Vajon mi veszi rá az ember gyerekét, hogy egy utoljára minimum 35-40 éve olvasott, de legalább 100 éve írt, és legjobb esetben is ponyvaregénynek minősülő sorozat egyik részét újra a kezébe vegye?

Talán a régi szép emlékek? Netán kellemes érzések töltik el, mikor felrémlik, milyen borzongató izgalom közepette falta annak idején a majomember kalandjait? Meglehet. De leginkább a kíváncsiság: Manci néném fent kotorászott a padlásán, ahol körülbelül 9 ezer puha fedeles krimit tárol lenyűgöző összevisszaságban, és a kezébe akadt jelen kötet. Nekiállt, de azt mondta, képtelen volt elolvasni. Újra – gondoltam én, hiszen annak idején mégis csak ő vásárolta fel a fél sorozatot.

Mivel néha szeretünk ellentmondani egymásnak, ez éppen úgy hangzott, mint egy kihívás. Lássuk csak, olvasható-e még a Tarzan és a párducemberek?

Schimanski. Ha iskolai tanuló vagy. Egyértelműen ifjúsági irodalom íze van, de szerencsére nem a legeslegeslegrosszabb fajtából. Még úgy sem, hogy ez a rész, hát, nem éppen a majomember legsikerültebb kalandja. Tarzan jóformán csak mellékszereplő saját történetében; néha elejt egy-két vadat vagy vadembert, diadalüvöltést hallat, majd megment pár rászorulót, ha éppen az útjába esnek. De amúgy nem nagyon izgatja magát semmin se. Te pedig rájössz, hogy Tarzan tulajdonképpen egy zen által vezérelt buddhista… lenne… ha néhanapján nem fojtana meg egypár okvetetlenkedő alakot.

Persze az is lehet, mindez azért van, mert rögtön kezdéskor amnéziás lesz, és azt hiszi magáról, hogy egy szimpatikus bennszülött fiatalember védőszelleme. Humor nem került sok e könyvbe, készakarva legalábbis semmiképpen, de ez azért mégiscsak vicces. Egy kicsit.

A könyv többi része tipik ’30-as évek. És annak gondolkodásmódja. Az megvan, hogy Németországban éppen most szedik szanaszét a Winnetou-t, mert hogy állítólag rasszista & gyarmatosító szemléletű? Akik ezt gondolják, fogadni mernék, a hajukat is kitépnék a Tarzan és a párducemberek olvasása közben. Már rögtön az elején, amikor elhangzik az „alacsony homlokú” jelző.

A párducemberek ráadásul kannibálok és az emberevés mellett legkedveltebb elfoglaltságuk a csoportos unga-bunga… A törzsi vezetők mind korruptak és manipulatívak. Az egyszerű bennszülöttek pedig hiszékenyek és babonásak mint a fitty.

Mit gondoljon mindenről az egyszeri olvasó így 2022 tájékán? Talán elég, ha csupán annyit, hogy a történelem összes népe ugyanezen a szinten állt, amíg a civilizálódás rögös útjára nem lépett. És a földgolyóbis egyik legkevésbé élhető pontján mindezt talán nem is lehet olyan egyszerűen kivitelezni.

A Tarzan és a párducemberek legkevésbé működő része egy döcögős szerelmi történet, amiről sokáig sem az olvasó, sem a könyv szereplői nem sejtik, hogy tulajdonképpen az. Bár mindez talán nem is az ő hibájuk. Ezen a téren valahogy semmi sem jön össze a szerzőnek. Elbujdokolni a vadonba, mert lepattintott egy csaj? Ugyan már. Udvarlás helyett azonnal lesmárolni a kiszemeltet? Sssz… Nem lehetett egyszerű az udvarlás mikéntje a ’30-as évek Amerikájában.

Mindenesetre a Kali Bwana fedőnevű szemrevaló fehérszemélyről el tudom képzelni, hogy nagy sikert aratott a korabeli olvasóközönség körében, az USA legprűdebb korszakának kellős közepén. Burroughs kiaknázza a karakterben rejlő teljes potenciált, sőt kétségkívül meg is haladja az akkoriban szokásos „csajszi vagyok, és most mentsetek meg” nőideált, de arra azért rendesen ügyel, hogy női főhősét lehetőleg minél többször szerepeltesse hiányos ruházatban. (Erotika faktor level 7.) Azonban Kali Bwana még így is az erős, bátor és nem utolsósorban független nő iskolapéldája, aki a legreménytelenebb helyzetben sem adja fel és bárkivel szemben kiáll magáért. No persze az összes hímnemű szereplő, akivel összehozza a rossz sora, azonnal durván rámozdul. Kivéve az egy szem Tarzan barátunkat. De hát ő amúgy is csak egy nagyra nőtt, szőrtelen majom.

6.7/10

Edgar Rice Burroughs: Tarzan és a párducemberek
Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. 1992. 251 oldal

—

Ez is érdekelhet:

Lynne Barrett-Lee – Marina Chapman: A lány, akinek nem volt neve

Nelson DeMille-nek általában mindent megbocsátunk A tábornok lánya miatt. (És akkor most nem jelen írásunk tárgyára célzunk, hanem a bénácska Az Oroszlánra.) A kubai affér értékelésénél szerencsére nem kell kegyes és elnéző hangulatba bocsátkoznunk, noha A tábornok lánya óta olvasott egyik DeMille-könyv sem hozta azt a kiemelkedő szintet. Ez sem. De azért egészen kellemes olvasmány.

Daniel MacCormickot, az afganisztáni veteránt és későbbi halászhajó-kapitányt rábeszélik, hogy vegyen részt egy kubai tanulmányúton egy turista-csoporttal és egy Sara Ortega nevű nőcivel. S ha már amúgy is arra kolbászolnak, akkor csempésszenek ki egy rahedli elásott pénzt, huszonharmincmillió dollárt. Ha téged kérnének fel ilyesmire, hát annyit mondok, el ne fogadd! Hiába pillogat rád csábosan egy Sara Ortega nevű csajszi.

Képzelheted mi van Kubában. Kb. Magyarország a 60-as években. Egyszerűen nem éri meg odamenni, – hacsak nem a kommunista ifjúsági világtalálkozón szeretnél részt venni.

Nelson DeMille odament és írt róla egy útikönyvet kalandregénynek álcázva. (Ráadásul talán magát is beleírta Neville néven.) A kubai elvtársak hazudnak mint a vízfolyás, minden omladozik, a turistákat pedig igyekeznek minél több lóvéval megvágni. Kb. ennyi a lényeg.

MacCormick eközben folyamatosan vedel, mint a kefekötő és igyekszik a lehető gyorsabban befűzni bájos útitársát, miközben uncsibbnál uncsibb helyszínekre látogatnak, melyeknek háromötöde Ernesto Hemingwayhez kötődik. Ez nagyjából a könyv 80 százaléka.

Amiért mégis működik a dolog, az a humor. MacCormick folyamatosan szarkasztikus kommentárokkal kíséri a cselekményt, és ha nem is röhögsz fel folyton hangosan, a jókedv garantált.

„Pénzem nagy részét piára és kurvákra költöttem, a többit pedig elherdáltam.”

Aztán szép lassan, de tényleg lassan, valahol a könyv kétharmadánál kezd némi feszültség is a történetbe szivárogni. Némi, mert ahogyan eljutnak a konfliktusig, az nem tűnik túl életszerűnek. Az ármánykodó gazember meg túlzásnak érződik, – aki a valóságban, egy durva rendőrállamban nyomorogva nem képzelné magát ilyen nagypályásnak, már azzal megelégedne, ha sikerülne leakasztani a rászedett turistáktól öt konvertibilis pesót.

Az utolsó 40-50 oldal két hosszan kitartott, taktikus és jól sikerült akciójelenet, amivel kb. a könyv felétől adós volt a szerző. De a karizmatikus főhős és a jól elkapott kubai környezetrajz miatt mégsem gyötör emiatt különösebb hiányérzet. Csak egy egészen kevéske.

7.7/10

Nelson DeMille: Kubai affér
Művelt Nép Könyvkiadó. 2020. 567 oldal