Nem könnyű újat mutatni a fantasztikus irodalomban manapság. Sokszor úgy érzed, már mindent olvastál. Aztán jön John Gwynne és Az istenek éhsége előzményével… és … és ő sem hoz semmi gyökeresen újat, csupán szerencsésen összefésüli az epikus high fantasy-t a vikingekkel, ehhez hozzákever még néhány, a legendába vesző alakváltó, antropomorf istent, és kész is van. Az istenek éhsége pedig beszippantja mindkét zsáner rajongóit.

Minden vikinges könyvbe elkel egy kalandozó harcosokból álló csapat. Gwynne sorozatába három is jut. Elvar, a nagyhatalmú (és pöcsfej) apjának hátat mutató harcos a visszafogott egyszerűséggel csak ádáz-had néven futó zsoldoscsapat tagjai közt érvényesül nőies finomsággal. Varg, a Véresküdtek között valósítja meg önmagát, és ha ehhez le kell tépni pár fejet a helyéről, az sem jelenthet akadályt. Orka pedig, – egy újabb hölgy! – nos hát őneki sem TELJESEN véletlenül lett Koponyatörő a beceneve.

Némelyikük persze előnnyel indul. Vigrid világában ha valaki emberként az istenek vérvonalába tartozik, az megfogta az… isten lábát: olyan tulajdonságokat hordoz magában, ami messze az egyszerű halandók fölé emeli. Az istenek éhsége e tulajdonságok közül jórészt azokra koncentrál, amelyek harc közben jönnek jól. Ha odáig vagy az összecsapásokért, Gwynne könyvében nem fogsz csalódni. Minden második jelenetben egymásnak esnek a szereplők. Amelyekben mégsem, ott éppen harcra készülnek.

Továbbá nem csak sokkal több van harcjelenetekből, de azok mintha sokkal intenzívebbek is lennének mint az első részben. Az istenek éhségében tehát mozgalmas, akcióban nincs hiány. Ehhez hozzátesz a mágia is, ami az előzményben elég takarék lángon pislákolt. Mostantól viszont már az összecsapások szerves részét képezi.

Nem egyszerű spoilerektől mentesen írni a Véresküdtek-sorozatról, ha már a két első rész mindegyike a borítóval lelövi a történet egy-egy jelentős fordulatát. Egy böhöm nagy farkas, az nyilván csakis Ulfrirt, a farkasistent jelentheti. (Aki a könyv kezdetén még csak egy jókora csontkupac.)