Chris Carter: A hívás (8.)